A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Összeszedelőzgettünk, és 8 órakor elindultunk. Nem a legrövidebb úton mentük fel a csúcsra, hanem kerültünk egy kicsit az Olpererhütte felé. Uncsi már ugyanarra fel- meg lejönni, és inkább az elején teszünk egy kis kerülőt, mert visszafelé nehezebben szánja rá magát az ember. Kanyargós ösvényen mentünk egyre feljebb, és mivel magasról indultunk, hamar kiértünk az erdő szintje fölé. Egyre feljebbről láttuk a víztározót, és a felette lévő U alakú völgyet. Életemben nem készítettem ennyi fényképet egy gátról, és a mögötte kialakult tóról. Pláne felülről. Krichard és juhi előbb voltak, én megálltam, és megvártam szabolát. A hüttéhez egész gyorsan felértünk, ekkor már 2500 m felett jártunk. Mire odaértünk, a többiek meg is itták a szörpikéjüket, de nekem csak egy müzliszelet kellett. Izzadtunk, mint a lovak, szabola pólójából csavarni lehetett volna a vizet.
A Hoher Riffler alatt tartottunk még egy hosszabb pihenőt, de ekkor még nem sejtettük, hogy mindenkinek ez lesz az eddigi mászások közül a legfárasztóbb. A tábla szerint 2,5 óra járásra volt onnan a csúcs. Elindult az út felfelé, először kanyargott, majd előbb rövidebb, később hosszabb távolságokra eltűnt az út, végül csak a kövek és sziklák maradtak, ezeken kellett kapaszkodni, egyensúlyozni. Méreteloszlásuk a féltéglától a kisbusz nagyságúig terjedt, előbbiekre rá lehetett lépni, csak nem lehetett tudni, hogy mennyire stabilak, utóbbiakat inkább megkerülni volt célszerű. A jelzések követhetőek voltak, messziről virítottak a piros csíkok a sziklákon, út híján jelzésről jelzésre haladtunk.
Aztán egyszer csak mi is felértünk szabolával. A felhők szinte karnyújtásnyira voltak, de összességében jobb volt az idő, mint amikor elindultunk. Az olasz-osztrák határt jelentő nagy gerinc felett is feljebb húzódtak a gomolyok, teljesen jó volt a látás. Nyugatra ment fel egy kisebb csúcsra libegő az északi oldalról. Kissé távolabb az Olperer, még 200 m-rel fölénk magasodott, de az innen nézve is sokkal durvábbnak nézett ki. Az északi oldalán pedig a Hintertux-i gleccser maradványai, a síliftek természetesen most nem működtek.
Csúcsfotó, kis zabálás, mérlegállás, átöltözés és hasonló dolgok elvégzése után indultunk lefelé. Azt éreztem mászás közben, hogy a lefelé út is hasonló tempóban fog zajlani, legfeljebb annyi különbséggel, hogy nem kell annyiszor megállni megvárni, hogy a tüdőm is utolérjen. Természetesen megint mi voltunk az utolsók a hegyen. Felfelé menet jöttek szembe emberek, de utánunk csak egyvalaki jött. Egy kutyával. De ők visszafordultak, amikor elkezdődött nagyon meredek és nagyon sziklás lenni a terep. Vágánnyal én sem jöttem volna ide fel. A víz lett most hiánycikk, négyünknek jó ha 1 liter maradt a lefelé útra. Szerencsére egy olvadó hófolt alá bele tudtam erőlteti a palackomat annyira, hogy fél liter jó hideg víz összegyűlt benne, ez elég is volt. Főleg úgy, hogy a Friesenberghaus-ban ittunk fél liter kólát vagy almdudlert.
A dudlerezés mellett krichard evett egy levest, de nem nagyon ücsörögtünk, mert a nap eltűnt már a hegyek mögött, és kezdett hideg lenni. A háztól már normális volt a terep. Volt út, voltak növények (igaz, csak füvek), tehéncsordán is keresztülmentünk. Este 5-kor indultunk, és 7-re értünk le a parkolóba. Egyszer ültem le egy kőre, mert krichard előrement kábelezni, de mire végzett szabola és juhi is beért minket. Még egy forrást is láttunk, ahol végre jól leittuk magunkat.
