A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A háromnapos túra második csúcsa volt a Muntanitz. A hegy a semmi közepén van, elég messze minden falutól. Kis fejtörést okozott, hogy milyen útvonalon menjünk fel, hogy ne legyen túl hosszú a túra, ne legyen nagyon nagy a szint, és lehetőleg a visszafelé tartó úton se legyen nagy emelkedő. Így esett a választás arra a parkolóra, amely egy Glanz nevű falu mellett volt.
A túra adatai fent láthatók, a szintből csupán kb. 120 m volt az, ami a visszaúton történt. Ez a falu egyébként Matrei in Osttirol város felett van 1500 m magasban. Egy szerpentines, végig erősen emelkedő, gyakorlatilag 1×1 sávos út megy fel a faluhoz. Nekünk, akik a síkságon élnek, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen helyen emberek is élnek, sőt még falvakat is építenek. Mára időjárásilag jóval kedvezőbbek voltak a feltételek. Gerincesedett a geopotenciálmező, melegebb és szárazabb levegő érkezett délnyugat felől, ami jóval több fényképezési lehetőséget rejt magában. És jobb időben a túrázás is jobban megy. Azért a biztonság kedvéért vittem esőkabátot.
A forrás egy sétaút mellett volt, amely a hegyoldalban vezetett gyakorlatilag szintben Matrei város felett. Lélegzetelállító volt a panoráma, ahogy a völgyben kanyargott a patak és az út. Fent, a sétaút mellett pár helyen padok is álltak. Lassan 1950 m magasra értünk fel egy Edelweisswiese nevű helyre. Innen le kellett ereszkedni a Steiner Almhoz, ez 1914 mmagasan van egy patak mellett. Turistaház-szerűség ez, de a tulaj tehenekkel és lovakkal is foglalkozik. Feljebb a hegyoldalban birkákat is láttunk. A háztól egy völgyben mentünk felfelé, de még mindig nem volt kemény az emelkedő. Viszont már látszódott a völgyet lezáró szikla, amelyen vízesések zúgtak alá.
Pontosan 1 km-rel magasabbról indult a keményebb emelkedő, mint a Kékes magassága, de addig keresztül kellett menni pár unatkozó tehénen. Két vízesés között szlalomozott a turistaút. 650 métert kellett felmenni a házig, továbbra is napsütésben. Fél óra menet után meg kellett állnom, megmostan a pofámat egy vízesésben, és ittam is belőle egy keveset. Viszonylag gyorsan haladtunk, 400 métert felfelé óránként. Juhi ment legelől, szinte megállíthatatlanul, aztán krichard, majd én. Szabola kicsit lemaradt, ő kicsit tartott a túrától, és persze növényeket is fotózott. Először a túrák során sikerült havasi gyopárt is megörökíteni.
A gerincre felérve ***** fasza hegycsúcsok kerültek a szemünk elé a másik oldalon. Szabola aggódott a tériszonya miatt. Attól tartott, hogy a gerinc nem széles, és lefúj minket egy oldalszél a francba. De aztán megnyugodott, mikor ő is felért, és látta, hogy nincs semmi gáz. Biztonságosan lehetett haladni a sziklákon, amelyek stabilak voltak, és sok helyen a gyűrődések is látszódtak bennük. Itt hónak nyoma sem volt, de feljebb is csak foltok voltak a gerincen. A gleccser mellett a völgyben viszont még sok piszkos hó olvadozott. Juhi már nagyon előrement, nem is láttuk, mi hárman nagyjából együtt mentünk. A távolban megpillantottuk a csúcsot, és kicsit beszartunk, mert nagyon messzinek tűnt. Ráadásul volt pár olyan szakasz, ahol csak nehezen tudtunk
elmenni a kövek és a szakadék között. Egy helyen hópárkányt is láttunk oldalról, de biztonságos távolságban elmentünk mellette. Gyülekeztek a felhők, szemben a Grossglockner felhőben volt már. Csak az alsó részét lehetett látni. Rajtunk is keresztülment pár felhőfoszlány, de szerencsére hosszabb időre nem takartak be minket a fellegek. A juhi úgy látszik turbószart evett, vagy a fagyott túrós tészta miatt volt olyan gyors. Komolyra fordítva a szót, őneki ez a gyors tempó feküdt jobban, és ha lassabban ment volna, jobban elfáradt volna.
A túra kritikus szakasza következett. Ezt a térképen Kampl-nak írják, angol weboldalakon chimney-nek nevezik. Ez a Kleiner Muntanitz nevű kisebb csúcsról visz a Grosser Muntanitz-ra, illetve a két csúcs közti kis nyeregbe. A kis csúcs 3192 m magas. innen ezen a „kéményen” kellett leereszkedni, ami elég durvának néz ki, de van egy segítő kábel, amibe lehet kapaszkodni. Gyakorlatilag függőleges a sziklafal, amin le kell menni, de sok helyen lépcsőszerűen vannak sziklák, simán lehet kapaszkodni beléjük, és a kábel is sokat segít. Soha az életben nem másztunk sziklát, nekem személy szerint nem is tetszik az a sport, de ennek ellenére simán megcsináltuk ezt a „csimnit”. A túrabotot letettük, az zavart volna, krichardnak belefért a táskájába mindhármunké (juhi már rég átért a másik csúcsra). Aztán végül is krichard meggondolta magát, és inkább visszafordult a legdurvább rész előtt, és azt mondta, hogy ő inkább a kis csúcson marad. Mi szabolával továbbmentünk, főleg a kábel adott nagy biztonságot.
Csak pár méter volt necces, aztán a nyeregtől gyakorlatilag autópálya vezetett a nagy csúcsig, amely kereken 3232 méter magas. Nekem ezzel megdőlt a magassági rekordom is. 16.15-re értünk fel, 7 óra alatt. Nem is akartunk sokat szarakodni, hogy még világosban visszaérjünk a kocsihoz. Atis egy órát várt ránk, addig elkezdett metrót építeni. Mivel krichard nem jött át, visszafelé a kis csúcson is csináltunk egy közös képet, hogy mindegyikünk rajta legyen. Egyébként a „csimnin” felfelé nekem nehezebb volt, mint lefelé.
Lefelé természetesen sokkal könnyebb volt. Legalábbis addig, amíg nem volt meredek a lejtő. A gerinc simán ment, de még a gerinc és a 2600-on lévő ház közötti meredekebb szakasz is könnyebb volt, mert itt a hófoltokon gyorsan és biztonságosabban lehetett haladni. Innen 600 elég kellemetlen métert kellett csökkenni addig a helyig, ahol délelőtt még a tehenek legeltek. A szerpentinen figyelni kellett a kövekre, a bárányokra, és nekem meg a juhinak lassan ment csak a lefelé haladás. Szabola és krichard gyorsabban mentek, ők még konzervet is akartak melegíteni. Én inkább kenyeret ettem, nem akartam még a konzervet is cipelni. Ugyanott ettünk, mint felfelé, az asztal alakú, lapos köveknél. De mire odaértem, a lejtőn szarrá ment a talpam, és ki is voltam tikkadva. Megint megmostam a pofám a vízesésben, de kicsit gázosabb volt, mert nehezebben álltam a vizes köveken. A sok lejtő miatt kicsit remegett a lábam, de rohadt jó érzés volt a pofamosás.
A kajálós helytől 4,5 km a cél, addig 40 m-t kell felfelé menni, addig a sétaútig, amiről már a leírás elején is volt szó. Ezen kívül még négy legelésző lovon kellett átverekedni magunkat, amit krichard szívott meg, mert egy lovacska rászállt. Megharapta a kezét, de a hátizsákjára akasztott kamásli is tetszett neki. Csak nagy nehezen tudta lerázni a musztángot, de aztán már nem volt, ami megállítson minket. A forrásnál ismét feltöltöttük a vízkészletünket. Nekem pont elég volt az a 3,5 liter, amit hoztam. Furcsa, de a túra legnehezebb része az utolsó kilométer volt a meredek lejtővel, amin lefelé is rohadtul megizzadtam, és a talpam is nagyon megsínylette azt az utolsó lejtőt. Kilenc órára értünk vissza a kocsihoz, kezdett sötétedni. Mindenki kiterült a parkolóban, és tépte le magáról a cipőt. Természetesen egyikünknek sem száradt ki a tegnapi eső óta, és a nedves bakancsban mentünk ma. Nekem egy vízhólyagom lett a sarkamon, krichardnak kettő a lábfején. De inkább fizikailag voltunk elfáradva, és már ott eldöntöttük, hogy a harmadik háromezres csúcsot kihagyjuk a következő nap. Egyébként a harmadik nap még a Lienz-i várhoz tartó sétaúton is nagyon nehezünkre esett felmenni. De legalább megtudtuk, hogy ott is van egy forrás.
Galéria
Térkép
Zöld zóna
Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk
Havasi gyopár
Leontopodium nivale (Ten.) Heut. em. Laku¹iæ
Pókhálós kövirózsa
Sempervivum arachnoideum