A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
További résztvevők: Andor, Kati, Ági, Gabi, András, Feri, Gyuri, Márk, János, János, Kriszta, Sanyi. Igazából ez volt életem első soknapos biciklitúrája. Tavaly a Mura mellett is voltam ugyan, de csak félig-meddig, mert csak Graz alatt csatlakoztam a csapathoz pár napra. Akkor is és most is Katikával és a www.adventures.hu-ról verbuválódott csapattal mentem, összesen 16-an. Két kisbusszal, egyik ráncigálta a bicikliszállító trélert, a másik pedig az úton végig kísért minket, így nem kellett cipelni a sátrakat, és egyéb nehéz cuccot. A túra az Enns folyását követte a forrásvidéktől a Linz alatt lévő dunai torkolatig, ez Ausztriában az R7-es jelzésű bicikliút. Majdnem 1000 méterről indultunk, a Duna pedig kicsivel 200 felett van ott. Ez ne tévesszen meg senkit, nem volt végig lejtő. Sőt, egyes napokon hullámvasútszerűen kanyargott a bicikliút fel-le a hegyoldalban. Általában aszfaltozott utak voltak, de néhol murvás úton kellett tekerni, de azon is lehetett gyorsan haladni. Ezek általában gyér forgalmú mezőgazdasági utak voltak. A szűkebb szorosokban, ahol nem volt hely, ott vezették rá a bicikliutat az autók által is használt útra.
Flachauwinkel mellől szerettünk volna indulni, Győző, a túravezető ki is nézett egy pihenőhelyet az autópályán, ahonnan le tudunk gurulni, az autók pedig meg is tudnak fordulni. Ez az A10-es autópálya mellett volt a Niederer Tauern északi oldalán, közvetlenül a Tauerntunnel bejárata alatt. Innen tehát felfelé nincs tovább, legfeljebb keskeny utakon. Kis tévedés miatt azonban le kellett gurulni egy faluval vissza, Flachauba, itt várt a másik kisbusz a biciklikkel. Lepakoltunk az esőben, és még a 0. kilométeren Katika biciklijén belsőt is kellett cserélni. Kicsit tartottam a túrától, mert nem volt a bicikli 100%-os állapotban, különösen a hátsó kerékben a 8-as volt aggasztó, ami kiderült, hogy nem is az, hanem a gumiabroncs deformálódott. Lehet, hogy felelőtlenség, de ilyennel gurultam le többször is 50-nel a lejtőkön.
Esőben indultunk el tehát, de első napra alig 20 km volt a penzum. A hidegfront érkezését az esőn kívül a hirtelen viharossá fokozódó szél is jelezte. A kempingben szerencsére felajánlottak számunkra egy ping-pong termet, ahol ugyanannyiért aludhattunk, mint a sátorban, de nem kellett a hideg esőben sátrat állítani, és száraz maradt minden. Az időjárás nem viccelt, reggelre 6 fok lett (előző napokban Magyarországon 30 fokok voltak), az éjszakai eső miatt felhők úsztak a völgyben, de az alig 2000-es hegyek tetején hó volt, ami mintha nem lett volna ott előző nap. Szerencsére az eső elállt, és ki-kikandikált a kék ég. Kilenc körül indultunk el, és mielőtt rátérünk volna a bicikliútra, megnéztük Radstadtot, a kisvárost, ahol aludtunk. Sokszor kis erdei utakon vezetett utunk, gyakorlatilag végig lejtőn. Az Enns itt még gyors folyású kis patak volt, ide-oda mentünk át rajta kisebb-nagyobb hidakon követve a bicikliút vonalvezetését. Schladmingban álltunk meg hosszabban, ekkor már átmentünk Salzburg tartományból Stájerországba. Mivel vasárnap volt, semmi bolt nem volt nyitva, ez általános Ausztriában, csak egy pékséget találtunk. A főtéren egy padon kajáltunk, még az otthonról hozott szendvicseket.
Az Enns felső folyása elég békés, annak ellenére, hogy nagy a folyó esése. Nincsenek nagy vízesések, zúgók, széles a völgy. Mintha egy alföldön kerekeztünk volna, kivéve, hogy havas hegycsúcsok voltak körülöttünk mindenfelé. Csak egyszer-egyszer mentünk feljebb a hegyoldalba, ha ott volt egy falu, de a Zalai-dombságban nagyobb emelkedők vannak, mint ezek voltak. A völgyben egy vasútvonal is futott, méghozzá a Salzburg-Graz vasútvonal, ami villamosított, de egyvágányú. Halkak, de nagy sebességgel jönnek-mennek a vonatok rajta. Sokszor mire észrevettem őket, nem volt annyi időm, hogy megálljak, elővegyem a fényképezőt és csináljak egy képet. Párat azért sikerült csinálni. Egy DB-s szerelvény is elhaladt mellettünk, ez a Frankfurt-Graz EC volt, olyan áramvonalas vezérlőkocsival, ami az ICE-re emlékeztet, és annak idején a Liszt Ferenc EC-vel a Déliben is megfordult.
Egész nap esőre hajló idő volt, de a nap is többször előbújt. Délután már mindenfelé záporokat láttunk magunk körül, a felhőalap is lejjebb jött, a hegycsúcsok felhőbe kerültek. Öblarn faluban ért utol a zápor, de szerencsére nem a nyeregben, hanem akkor, amikor megnéztük a falusi összejövetelt, és vettünk a sütikből és a sörből, amit a helyiek árultak. Amint elállt az eső, felpattantunk a biciklire, és rövidesen meg is érkeztünk az egyórányira lévő kempingbe. Persze közben még egyszer elkezdett esni, de ez nem tartott soká, csak a széle kapott el minket. Ázottan értünk be, és rögtön ping-pong terem után kérdezősködtünk. Szegény osztrák kempinges, kicsit furán nézett, mit akarnak ezek a magyarok! De azért odaadta az előzőnél kétszer nagyobb termet, úgyhogy most is megúsztuk szárazon az éjszakát.
Ez Irdning település mellett volt a Putterersee nevű tó partján. Lehetett volna fürödni, de senkinek sem volt kedve 13 fokban. Azt elképzelni sem tudom, hogy a sok német és holland nyugdíjas mit csinál itt egész nap a lakóautóban. Mert nem valami sportos alkatúak, egyesek még kutyát is motorral sétáltatnak. Akkor hegyet sem nagyon másznak, a síszezonnak vége, fürödni a tóban pedig azért még nekik is hideg van.
A harmadik nap döcögősen indult. Először Ági vette észre, hogy defektet kapott még a kempingben. Miután elkészült a bicikli, és indultunk volna, Győző járt hasonlóan. De még 10 órakor is csak a szomszéd falu boltja előtt álltunk. Végre kihasználtuk, hogy nyitva van minden. Bevásároltunk ebédre és másnap reggelire is kenyérből és csokiból. De innen aztán nem volt megállás, ebédig végig tekertünk, csak pisiszünet erejéig álltunk meg. Admontban költöttük el ebédünket, egy óra pihenőt engedélyezett erre a főnök, majd elindultunk egy szűk völgybe. Innen megváltozott a táj.
Eltűnt a széles völgy, helyette szűk, sziklás kanyonban tekertünk, ahol az úton és a vasúton kívül nem fér el semmi. Az út is keskenyebb, és nagy a kamionforgalom. Itt kellett tekernünk jó 20 km-t. Több alagút is van, ahova nem lehet biciklivel bemenni, de van egy elkerülő szervízút mindegyik mellett, amiken persze emelkedők is vannak. Kati figyelmeztetett erre, ő volt az, aki elvezette a kisbuszt a cuccokkal a célállomásra, és visszatekert elénk.
Itt is volt két szerelési epizód: egyszer Andor biciklijét kellett műteni, mert a csomagtartó kidolgozta magából a csavart, illetve Ági megkapta második defektjét. Hieflau városkától kicsit szélesebb lett a völgy, de továbbra is sok volt az emelkedő, és már megint eleredt az eső. Megint a kemping előtt 10 km-rel. Beugrottunk még egy Sparba mielőtt begördültünk volna a kempingbe. Tudtuk, hogy van itt egy matracszállás, és szerencsénkre voltak benne szabad helyek. Tökéletes volt, megint megúsztuk az esős sátrazást.
Ez a hely a Salza folyó mellett volt, ami Grossreiflingnél ömlik az Ennsbe. Kicsit kitértünk tehát a szállás kedvéért az Enns völgyéből. Másnap a többiek előtt elindultam, hogy tudjak fényképezni a Salza völgyében vizierőművet, esetleg vonatokat, amik a folyó másik oldalán mentek. Több tehervonat is elgördült ez idő alatt, de az osztrák menetrend tanúsága szerint nincs erre személyforgalom. A mai nap ott folytatódott, ahol az előző abbamaradt. Továbbra is fel-le a főúton az autók között, majd rátérve a bicikliútra, azon folytatódott ugyanez. Közben megfeleződött a csapat, a keményebbek felmentek a hegyek közé, ahol alagutakba vájva megy a bicikliút. Nekem ez a hullámvasutazás is elég volt, és közben a vizem is elfogyott. Jól esett a Sparban vett akciós kóla.
Reichraming faluban pihentünk meg, és fogalmunk sem volt, hogy a másik csapat hol tart, elvileg itt jöttek ki ők a hegyek közül a folyóparti útra. Innen már ment a vonat, Talentek jártak innen a hegyek közül St. Valentinbe és Linzbe, ott érték el a Bécs-Slazburg fővonalat. János gondolkodott, hogy felül az egyikre, és elmegy Steyrbe a szállásra, mert nagyon kész volt már attól, hogy nem működött rendesen a váltója ezeken a dombokon. De két órát kellett volna várnia a következő vonatra, így inkább tekert tovább. Reichramingban megint csak főtéri kajálás következett, a változatosság kedvéért megint a fejünk felett fejlődött ki egy zivatarfelhő, de csak a kifutószelét kaptuk meg. Felmentünk a falu utáni első emelkedőre, ott meg Katit találtuk, aki épp egy padon evett. Nem mondott jó híreket, folytatódik a hullámvasút.
De valahogy már könnyebben ment, lehet, hogy mert jó sokat tudtam inni a főtéren lévő csapból. Kétszer meg is álltunk fák alatt, mert a második hullámban már elkapott minket az eső. Estére értünk csak be Steyr-be. Azt hittem, hogy egy ipari városba érünk, de egy régi osztrák kisváros volt, hangulatos utcácskákkal, folyótorkolattal, a távolban hegyekkel. Mert a mai nap folyamán kiértünk a hegyek közül. Reggel még láttunk havas hegyeket, délután már szelídültek, estére pedig inkább csak egy dombsághoz hasonlított a táj.A kempingben valaki sátrat állított, de mivel minimálisan több pénzért vaságyas szobában is lehetett aludni, utóbbit választottuk Katival, a sátor szűz maradt.
Pihenőnap következett, nem kellett 60-70, hanem csak 40 km-t tekerni. Mindezt a rekkenő, 30 fokos hőségben. Osztrák szokáshoz híven egyik napról a másikra jött a kánikula. Délelőtt Steyrben várost néztünk, egy óra után indultunk csak el, hogy megsimogassuk az Enns torkolatát. Enns városkáig végig tekertünk. Most csak kettesben, mivel mindenki azt csinált, amit akart, a szálláson találkoztunk este. Ez a kánikula nagyon megviselt, nagyon fájt a fejem, nem is ittam eleget. Ennsben a főtéren beültünk pizzázni, hogy egyszer valami normálisat is együnk, ne csak konzervet. Végül nem láttuk az Enns torkolatát, mert annál kicsit lejjebb volt híd a Dunán, és arrafelé tekertünk el. Közben elmentünk a pár éve átadott nagysebességű vasútvonal alatt, amit zajfogó fal vesz körül. A fehér homlokából csak sejteni lehetett, hogy egy ICE-szerelvény halad el rajta, fényképezni nem lehetett. A Duna-hídon dugó volt, szerencsére járda is volt mellette, mi ezen mentünk át, majd kisvártatva megálltunk egy boltnál, ahol bevásároltunk a holnapi napra. És milyen jól tettük, ugyanis ez a csütörtök ünnepnap volt Ausztriában, amikor is minden zárva tart. Persze ezt mi nem tudtuk, csak szerencsénk volt.
Még ott, a Spar parkolójában bevertem a citromos sört, alig 15 másodperc alatt, de csak attól kezdtem jobban lenni, amikor bevettem egy gyógyszert és megittam rá 2 liter vizet a kempingben. Mert a kemping innen alig 10 percre volt, de ez nekem óráknak tűnt. A szél befordul délkeletire, megerősödött, és szembe fújt. Mögöttünk nyugat felől fátyolfelhők vonultak fel, amik aztán gyorsan meg is vastagodtak, és már sejteni lehetett, hogy valami nagy dolog közelít. Hát ezért volt ma ilyen döglesztő meleg, a front szívta fel dél felől, hogy aztán este jéggel hűtse le a kempingező biciklistákat. András talált a kempingben wifit, oksitelcsin mutatott műholdképet. Látszott, hogy a front még valahol Svájban van, ez egy instabilitási vonal előtte, és az amerikai modell szerint egész éjszaka esik majd. Most nem sikerült ping-pong termet találni, faház is csak egy volt. Maradt a sátor. Gondolom ezek után most mindenki tragikus befejezést vár, hogy kiöntött minket a sátorból az eső, belevágott a villám a biciklikbe, a jég betörte kísérőbusz szélvédőjét meg ilyesmi. Ehelyett megúsztuk egy kis szélviharral, kis esővel, pár dörrenéssel. mindezt egy fatákolmány alatt, ahova mindenki behúzódott, András meg a kacsákat etette közben. Éjszaka egy mm-nyi eső nem esett, felhős volt ugyan, de legalább jó erős hátszelünk volt. A műholdkép szerint viszont még tőlünk nyugatra volt a front felhőzete, a mai napi elázásra tehát eséllyel lehetett volna fogadni. És 110 km volt a mai napra kiosztva, már nem is emlékszem, hogy mikor tekerem három számjegyűt.
Az, hogy a mai nap ünnep, csak Grainben tudatosult, amikor ott akartunk vásárolni. Egész jól haladtunk a Duna bal partján. A mi Dunakanyari tájunkra emlékeztetett a táj, csak kicsit több volt a kanyarulat a folyón és sűrűbben voltak a vizierőművek. Szemmel láthatóan erősebb volt a folyó sodrása ott, mint Pestnél. Ybbsben álltunk meg ebédelni, egy erőműnél átmentünk a jobb partra tehát. Még fagyizásra is jutott idő. Ez félúton volt Kremsig, a mai célunkig, de még egész jól bírom. Ahhoz képest, hogy előző nap ekkora távtól már majdnem meghaltam. A délután folyamán egyre feketébb felhők gyülekeztek, és Melk előtt eleredt az eső. Ketten megálltunk egy híd alatt, a többiek továbbmentek. Negyed óra múlva elállt, ekkor kerekeztünk tovább, és egy híd alatt összetalálkoztunk a többiekkel. Itt felvettük az esőruhákat, és rövid tanakodás után végül is elindultunk, úgy tűnt, hogy már egyre messzebbről dörög az ég. Amúgy pont egy négyvágányú vasúti pálya hídja alatt voltunk. Indulás után pár perccel le is szakadt az ég, pillanatok alatt szarrá ázott mindenki. A kilométerórám is megállt, befolyt alá a víz. Pedig nem voltunk már messze Melktől, tulajdonképpen pár forduló, és a városban voltunk, ahol a Duna-parti kemping recepciójának épülete alá húzódtunk be, és elindult a tanakodás, hogy mi legyen. A sátrak a kisbusszal Kremsben, Kati ki tudja hol, János meg már az elején eltűnt, mondván, hogy tud rövidebb utat. A sok-sok kombináció után úgy döntöttünk, hogy folytatjuk utunkat, és esőben, esőcuccban nyomjuk le a maradék 40 km-t. És már este hat óra volt. Amikor felmentünk a Melk alatti Duna-hídra már elállt az eső, alig 300 méteren volt a felhőalap, fújt a szél, de legalább nem esett. Jó tempóban mentünk, 20-25 között folyamatosan. Egy óra után megálltunk rövid pisiszünetre. Sajnos tovább pakolásztunk, a többiek már elindultak, és lemaradtunk. Pedig mi sem mentünk lassan, de elvesztettük őket a szemünk elől. És megint csak eleredt az eső. Rohantunk, pedig utunk talán legszebb részén mentünk, szőlőtermő vidéken, fantasztikusan szél kisvárosokon át. Utólag János elmondta, hogy bement egy helyre borozni, és borzasztó rossz volt a bor. De dicsérni kellett, mert a gazda úgy rakta elé, hogy az a legjobb bora.
Kremsben találkoztunk Jánossal, egy osztrák nénike mutatta meg neki az ifjúsági szállót, ami sajnos teli volt, ahogy a főiskola kollégiuma is. Ezután mentünk csak a kempingbe, ahol a többiek már állították a sátrakat. Katika teljesen el volt ázva, amilyen hangulata volt még a biciklijét is eladta volna egy szállásért, csak ne sátrazni kelljen. Hiába volt esővédő a biciklistáskáján, beázott az is. Szerencsére a fényképezőgépe benne volt még egy tokban, az megúszta. Volt két szabad bungaló (konténer), gondolkodás nélkül elfoglaltunk egyet. Volt bent fűtés, hűtő, rezsó. Utóbbi azért is volt jó, mert még a 3. szálláson otthagytam a frissen vett merülőforralót. Nem kellett az esbittel vacakolni a kávékészítésnél.
Elérkezett az utolsó biciklis nap, amikor Bécsbe mentünk be. Számomra ez volt a legunalmasabb nap. Végig a Duna mellett, ami tőlünk balra hömpölygött, a táj is egyre inkább hasonlított a magyarországira. A seggemet már nagyon nyomta a nyereg, szinte 5 percenként ki kellett kicsit ülnöm a nyeregből, és a 10-15 kilométerenkénti pihenő is jól jött. Tullnból egyenesen is be lehet menni Bécsbe, ami rövidebb, de a hegyeken át vezet. Mi a folyóparton mentünk, amiben van egy kis kanyar, és északnyugat felől ér be Bécsbe. Az utolsó elővárosban kaptam defektet, de gyorsan sikerült ezen is túl lenni. Bécsben még vagy 20 kilométert kellett tekerni a kempingig. A legrövidebb úton mentünk oda, méghozzá a \\\”budai\\\” oldalon, és nemcsak egy hegyet kellett megmászni, hogy megérkezzünk. Valami olyasmit kell elképzelni, mintha Szentendréről Budaörsre úgy menne az ember, hogy közben felmegy a Csúcs-hegyre, majd a Hárs-hegyre, végül a Sváb-hegyre is, aztán legurul a másik oldalon. Ezután már nem kívántam magamnak több tekerést. Érkezés után természetesen eleredt az eső, de csak kb. fél órát tartott. Utolsó napra bécsi városnézés maradt. A Schönbrunni kastély kertjében töltöttük a délelőttöt Katival, majd a Belvárosba szerettünk volna szétnézni kicsit. Háromkor volt a találkozó a Práter-híd \\\”pesti\\\” oldalán, szóval olyan sok időnk nem volt. Pláne, hogy megint eleredt az eső. Egy rakás különböző nemzetiségű turistával a Hofburg kapuja alatt vészeltük ezt át, majd kettőkor elindultunk a találkozóhelyre.
Számomra elég fárasztó volt ez a 8 nap, főleg a vége felé. Szerencsére a bicikli is kibírta jelentős sérülés nélkül, pedig sokszor eldőlt, és a felhőszakadás is lemosta róla az olajat, 2 napig nyikorgott szegény. Otthon durrant ki a frissen belerakott belső, amikor jó keményre fel akartam pumpálni.
Galéria
