A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Ezt a túrát csináltuk meg utoljára, pedig igazából (nekem legalábbis) ez állt az első helyen. Ennek oka, hogy a legtökéletesebb időt céloztuk meg. Ez pedig a bizonytalanul felhősebb időszak utáni tutibbnak tűnő tiszta időjárás volt. A cél pedig a Pico Ruivo, a sziget legmagasabb pontja. Több úton fel lehet jönni ide: a legrövidebb kb. 300 m szinttel a Achada do Teixeira, ahol egy nagy parkoló is van; a leghosszabb Encumeada-ból, ami igazából egy nyereg a két hegyvidéki rész között; és van a Pico Areeiro, ahonnan mi indultunk. Persze lehet kombinálni is, de a legelső változat nem érhető el tömegközlekedéssel.
Igazából ez egy magashegyi túra volt, sziklás terepen, növényzet csak minimális volt, fák csak alig, azok is törpefenyő méretűek. Ennek egyik oka a magasság, a másik, hogy sok helyen függőleges sziklafalak voltak, ezek oldalában vezetett a turistaút is. A sziget központi, hegyes részén voltunk, teli csipkézett sziklákkal, meredek hegyoldalakkal, össze-vissza kiálló sziklatornyokkal. De van egy másik magashegyi rész is, ami teljesen más, lévén hogy egy fennsík, onnan indultunk a Rabacal fedőnevű túránkon. Az kissé keletebbre fekszik, egy mély folyóvölgy választja el a két magashegyi részt egymástól.
A kiindulási helyen egy alsóbb parkolóban álltunk meg, innen még kb 100 m szintet kellett legyűrni a csúcsig, ahol van kajálda, ajándékbolt, teli parkoló, buszmegálló és a légierő radarja. Ezért szerepel a Kőris-hegy, bár az nem katonai radar. Sokan csak azért jönnek ide fel, hogy megnézzék a napkeltét és a kilátást, nem túráznak, legfeljebb a nem messze lévő Miradouro do Ninho da Manta nevű kilátópontig. Remek módon a GPS-t egész éjjelre bekapcsolva felejtettem, az elem elszállt, a pótelemek pedig Magyarországon maradtak az itthon használt hátizsákban, miután kiderült, hogy az nem wizzair-kompatibilis, és nem is fér be az olyan méretű bőröndbe. Szóval se track, se szintmetszet, pedig utóbbi igazán izgalmas lehetett volna… Kicsit aggódtam, hogy Zsófi mit szól majd a túrához, mert előző este kezdte a beparázást. Sok a szint, és ami a lényeg elég parás helyek is vannak az úton egy tériszonyosnak. Akkor azzal nyugtattam, hogy a Zalai-dombságról is lehet parás képeket készíteni.
Az Areeiro-ról lefelé indultunk el, és elkezdtük a végtelen lépcsőzést. Rögtön be is ütött Zsófinál a para, amikor egy keskeny gerinceskén vezetett át az út. Szerencsére mindkét oldalról volt korlát, azokat markolva és az utat nézve egy rövid megtorpanással átjutottunk. Kicsi emelkedő jött a Ninho da Manta kilátóig, ahol tömeg volt, és a reggeli fények még nem voltak az igaziak a fotóhoz. Indultunk tovább nem monoton, de egyre keményebb lejtőnkön. Néha volt benne emelkedő is, amik nem tartottak sokáig, de azért keményen kellett felfelé menni ott is. Még nem tudtuk, hogy ez volt igazából a bemelegítő. Aztán az emelkedők elkoptak, és kőkemény lépcsőzés következett szerpentinezve. Az út ezen részét kiépítették az itt található kövekből. Ez főként lépcsőket jelentett. Sokat! Sőt, geci sokat. Talán 20x is meg lehetne mászni az Eifel-tornyot ennyi lépcsőn. Amikor már hosszú percek óta csak mentünk rajtuk lefelé, elkezdtem én is aggódni, hogy mi a franc lesz visszafelé? A legkellemetlenebb a fokok magassága volt, ami még nekem is gondot okozott néha.
Aztán végre valahára leértünk a lépcsősor aljára (gondoltuk akkor), és nagyjából szintben haladtunk, miközben átmentünk a Pico do Gato alagúton. Itt fent nem voltak levadák, kicsivel alólunk indultak a vizek lefelé. Így az alagútban sem volt patak, igazából lövésem sincs, hogy miért csinálták. Lehet, hogy csak a turistaút kedvéért? Kijőve az alagútból megint lépcsők, majd egy tábla, hogy jöttünk már 2,2 km-t. Ez igazából meglepett, mert kevesebbre gondoltam. Itt ágazik el az út, a keleti ága felmegy a Pico das Torres hegyre, ez le van most zárva, tábla sincs, hogy merre kell menni, nehogy valaki arra menjen. A nyugati rész alagutakon keresztül vág át a hegyen, ezen mentünk mi. És következett egy nyugisabb 2 km, ahol nem voltak lépcsők, nem volt szint, az alagutakból a sziklaoldalra értünk ki, ahol a szakadékos oldalon korlát volt végig. Az út tűrhető széles volt, két ember a legtöbb helyen itt elfér egymás mellett, néha kell csak megállni, és megvárni a szembe jövőt, ahol összébb szűkül az út.
Lementünk 1500 m-re, elértük utunk legmélyebb pontját, most fel kellett kapaszkodni újra 1800 fölé, és nem volt kétségünk, hogy milyen lesz ez az emelkedő. Lépcsők, természetesen. Emellett volt még 4 fémlétra, de szerencsére nem a meredekebb fajtából, és azon is volt korlát. Zsófi egy helyen tériszonyodott, amikor le tudott látni a lépcsőfokok között. Felfelé menet lehetett segíteni kicsit azzal, hogy a korlátot tartó fémoszlopokba kapaszkodik az ember, de ez annyira nem volt ajánlott. Sok helyen mozogtak, ez a korlát nem olyan volt, mint mondjuk a Tátrában vagy az Alpokban egy láncos útszakasz. Nem azért volt ott, hogy abba kapaszkodjanak az emberek.
Az utolsó létra után moderált lett az út. Kevésbé lett meredek, lépcsők csak itt-ott voltak mutatóban, szép egyenletes tempóban lehetett haladni felfelé. Emiatt talán a túra ruivoi oldala könnyebb, mint az areeroi. Két helyen is megálltunk pihenni meg kajálni ezen a részen. Felértünk a főgerincre, ahol összeérnek a turistautak, emiatt jóval forgalmasabb. A turistaháznál nem álltunk meg, hiszen már csak 500 m volt a csúcsig, ahova negyed 12-kor értünk fel.
Körbefotóztunk, ettem kekszikét, és jöttünk is vissza. Természetesen itt összegyűlt a tömeg, akik kivétel nélkül mind ide látogató turisták voltak. Az utat is megfestették, messziről látszódott, merre visz az utunk nekünk is a későbbiekben. Lefelé megálltunk a háznál egy kólára, és mivel már dél volt be is kentünk magunkat napvédő krémmel. Tűzött a nap, de alattunk felhők úsztak, a tengert nem is igazán lehetett látni tőlünk. Északkeleti szél volt, ez a sziget északkeleti részére tolta rá a felhőket, a hegycsúcs is inkább errefelé volt. De 1300 m-nél csak egy-két foszlány úszott feljebb az ott még páradús és páfrányokkal borított völgyben, de feljebb gyorsan elpárolgtak. A másik oldalon a sziget belsejében nem voltak felhők alacsonyabban se. Át lehetett látni a platóra, ahol forogtak a szélturbinák. 12:00 volt amikor már pár métert elindultunk lefelé, és annyi előnyünk azért volt, hogy tudtuk mire számítsunk. Én 4-et, Zsófi 6 órát tippelt a visszaútra. Durvábbak felfelé a lépcsők, el leszünk már fáradva, lehet, hogy a nap is kiszív majd addigra bennünket. Idefelé 2,5 óra volt az út.
Jött az első lépcső lefelé, majd a vaslétra. Meglepő módon gyorsan túl voltunk raja, semmi tériszony, semmi pihenő. Igazából csak azért kellett megállni többször, mert sokan jöttek szembe, és időnként inkább megálltunk a biztonság kedvéért. Az igazi tömeghez képest korábban indultunk, ezért az odafelé úton kevesebben jöttek szembe, mint most a visszafelé irányban. Szerencsére a parás létra csak alulról felfelé volt parás, lefelé nem lehetett lelátni a fokok között. És mivel inkább hasonlított lépcsőre, gyorsan végig is száguldottunk rajta. Megint elértük a túra legalacsonyabb pontját, fel is lélegeztünk, hogy a térdszétbaszó, hosszú lefelé lépcsőzésnek vége, most egy nyugisabb rész következik, az alagutakkal és a szintúttal. Az alagutak padlója amúgy csurom víz volt. Sáros volt, sok helyen nagy pocsolyák sorakoztak. Oda kellett figyelni, mert a beázós cipő be is tudott volna ázni, ha csak úgy beletoccsantunk volna.
Visszafelé úton nem is ettünk, inkább ittunk sokat. A végére elfogyott mind a 3 liter. És persze lélekben felkészültünk a hosszú lépcsősorra, a bazimagas lépcsőfokokkal. Amúgy a csúcson volt egy olyan hamvába holt ötletem, hogy megszámolom a lépcsőket (fel+le), de a turistaházig az 500 m-en 440 lett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, mert csak megőrülök a végére.
Szépen lassan elindultunk felfelé. Nem volt folyamatos lépcsősor, hosszabb-rövidebb úgynevezett szünetek is voltak, ahol csak simán kellett a kövekből kirakott úton emelkedni. Ha kétszer kellett megállni egy lépcsős részen, mert az esett jól, akkor annyiszor álltunk meg, akár 5-10 lépcső után is. Aztán valahogy csökkent a lépcsők mérete, vagy megszoktam őket, és előre mentem, és bevártam időnként Zsófit. Az azért segített, hogy elérhető távolságban volt már a radar, és a kilátóponton is láttuk már az embereket. Itt hosszabban elidőztünk, és nekiindultunk az utolsó résznek. Itt volt ugyebár egy parás szakasz kétkezes korlátfogással, de az egész napos tériszonyos lépcsők meg sziklaoldalak látványa után észre se vettük, hogy melyik volt az a rész. Csak elsőre tűnt szarnak még reggel. Még egy utolsó utáni pihenő következett, ahol kivételesen én is leültem. Ötödik napja sétálunk, és a mostani sziklás terep már nem tetszett annyira a talpamnak a félcipőben. A radarnál jött a meglepi, én is csak akkor néztem rá az órára, valahogy útközben ezt egyszer sem tettem meg. Két óra alatt visszaértünk. Ha hozzávesszük még, hogy le kell menni a parkolóba, az jön ki, hogy 1 órát rávertünk az itinerben írt menetidőre. Az itt eltöltött öt túranap során nagy általánosságban azt lehetett elmondani, hogy baromi sokan kíváncsiak a szigetre, rengeteg a turista, Ezek között vannak kezdők, idősebbek és profibbak is. Ide inkább fiatalabbak jöttek, mivel mégis nehezebb a terep, mint végigmenni egy levada mellett kvázi szintben. Nemcsak a turistamennyiséghez képest, hanem abszolút értelemben is szemét alig van az út mellett, inkább csak kirántott papírzsepi, csokipapír, de ezek is elenyésző mennyiségben. Eldobált palack, sörösdoboz még ott sincs, ahova nem kirándulni járnak, hanem csak feljönnek kocsival a kilátás végett. Ami viszont van a tömeg miatt, azok a pislő- és kakilóhelyek a zsebkendőkkel. Ha van egy kis rész, ahol el lehet menni a bokrok mögé, ott garantált, hogy sokan el is mennek, mert amúgy az úton kevés ilyen hely van. Emiatt koncentráltan jelenik meg a végtermék. De hát ha menni kell, akkor nincs mese. Nekem is kellett, csak Zsófi képes 12 órán át visszatartani….