A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Montenegrói második hegyi túra az ország legmagasabb pontja lett volna, ami az albán határon van a Prokletije hegységben. Az első túra két nappal korábban eléggé megviselt mindenkit, ez viszont durvább lett volna: rövidebb a táv, de a szint több, és az environment is sokkal elpájnabb. Egy meredek hegyoldal északi részén vezet az út, ami teli volt akkor még hóval június közepén. És ráadásul délutáni zivatarok is benne voltak a pakliban. Szóval ezek miatt ejtettük a tervet, és egy B verziót alkottunk. Ez pedig a költői nevű Velji vrh lett, aminek tulajdonképpen az oldalában laktunk. Nem tartozik a Prokletije fő tömbjéhez, de az ott lévő tábla alapján még oda tartozik.
A környéken (Gusinje, Vusinje, Plav települések) sok albán lakik. Van mecset, albán pékség, albán zászlók, amerikai rendszámú orbitális méretű terepjárók, a temetőben nem ciril betűsek a sírok. Montenegrónak egy kiugrása van itt dél felé, a legegyszerűbb eljutni Podgoricába és a tengerpartra Albánián át vezet.
A szállásról indultunk gyalog, ami egy bungalóban volt. Errefelé ez a divat, lehet, hogy ez is albán szokás. Teljesen jó méretű, alul nappali-konyha, az emeleten 2 háló, bőven elég 4-5 személynek. Vezet turistaút a hegyre, de csak a térképen. Gyakorlatilag egy-két tábla jelezte, hogy van ott valami. Egy autók által is használható méretű úton mentünk felfelé, amin a térkép szerint át kellett volna vágni pár kanyart, de ezeket a helyeket nem találtuk meg. Egy tábla többször felbukkant, amin Katun Čardak felirat volt, bármit is jelentsen ez. Mindenesetre mindig arra mutatott, amerre mennünk kellett. Később kiderült, hogy ez 2 különböző hely, de csárdák nem voltak sehol.
Szerpentinező úton haladtunk felfelé, időnként a fák-bokrok között kilátás nyílt dél felé Gusinje városra, és a mögötte lévő hegyekre, ahova eredetileg akartunk menni. Lassan eltűntek a fák, és megérkeztünk egy helyre, ahol volt pár ház, kicsit lejjebb a réten tehenek legeltek, és természetesen az elmaradhatatlan kutyaugatás. Ez a Balkánon együtt jár azzal, hogy tuti biztos lesz szabadon kószáló kutya. A kérdés, hogy valami közepes méretű játszótéri keverék vagy jugoszláv farkasölő. Szerencsére előbbi volt, és jobban tartott tőlem, mint én tőle. Nagy ívben kikerült, de Zsófihoz már csóválva ment. Ővele mentünk tovább.
Ez a tovább annyit jelentett, hogy a hegyoldalban lankásan emelkedtünk, ami immár csak füves-virágos rétből és kisebb-nagyobb sziklákból állt. Le is ültünk kajálni, a kutya egyből megtalálta juhit, hogy kunyeráljon tőle. Engem továbbra is nagy ívben került, pedig nem is én hadonásztam a botommal. Mivel már nem voltak fák, és magasabbra is kerültünk, remek módon be lehetett látni az egész völgyet, a várost, és a távolban elterülő hegységet. Juhi és Zsófi még feljöttek egy nyeregbe, aztán visszafordultak. Elhitték az előrejelzést, hogy délután esni fog, és még előtte haza akartak érni.
Észak felé már nem volt messze a cél, de gyanúsan sok volt még a szint addig. Elindultunk egy úton, de aztán kiderült, hogy az elfordul. Le kellett volna térni valahol, de ott nem volt semmi. Aztán kiszúrtunk egy csapást, ami nagyjából arra ment, ami nekünk jó volt. Ezt még eljátszottuk vagy háromszor, a végén viszont inkább toronyirányt mentünk fel a csúcsra a füves hegyoldalon. Persze ez így már jó meredek volt, oldalazva meg kanyarogva mentünk felfelé, ahol igazából nem volt semmi. Minden irányban hegyek, kb. mintha Svájcban vagy Ausztriában lennénk. Csak nem voltak felvonók, sem hütték, és turisták sem. Cserébe csönd volt, egy nyomorult hangot nem lehetett hallani, igazi eldugott, világvégi hely.
Elhatároztuk, hogy lefelé nem szórakozunk, egyenesen becélozzuk a nyeregpontot, ahol eltűntek az utak, és ott jövünk le a hegyről, ahol a legkevésbé meredek, és nincs törpefenyős az útban.
Így egész jó leértünk az útra felesleges vargabetűk meg emelkedők nélkül. Próbáltuk nem letaposni az orchideákat. A dózerúton lefelé persze sokkal gyorsabbak voltunk, és már nőttek is körülöttünk a felhők. Egy-két cseppes záport is kifogtunk. És már turisták is voltak. Egy pár akik mögöttünk hagyták el a csárdákat a kiskutyával, így rájuk hárult a kellemetlen feladat, hogy elijesszék, nehogy lemenjen velük a völgybe.
Zsófiék ekkor már visszaértek a szállásra. Kicsit még pihentek a virágos réten, adtak kaját a kutyának meg öntöttek vizet az itatóikba, és tényleg visszaértek még a zápor előtt. Nekünk igazából csak az utolsó 600 méteren kezdett rá úgy esni, amire már felvettük volna az esőkabátot, de arra a kis időre meg már minek.
Galéria
