A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
5 éve próbáltuk meg először megmászni a régi szlávok háromfejő főistenéről elnevezett hegyet, ami benne van Szlovénia címerében, és a szlovén kiadású 50 eurocentesen is. Nem mellesleg egy ilyen nevű süti is létezik, de most nem találtunk sehol. Az első próbálkozás egyhén szólva is balul sikerült, nemogy nem jutottunk fel a csúcsra, de lefelé még helikopteres segítséget is kellett kérni. Most nem akartuk elcseszni, a lehető legmelegebb időszakban jöttünk, hogy minimális legyen a havas részek hossza, ne essen a hó, és ne csak négyen legyünk az egész rohadt hegységben. A térképen a színessel jelölt útvonalat jártuk be, a színek a nehézséget jelölik (teljesen szubjektív módon), a fekete utak más útvonalak, amiken át szintén megközelíthető a csúcs.
Szabola sajna nem próbálta meg a mászást, a Stenaros visszafordulás után inkább egy könnyebb hegyet választott, ahova egyedül ment fel. Az előzetes kalkulációnkból az jött ki, hogy baromi sokáig tart majd a túra, és sötétedés után érünk majd vissza a kocsihoz. Persze inkább felülbecsültünk mindent, nem ismerve a kalauzidőket, amik a táblákra vannak írva. Sokakkal ellentétben nem szálltunk meg a fenti menedékházban, hanem oda-vissza meg akartuk járni a hegyet a völgyből indulva. Ez a völgy pedig a Krma völgy lett megint, gyakorlatilag ugyanazon az útvonalon mentünk fel, mint 5 éve. Reggel 6-kor indultunk, velünk együtt még egy csomóan készülődtek a parkolóban. Rögtön le kellett cserélnem a zoknimat, mert nem tetszet a bakancsomnak, törte a lábamat valami miért. Közben krichard dobott egy barnát. Persze nehéz volt felkelni negyed ötkor, de így sokkal kényelmesebb hegyet mászni, mint 10-kor nekiindulni. Az ilyen délnyugati áramlás könnyen felhozza a tenger felől a nedves levegőt, és hamar kialakunak a felhők és a zivatarok errefelé. A zivatar pedig kifejezetten kellemetlen fent a gerincen, amikor a fém huzalt markolja az ember.
Érdekes volt látni azokat a részeket, amit havas körülmények között már megatapasztaltunk. Az első meredek emelkedő például hóban baromi keménynek nézett ki. Most annyira nem, viszont nehezebben lehetett haladni a köveken, mint akkor a szúz hóban. Ennek az emelkedőnek a tetjén, a törpefenyők között jött a helikopter annak idején. A második kemény emelkedő a 2000 m-en lévő nyereg után jött, de így hó nélkül azt kell mondanom, hogy gagyi volt. Akkor a hóban nem láttuk az utat, kvázi egyenesen mentünk felfelé, most viszont kanyarogva sokkal könnyebb volt. Hó alig volt, egy-egy nagyobb folt, de már 1000 m-en is előfordult a magas, 1000 méteres sziklafal északi tövében. Elég jól haladtunk, 400-500 métert tudtunk emelkedni óránként, és 70 perccel korábban felértünk a Dom Planika nevű házhoz, mint ahogy azt előzetesen gondoltuk. Itt viszont kellemetlen meglepetés fogadott.
Már a 400 m-rel lejjebb lévő nyeregben elkezdett fújni a szél, ami itt tovább erősödött. Lóbálta a nyakamban a térképet, és néha levegőt is nehezen lehetett venni. Krichardnak erre elment a kedve a további mászástól, bea meg elfáradt, fájt a térde, és panaszkodott, hogy majdnem elfújta a szél. Sejtés, hogy fent a gerincen erősebben fúj majd. Kicsit elkenődtem, nemár basszus, eddig minden faszán haladt, és itt meg elfújja a szél az expedíciót? Juhival úgy döntöttünk, hogy leszarjuk, felmegyünk, legfeljebb ha fent is ilyen rossz a helyzet, akkor visszafordulunk, A botokat lent hagytuk, a láncos részen mind a két kezünkre szükség lesz majd.
Az eligazítótábla 1,5 órát írt a csúcsra, mi hármat számoltunk rá előzetesen, ami jó hír. Lehet, hogy még értelmes időben visszaérünk a kocsihoz? Pláne, ha lefúj a szél a szikláról. Tömeg volt, sokszor meg kellett állni elengedni a szembejövőket. De ezek a megállások jól jöttek pihenés gyanánt. Sokan, ahogy mi is, minden felszerelés nélkül másztak. Valakiken volt sisak, ami amúgy nem volt hülyeség. Ha fent valaki elindít egy követ, az nehezen áll meg, és ha épp az ember felé esik, akkor nem tud elugrani előle, maximum lefelé, de akkor ő sem áll meg, csak 200-300 méterrel lejjebb. voltak olyanok is, akik beülőben voltak, és azt akasztgatták a kábelekre biztosítás gyanánt. Igazából e nélkül is fel lehet menni, inkább azoknak ajánlható, akik nem érzik magukat biztonságban e nélkül. A gyerekeken szinte kivétel nélkül volt minden ilyen cucc, sőt még anyukához, apukához is hozzá voltak kötve. Lazulós csávók is voltak persze,strandpapucsban, sőt egy komplett zenekart is láttunk, jó 1 méter átmérőjű dobokkal, tubákkal, rézfúvósokkal. Jó, nénikék billás szatyorral, otthonkában nem voltak, mint Bulgáriában.
Juhi ment előre, és jó 10 percet rám is vert a csúcsig. Mentségemre legyen mondva, hogy kb. ennyit kellett várni összesen a szembejövőkre. Merthogy valahol egyszemélyes az út, illetve a láncos rész. A Mali Triglavig volt a szint nagy része, a háztól 400 méter. Már csak egy százas maradt, de kicsit lefelé is kellett menni a két csúcs között. Ráadásul az tömeg megduplázódott, mert itt csatlakozott be a Triglavski Dom felől jövő út is. A gerincen vannak könnyebb szakaszok, ahol akár futni is lehet, ahol viszont keskeny, ott tényleg egyszemélyes. A kábel sokat segít, anélkül biztos visszafordultam volna. A sok emléktábla emlékezteti az embert, hogy mindig figyeljen oda, hova lép, és hogy fogja azt a rohadt kábelt.
Itt már tudtam, hogy felérünk a csúcsra, hacsak le nem zuhanunk, ami szerencsére nem történt meg. A csúcson gratuláltunk egymásnak juhival, hogy beléptünk a Mocskosul Fasza Csávók Klubjába, és beálltunk a sorba, hogy lefényképezkedjünk a fogalmam sincs milyen célt szolgáló rakéta alakú építmény előtt. Úgy látszik, szlovén népszokás, hogy egy mászó behajol ebbe a házikóba, a társa meg megveregeti a seggét egy kötéllel. Élelmesebb túrázók felhoztak egy rakás sört meg kólát, és aranyáron adták el a csúcson. Belerakták egy hófoltba, az hűtötte is őket. A csúcson nem volt szerencsénk, felhős volt, ott gomolygott rajtunk-felettünk. És a legfontosabb: nem volt szél…
Csokizás és pihenés után Vettem egy nagy levegőt, és elindultunk lefelé. Nem volt könnyebb nekem a lefeléút, valahogy felfelé sokkal jobban kézre estek a láncok meg a fogódzkodók. Útközben lefényképeztem azt a táblát, ami a geoládához is kell, feltartva a mögöttem jövő három embert, de én kértem elnézést a végén. Mivel nem voltam valami túl gyors, inkább elengedtem az embereket, akik mögöttem jöttek lefelé, mert idegesített, hogy ott loholnak a nyakamban. Valamikor viszont én értem utol egy nagyobb csoportosulást, aminek az élén még egy nálam is lassabb egyén haladt. A háznál nem találtam juhit, gondoltam megállás nélkül továbbment. Felkaptam a botomat, ahol hagytam, és irány lefelé, már a kevésbé durva részen. A nyeregben utolértem juhit, ott döglött már vagy 20 perce, és várt. Utólag derült ki, hogy krichardék kirakták kőből az EMDT feliratot itt a domboldalra, de mi nem vettük észre.
Jött a helikopterleszállós szakasz, az utolsó meredek rész. Hát lefelé még igazabb az, hogy havas körülmények között egyszerűbb volt lemenni, mint most a kövek között ugrándozva. Mind a 3 liter vizem elfogyott, de szerencsére itt a lejtő aljában után tudtam tölteni a tehénitatóból. Természetesen nem a vályúból, hanem a forrásból. Lassan szelidült az emelkedő, de azért a törpefenyős szakaszon még voltak rafkós kövek, amiken figyelni kellett. Ezzel együtt egyre gyorsulva tudtunk lefelé haladni. Juhi ellépett megint, és utol is érte a többieket, akik akkor indultak a háztól, amikor mi a csúcstól. 1,5 órás előnyük volt, de nem kapkodtak, fényképezgettek, pihizetk, időmilliomosok voltak. Elfelejtettem a házban kitűzőt venni a mászás emlékére, bár elnézve beáét, lehet, hogy nem is baj. Elég vékonyka kis lemezből van, bár a 2 eurós árát megéri. Nem volt egyszerű fel- majd lemenni a völgyből a csúcsra egy nap alatt, de ahogy látszik, nem is lehetetlen. Sőt, még lámpázni sem kellett. A Moldoveanuról lejönni a Vist völgyön át sokkal idegtépőbb volt, mint itt a Krma völgyi útvonal. De persze ez csak egy szubjektív vélemény.
Galéria
Térkép
Zöld zóna
Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk
Havasi gyopár
Leontopodium nivale (Ten.) Heut. em. Laku¹iæ