A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Mielőtt bármit is írnék erről az egész túráról, mindenki aki a Monte Rosa hegységbe igyekszik figyeljen arra, hogy a Citta di Mantova nevű turistaházban CSAK bizonyos klubhoz tartozó egyének szállhatnak meg! Mivel sok energiát öltünk az egészbe és mivel kudarc (persze ez az egyéni véleményem, a többiek nem használnák a kudarc szót) lett a vége, ezért ne lepődjön meg senki ha a leírás hangulata egy kicsit borús, egy kicsit csalódott, és néha van benne egy-két csúnya szó. Az egész még télen kezdődött amikor kinéztünk egy 4000-es csúcsot az olasz Alpokban. Mivel F – azaz könnyű – jelet adtak rá ezért elhatároztuk hogy felmegyünk rá. Hónapokig tervezgettük mit hogyan merre mennyiért, térképet szereztünk, hosszasan tanulmányoztuk az turistajelzéseket és nézegettük a lehetőségeket. Remekül elterveztünk mindent, utánajártunk a felszereléseknek, érdeklődtünk különböző helyeken mit vigyünk magunkkal, mik azok amikre feltétlenül szükségünk lesz, mire vigyázzunk odafent. Kicsit aggódtam, nem tudtam milyen lesz a terep, nem lesz-e túl meredek, nem fogok-e nagyon fosni. Mivel nyáron szerettük volna megcsinálni a túrát, amikor a legkevesebb hó borítja a sziklákat, ezért egybekötöttük a nyaralással is. Olaszországba mentünk hatan, Genova környékén kerestünk szállást. A terv egyszerű volt: az időjárástól függően kinézünk három napot. Az első nap felmegyünk a kiindulási pontig, Gressoney-ba. Ott kempingezünk, majd a második nap felmegyünk a 3400 méteren található menedékházba és a harmadik nap korán reggel felmegyünk a csúcsra, majd vissza egészen a kocsihoz. Mielőtt elindultunk feherb megnézte nekünk az időjárást, ami nem éppen a legkedvezőbb jelekkel kecsegtetett, de pont találtunk két napot amikor elég nyugodt idő igérkezett.
Az első nap este érkeztünk meg Gressoney-be. Csak egy aprócska gond akadt: az a kemping, amit kinéztünk 1900 méteren feküdt, de kiderült, hogy az csak lakóautóval használható. Ezért vissza kellett mennünk egészen 1300 méter tengerszint feletti magasságig – pár km – és ott találtunk egy kempinget. Kitűnő felszereltségű sátortábor volt, pont egyetlen hely akadt még, amit mi lelkesen elfoglaltunk. A hegyek nagy része felhőben volt, csak estére szakadozott fel a felhőzet.
Éjjel hideg volt, reggel dér lepte a füvet, ami nem igazán meleg éjszakára utalt.Utálok sátrazni, csak olyan esetekben szánom rá magam, amikor a cél „megérdemli”. Most is ez az eset állt fent. Nagy nehezen átvészeltük az éjszakát. Mindhárman fáztunk, és örültünk, hogy végre reggel lett. A kemping egy völgyben feküdt és hiába volt tiszta idő, hiába sütött a nap, a völgy és a csuromvizes sátor a hegyek takarásában maradt. Nem akartunk sok időt vesztegetni, korán el akartunk indulni, de végül eléggé későn sikerült elhagynunk a táborhelyet.
Felmentünk a műút végéig, megálltunk egy nagy parkolóban. Az egész völgy, amelyben Grassoney feküdt egy hatalmas kiránduló és turistaközpont. A parkoló is hamar megtelt autókkal, mindenfelé túrázókat lehetett látni. Két kabinos felvonó is indult innen feljebb, magasabb régiókba. Komótosan kipakoltunk mindent amit fel kellett cipelnünk magunkkal, megreggeliztünk és mire összepakoltunk mindent a 3 hátizsákba 11 óra lett. A juhi sátrát, amit vizesen pakoltunk el, most kiterítettük és mialatt felmáháztuk magunkat meg is száradt, így nem kellett attól tartani, hogy bepenészedik az egész.
Nekivágtunk az 1700 méteres szintkülönbség leküzdésének. Nagyon sokan túráztak, a turistaúton szinte folyamatos embersor alakult ki. Legalábbis itt az alsó szakaszon. Az út szinte nem is haladt erdőben, nyílt terepen, zöld füves legelőkön vitt az ösvény minket felfelé. A turistaút, amin olyan sokan indultak el, a Lys gleccser aljához vezetett. Egy darabon mi is ezt követtük, majd kb másfél kilométer megtétele után elhagytuk ezt, a 7-es jelzésü utat és rátértünk a Mantova házhoz vezető 7c jelzésű útra.
A juhival eléggé elfáradtunk, én teljesen leizzadtam és át is cseréltem a polómat. Ettünk, ittunk és a kb negyed órás pihenő után felfrissülve, szinte újjászületve indultunk tovább. Szerettük volna már meglátni a házat, de ahhoz még várnunk kellett. Továbbhaladtunk a 6a jelzésen, a kopár domboldalon természetesen felfelé. Nemsokára átléptük a 3000 méteres magasságot. Semmi problémánk nem volt a kimerültségen kívül. Az eddigi túrákhoz képest jóval több cuccot vittünk magunkkal: hálózsákok, hágóvasak, jégcsákány, kötél. Amire végül nem is volt szükségünk,b+!
A krichard jobban bírta nálunk, mint egy gép úgy haladt előttünk, gyakran kellett megvárnia minket. Végül felértünk a következő domb tetejére, és végre megpillantottunk messze fent a magasban a házat,a Mantova turistaszállást. Sokat számított, hogy a cél már látható volt előttünk, de addig még majdnem 400 méteres szintkülönbséget le kellett küzdenünk. A hátizsákok egyre nehezebbek lettek, a vállam néha rendesen fájt. A levegő is egyre ritkább lett, amikor megálltunk a fejem egy picit mindig fájni kezdett.
A terep megváltozott, az út is nehezebb lett. Egy-kétméteres nagyságú kőgörgetegeken vezetett az utunk, oda kellett figyelnünk hova lépünk, mert simán beszorulhattunk, beleeshettünk volna a sziklatömbök közé. Ez így elmesélve durvának hangozhat, de egyáltalán nem volt vészes és szerencsére nem lett gond, átvészeltük a szakaszt, majd egy rövid hómenet követekezett. A keskeny hó vagy inkább jégnyelven sokkal könnyebb járás esett, mint a sziklákon.
Hat órára tüztük ki hogy felérünk a házba. Nemsokára már elmúlt 1/2 5, majd 3/4 végül öt óra. A cél egyre közelebb látszott és már csak 200 méter szint lehetett hátra. Gyengén szállingózott a hó, a Mantova ház néha-néha elmerült a gomolyfelhőkben. A felhőalap kb a ház magasságában azaz 3500 méter körül lehetett. A célunkat a Vincent-et nem láttuk, a csúcsot csak reggel, mikor a kiindulási helyünkre autóztunk, láttuk először és utoljára. Az utolsó 100 méter volt a legnehezebb: az ösvény egy gerincen, meredeken kaptatott felfelé a sziklákon, de csak felnézve volt veszélyes, mikor a sziklákon kapaszkodtunk már nem tünt olyan nehéz szakasznak. És 6 óra körül fel is értünk a ház mellett található fabódéhoz, majd pár pillanattal később már a ház bejárata előtt toporogtunk mindhárman. A felhőben voltunk, kb 50 méter lehetett a látótávolság. A krichard már régóta mondogatta, hogy ha felérünk egy hatalmasat fog enni.
Elfáradva léptünk be a ház meleg, fütött előterébe, ami amolyan vetkőző helyiségként szolgált. A bejárattól jobbra illetve a jobb oldali falon egy pad vonult végig amire ülni lehetett, a többi falon pedig polcok szolgáltak a bakancsok és egyéb mászófelszerelések tárolására. Lecuccoltunk, nagyon jól esett a meleg és a kényelmes ülőhely. A krichard bement a ház belsö helyiségébe és megkérdezte mi az ábra. Aztán visszajött és közölte , a mogorva tulaj nem tudott angolul és németül mekegte el a krichardnak hogy itt nem aludhat csak úgy akárki! Itt csak bizonyos alpinista klub tagjai alhatnak. Mikor rákérdezett hogy vajon a Gnifettiben aludhatunk-e „talán” választ kapott. Egy kicsit elbizonytalanodtunk. Hat óra volt. Eszünkbe se jutott, hogy nem tudunk itt aludni valahol, valamelyik házban. És a krichardot mintha áramütés érte volna, egyből elment a kedve az egésztől és vissza akart fordulni. Mi a juhival simán mentünk volna tovább.Elvégre meg kellene nézni, hogy a másik házban van-e hely. Teljesen elfelejtettem hogy fáradt vagyok és előreindultam a Gnifetti felé vezető úton, hogy megnézzem milyen a terep. Elvégre kb csak 500-600 méterre feküdt a ház és csak kb 150 méterrel magasabban. Szóval nem lett volna nehéz dolog. Az egy, ami kicsit megnehezítette volna az átkelést, hogy egy gleccseren át vezetett az út, amihez kellett volna a hágóvas. Az ösvény továbbra is sziklás terepen vezetett, majd kb 100 méter után ért ki a gleccserre. A felhő továbbra is ott gomolygott körülöttem, de még így se éreztem azt hogy lehetetlen lenne átkelni. Visszamentem és mondtam mi a helyzet. De a krichard már eltökélte magát: vissza akart menni. Mert ugye mi van ha átmegyünk a másik házhoz és ott sincs hely? Akkor ugye rácsesztünk és akkor kint a hóban éjszakázhattunk volna. De én egyszerüen nem hittem el, hogyha beülünk valamelyik ház meleg előterébe és ott elvagyunk, akkor erőszakkal kidobtak volna és azt mondják fagyjunk meg odakint, főleg úgy hogy még fizetünk is érte, csak hadd maradjunk bent a melegben. Nem tudtam ilyet feltételezni. Vagy tényleg létezik ilyen? A krichardot nem lehetett volna meggyőzni,hogy menjünk tovább, meg se probáltuk. Mivel a korábbi megállapodásunk itt most fontossá vált, azaz ha az egyikünk vissza akar fordulni akkor visszamegyünk, kénytelen-kelletlen vissza kellett fordulnunk. Vérzett a szívem, egyáltalán nem éreztem veszélyesnek a dolgot, simán megcsinálhattuk volna. Beleöltünk egy csomó energiát, felcipeltünk egy halom cuccot oda a pi…ba, fél éve terveztük hogy ott fogunk állni 4200 méter magasan és kitüzzük végre azt a kib….ott EMDT zászlót és milyen jó lesz. Most meg vissza kell fordulni!A juhi megjegyezte hogy úgy látszik a hegymászás is csak bizonyos emberek számára problémamentes és a tapasztaltak alapján úgy néz ki igaza van.
Visszaindultunk. Nagyon el voltam keseredve. A visszaútról nem írok semmit. Gyorsan haladtunk, nem volt különösebb gond lefelé. A krichard nagyon kifáradt, de aztán ettünk és rendbe jött. 4 órás gyaloglás után, sötétedésre értünk le a kocsihoz. Ha azt terveztük volna, hogy felmegyünk a házhoz és visszajövünk, akkor egy rossz szavam nem lehetne. Remek kirándulás volt, jó volt az idő, nagyon szép a környék. De az igazság az, hogy nem ezt terveztük! És ezért nem tudok „hú de jó volt” megjegyzéssel emlékezni rá. Annak ellenére sem, hogy mindhárman megdöntöttük eddigi magassági rekordunkat. A többiek mondták, hogy ilyen tanulság, meg olyan tanulság. De mivel én írom ezt a leírást , azt mondom semmit nem csináltunk rosszul. Útközben még úgy gondoltam, hogy egy kicsit túl sokat akartunk, de így utólag, tiszta fejjel azt mondhatom: nem. Minden meg volt tervezve, megfelelő felszerelés állt a rendelkezésünkre, és biztos voltam benne, hogy tudtuk volna használni őket, és az állóképességünk megfelelt a körülményeknek. Nem vállaltuk túl magunkat, pont annyit terveztünk be, amennyit teljes kifáradás nélkül meg is csináltunk. Szóval nem tudok olyat mondani, hogy ezt nem így hanem úgy kellett volna csinálni. További üröm az ürömben, ami engem érintett eléggé rosszul, hogy direkt nem fényképeztem virágokat, mondván majd másnap ha jövünk visszafelé lesz rá időm. Na igen… Vissza akarok menni és meg akarom csinálni, mert most már tudom, hogy sikerülne! És még egyszer: aki a Monte Rosa hegységbe akar menni túrázni, az jó ha tudja, hogy a Mantova házban közönséges halandók nem szállhatnak meg, csak alpinista istenek és félistenek!i