A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A tavaszi bükki vándortúra elég jól sikerült összehozni mind logisztikailag, mind erőnlétileg, ezért kitaláltuk, hogy ősszel a Bakonyban ismételjük meg ezt, ugyanígy háromnapos túrával. A cél az volt, hogy úgy szervezzük meg a túrát, hogy ne kelljen rohanni, ne kelljen orbitálisan nagy mennyiségű cuccot cipelni. Így jött létre a Nagyvázsony-Zirc túraterv egy városlődi és egy bakonybéli szállással.
Veszprémben hagytuk a kocsit, még a fizetős övezeten kívül, mert a három túranapba munkanap is beleesett, és busszal közelítettük meg Nagyvázsonyt. A múlt alkalommal is innen indultunk, de akkor a Balaton felé vettük az irányt. A busz tulajdonképpen a pecsételőhelyen tett le minket, ahol ki is használtuk a hely adottságait: ittunk egy kávét és elmentünk wc-re.
Jócskán őszbe hajlott az idő, a vár és környéke tök üres volt. És valahogy tömeg nélkül a sárguló falevelekkel sokkal jobban néz ki, mint a nyári döglesztő melegben. A mai túra igazából a Kab-hegy átmászása volt, az első és utolsó napra esett tehát a legtöbb szint. De mivel elég sötétedésig beérnünk, úgy voltunk vele, hogy úgy megyünk, ahogy nekünk jól esik. Ezért többször is megálltunk pihenni az emelkedőn, a legtöbbet persze a csúcson lévő kilátónál.
Borongós idő volt, pár cseppet esett is, ugyanakkor néha meg kisütött a nap. Olyankor meleg lett, igaz, hogy ezek nagyon rövid időszakok voltak. Főleg Zsófi volt az, aki ezek miatt többször öltözködött. A Kab-hegy északi oldalán gyorsan haladtunk lefelé, itt amúgy is az út nagy része aszfalton vezet. Az ezt követő erdei egykori vasút töltésén már jóval izgalmasabb volt haladni, és nemcsak azért mert néha benőtte a növényzet.
Úrkúton újra hosszabb pihenő jött. Sajnos a kocsma zárva volt, így maradt a pad a buszmegállóban. Az őskarsztra csak bepillantottunk, éppen felújították a falépcsőket, nem lehetett végigmenni rajta. A faluból kivezető úton volt még egy kis emelkedő, hogy emlékezzünk rá, hogy ez igazából egy hegység, aztán egy jó hosszú lejtő következett egészen Kislődig. A Güszi-pihenőnél ismét pihentünk egy kicsit, de itt az erdei völgyben már kezdett eléggé hűvöskés lenni az idő. Annyi közjáték volt még itt, hogy eloltottuk az erdei munkások által itthagyott tűz maradékát a mi maradék 2 liter vizünkkel.
Kislőd és Városlőd között a műútról átfestették a jelzést nem olyan régen egy erdei útra, ami sokkal élménydúsabb volt. Ezen mentünk be a faluba, de a szállásunk elfoglalása előtt még beültünk egy kajáldába hamburgerezni.
Másnap megváltozott az időjárás képe. A felhőzet eltűnt, a szél elállt. Emiatt deresen fogadott minket a hajnal, ahogy kiértünk a faluból. Ahova odasütött a nap, ott már elolvadt, de az árnyékos helyeken sokáig meg tud ilyenkor maradni a dér. Természetesen az erdőbe beérve már nem volt deres a táj, és ahogy melegedett a levegő, egyre inkább kényelmetlenné vált a pulóver is. Egy kis kitérőt tettünk a Pince-forráshoz, mivel itt még nem voltam az előző kéktúrák alkalmával, és időnk meg annyi volt, mint a szemét.
A Szénpajtai-pihenőig a túra legjobb része következett az egykori kisvasút töltésén. Mivel egy vasútvonalon nem nagy a szint, kényelmes tempóban vágtattunk célunk felé. Ez most a fent említett pihenőhely volt, ahol egy csomó pihenési alkalmatosság volt. Ezen Zsófi lepihent, amíg én elugrottam ládázni.
Elhagytuk a kisvasút nyomvonalát, lement az út egy völgybe. Itt néha figyelni kellett, hogy merre tovább, mert csak egy keskeny csapáson vitt a jelzés. Nem is az aljnövényzet volt sűrű, hanem sok fiatal facsemete volt az út mentén. Aztán kiértünk egy széles völgybe, ahol már murvás út is volt, ez vitt be Németbányára, ahol a szélső házak egyikénél nyomtunk egy pecsétet a füzetbe, és mivel már dél körül járt, megálltunk kajálni is.
Pár száz méter kellett visszamenni a kék jelzésre a pecsételőhelytől, és elindultunk felfelé, a mai túranapunk egyetlen emelkedőjén. A változó intenzitású emelkedő nem volt nagyon hosszú, rövidesen újra elértük a régi vasút nyomvonalát, amin amúgy a Szent Jakab zarándokút vezet. Ilyen kagylós turistákkal is találkoztunk. A Napköveknél megálltunk egy hosszabb időre, mert szépen sütött a nap, időnk meg tényleg annyi volt, mint a tenger, nem is tudtuk ilyen hamar elfoglalni a szállást.
Az itt eltöltött idő alatt kitaláltuk, hogy szépen lesétálunk a faluba, elmegyünk kajálni, és ha időben végzünk, akkor bemegyünk a csillagdába is. És így is lett. Igaz, azért még kellett sétálni nemkeveset, fotózni is megálltunk útközben. A kajáldában is egész gyorsan végeztünk, így végig néztük a kiállítást a csillagdában, és egy bemutatóra is elmentünk, ahol – mivel nappal volt – a napot néztük meg kivetítve.
Úgy esett, hogy harmadik nap sem kellett boltba mennünk, pedig most már lett is volna nyitva egy. Valahogy sikerült annyit pakolni kezdéskor, ami elég volt három napig. Itt volt a legtöbb szint, de ez elég egyenetlenül oszlott el, tulajdonképpen a zöme az első 5-6 km-re korlátozódott.
Visszamentünk a falu északi végéhez kis utcákon át, mert a kéktúra ott megy keresztül a falun. Sokáig egy szűk és szép völgyben kanyargó erdészeti úton haladtunk lassan felfelé, majd egyszer csak egy balkanyar után letértünk a széles úton, és immár egy erdei ösvényen emelkedtünk eléggé kitartóan. Ez is olyan igazi, többpihenős menet volt, mint két napja a Kab-hegyre felfelé menet. A hegyoldalban volt egy pihentetőbb rész, ami síkság volt. Itt kettéváltunk, Zsófi ment tovább egyenesen, én meg elmentem a Futómacskás-barlanghoz ládázni. A hegytetőn találkotunk újra. A hegy legfelső része is igen meredek, ezt egy szerpenties út gyengíti le, most csak egy kanyart vág át toronyiránt a jelzés.
Ehhez képest pihentető volt lefelé menni keleti irányba a hegyről. Jobbra-balra kanyarogtunk az erdőben, majd abból kiérve Szépalmapuszta előtt már a szántók között, de a hegytetőn lévő óriási golflabda végig a szemünk sarkában látszódott. Szépalmától Borzavárig ismét aszfaltúton mentünk, ami annyira már nem esett jól a talpamnak. Alig vártam én is, hogy beérjünk a faluba, és nyomjunk egy hosszabb pihenőt.
Ami kocsma híján megint a buszmegállóra esett. Megettük a maradék nápolyikat, kenyereket, végigcaplattunk a falu főutcáján, és már csak egy emelkedőt kellett megmászni, hogy beérjünk Zircre. Én még elsétáltam egy ládáért a Fiatalító-forráshoz, ami nem folyt, így öreg maradtam. Zsófi addig az elágazóban egy tábla mellet ücsörgött a földön. Zircen bementünk kajálni egy utolsót, mielőtt buszra szálltunk volna.
Ez a három nap a maga 63 kilométerével és 1500 m szintjével pont megfelelő mennyiség volt mostanra. Azért megdolgoztatja az embert, de bele se döglik. Külön jó dolog, és pozitív, hogy nem kell sietni haza, a buszhoz, legfeljebb a szállásra célszerű odaérni még világosban, de októberben ez még teljesen jól kivitelezhető.
Galéria
