A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A Kis-Fátrában ez volt a fő túránk, emiatt jöttünk el ide igazából, és valószínűleg az egész hegységben ez a legnépszerűbb uticél. Ezért nem vasárnap jöttünk el, hanem hétköznap, amikor sejtésünk szerint kevesebb ember lesz itt. Ezek a szurdokok diéry néven futnak, ami lyukat jelent igazából. Ebből az alsón, a felsőn és az újon mentünk végig. Illetve az alsón csak részben. És ha már felmentünk a szurdokban, és ott van a közelben, akkor másszuk már meg a Velky Rozsutecet is, hogy kerek legyen a történet.
Stefanová faluból indultunk el észak felé, és rövid emelkedő-lejtő kombináció után elértük a Podziar nevű helyet, ami turistautak csomópontja, és volt itt egy koliba is, ami akkor még zárva volt. Bementünk hát a Dolné Diery-be lefelé, ami kicsit a pilisszentkereszti szurdokra hasonlít, csak itt több a vízesés. Végig lefelé mentünk, néhol ki voltak építve lépcsők, fém és fa pallók. Mi voltunk az egyetlenek, akik lefelé mentek, mivel a többiek másik, közelebbi parkolóból indultak, és felfelé tartottak.
Egy ponton elágazott a szurdok, itt mentünk át a Nové Diery-be, ami már vadregényesebb volt. Ez egy rövid rész, keskeny szoroson ömlik át a víz a sziklák között, és ebbe építették bele a lépcsőket, korlátokat meg a fém járófelületet. Egy helyen le kellett vennem a hátizsákom, mert a szikla nagyon belógott. Ez a rész egyirányú, de nem is igazán van hely két embernek egymással szemben. Meglepően kevesen jöttek erre, pedig több a látnivaló, mint az Alsó-szurdokban.
A tetején visszafordultunk egy fent, a hegyoldalban haladó turistaúton mentünk vissza az Alsó-szurdokkal párhuzamosan a kolibához. Azt hittem, hogy itt egy széles autókkal is járható úton megyünk majd vissza, de ehhez képest gyökereken kellett átmenni, meredeken fel és le haladni egy ösvényen. A koliba már nyitva volt, és megtelt a környék emberekkel. Le is ültünk egye kofolázni. Sok volt a turista, kifejezetten nagy csoportok is voltak, nem is tudom, mi lehetett itt hétvégén.
A kis pihenő után nekiindultunk a leghosszabb szurdoknak, és már meredeken mentünk felfelé. Az volt a sejtés, hogy szintemelkedés nagy része észrevehetetlen lesz, mert majd létrákon kell menni meg hasonló, kb. mint a Rám-szakadékban, de a létrás részek között azért meredek emelkedők is voltak. Néhol nem volt sem létra, sem lánc, és a patakban is kellett lépkedni, úgyhogy jó ötlet volt, hogy a bakancsban jöttem. Zsófin nem látszódott a tériszony, pedig néha a vízesés felett vezetett át a létra, valamelyik billegett is. A Szlovák Paradicsomban lévő sztupacskás Hernád-áttöréshez képest ez kevésbé volt számára parás.
A felső részen egyik pillanatról a másikra egyszercsak eltűnt a végig mellettünk robogó patak. Végig ott dübörgött, majd hirtelen gyanús csönd támadt. Akkor vettük észre, hogy már a föld alatt van a patak, kicsivel később szétnyílt a szurdok, és melegebb is volt, mint a sziklák között. Egy nyeregben leültünk, ahogy a többi túrázó is, és kicsit hosszabb pihenőt adtunk magunknak.
A Velky Rozsutec eléggé kilógó hegy, jó sokat kell fel- és lemenni, odafigyelős, néhol láncos részekkel biztosított. Nem egyszerű, de nem is tragikus. Zsófi tériszonyának és térdfájásának nem való, főleg, hogy az eddigi emelkedés is kivett belőle. Úgyhogy különváltunk, ő a hegyet megkerülő úton ment, mi ketten pedig a csúcson át.
400 m szint volt, aminek az eleje volt nagyon meredek, aztán lapult a hegy, néha még bele is lejtettünk. Megelőztünk egy nagyobb csoportot, de pár perces pihenőkre nekünk is meg kellett állnunk. Sokan döntöttek úgy, hogy a szurdok után még feljönnek ide, megint csak sokfajta túrázóval találkoztunk. A csúcs alatt volt egy láncos rész, ami előtt összegyűlt a nép, kvázi dugó keletkezett, de nem kellett sokat várni.
Kb. addigra értünk fel, ami alatt Zsófi odaért a hegyet megkerülve annak másik oldalára. Láttuk is fentről az útkereszteződést mélyen alattunk, de voltunk annyira magasan, hogy embereket nem tudunk kivenni ott. A táblakiírások alapján kb. 1 órát kell még ránk várnia.
Visszaereszkedünk a már ismert láncos részen, ahol most már komolyabb dugó alakult ki. Majd dél felé fordultunk az elágazóban, és még három láncos szakasz várt ránk. Ebből a legfelsőt használtuk ki, jól jött a lánc kapaszkodónak, ahol a lapos mészkősziklákon kellett topogni. Itt inkább olyan esetben jön jól a lánc, ha fagy van, vagy csúszik a szikla, nem annyira kitett az út, mint eggyel feljebb. Egy-két helyen oda kellett figyelni hova lép az ember, de a tenyérrel kapaszkodás elég volt mindenhol. A legszarabb rész igazából ott volt, ahol meredek is volt, nem lehetett kapaszkodni, és a kis kavicsokon könnyen el lehetett volna csúszni. Térdfájósoknak viszont nem ajánlott, mert sokszor kellett nagyokat lépni lefelé. Talán visszafelé jobb ez a rész ebből a szempontból, viszont itt nincs olyan hosszan kanyargó út a fenyvesben, mint az északi oldalon. Két létra is be volt építve, ebből az egyik gyanúsan állt, mintha körbemosta volna már a csapadékvíz. De ott már erdőben voltunk, a gyökerekben, ágakban lehetett kapaszkodni. Végül negyed órával hamarabb leértünk az elágazóban, ahol Zsófi várt bennünket.
A legtechnikásabb részen túl voltunk, a túra sűrűje is magunk mögött volt, már csak le kellett érni a parkolóig, ami 3,5 km és 600 m-rel volt alattunk. Ezt meg se néztem, gondoltam lemegyünk, oszt jóvan. De elég meredek volt lefelé, a bakancs nagyon nem volt már kényelmes. Le is maradtam, és állandóan néztem a telefont, hogy mennyi van még hátra. A sok fékezés miatt a fékezőizmok is fájtak már, ezért sem mentem gyorsan lefelé..
Galéria
