A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Második nap a Cserehát ellenkező végére mentünk, méghozzá juhiékkal. Igazából ez már nem is a Cserehát, annál magasabb is. Ez a Rudabányai-Perkupai-hegységrendszer része. Rakacaszendről indultunk, miután megtaláltuk az előző este élesített geoládát az Árpád-kori templom mellett. Nehezen lehetett követni a jelzéseket, de a festőket a tereptárgyak sem kényeztették el. Inkább bokrok voltak, mint fa, egyéb objektum meg nem nagyon akadt. De azért megoldottuk, és egy sáros úton sikeresen megérkeztünk Tornabarakonyba, ahol a buszmegállóban leültünk kajálni.
2001-ben voltam itt utoljára, akkor egy lélekkel sem találkoztunk. Igazából most sem. Akkor egyenesen átjött ide a jelzés Bódvarákóról, most egy jókora kitérőt kell tenni a Martonyi kolostorromhoz. Kíváncsi lennék, ki teszi meg ezt a vargabetűt, a kolostornál ugyanis nincs bélyegzőhely. Talán a többség igen.
Ebbe az irányba haladva egy jó markáns lejtőn kell lemenni Bódvarákóba. Azt hittem, soha nem lesz vége. A faluban a bolt mellett újra leültünk, és mivel veszélyes irányból érkezett egy zivatarfelhő, ott is maradtunk, és amikor elkezdett esni, behúzódtunk a bolt fedett bejáratához. És sajnáltuk azt a családot, akivel a kolostorrom előtt találkoztunk, mert ők most ott voltak valahol a hegygerincen az erdőben.
Bódvarákót az Esztramos alja alatt hagytuk el, ahol a bezárt bánya vasszörnyei vannak. Régen jött ide iparvágány is, nekünk pedig most az növő szúrós gaztengeren át kellett menni. Kissé bizonytalanok voltunk, hogy merre kell menni, de sikerült megtalálni a hidat a Bódván, amin át egyenesen a bódvaszilasi vasútállomásra jutottunk. Mivel jöttek még felhők, sietni kellett azért itt a végén is. Sikerült a vonattal majdnem egy időben megérkezni.