A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Augusztusban volt egy fél szabad hétvégénk, amikor még az idő is jó volt, ezért elugrottunk egy napra a Schneebergre, folytatva az Egynapos osztrák túrák kutyával sorozatot, aminek előző részei a Raxos túrák voltak. A mostani túra egyébként a kiskutya magassági rekordja is.
Van egy ülőlift a csúcstól északkeletre, ennek alsó állomásán álltunk meg. A parkoló ugyan a libegő közönségének van, de mi ezt jó magyar szokás szerint leszartuk. 10 órakor értünk oda, és hát alig volt hely a parkolóban. Valahol a leghátsó szegletben találtunk helyet. Nem is csoda, mert baromi jó idő volt. Kb. egymillió fok, felhő egy szál se, szél se rebbent. Természetesen mi nem libegőztünk, hanem felgyalogoltunk az Edelweisshüttéig, ez a felső állomás. A hüttébe be se néztünk, esélyünk se lett volna beférni, meg egyébként is a túra elején voltunk, alig jöttünk felfelé 300 m-t és 1 órát. Éppen kezdtünk csak megizzadni, és még jó sok volt hátra. Mert amúgy egy körtúrát terveztem, nemcsak egy sima felrohanós-leszaladós túrát.
A hüttétől kezdett szigorodni a terep. Ezt a térképről is lehetett sejteni, innen pöttyözöttel jelöli a turistautat, és ki volt írva, hogy Nur für geübt. Mi übereknek tituláltuk magunkat, és továbbmentünk. Kb. 1500 m-ig fenyőerdőben mentünk jó meredeken, majd ahol véget ért az erdő, kezdődtek a sziklák. Rögtön az első lépésnél megbillent a lábam alatt egy kő, de szerencsére ahogy lecsúszott róla a lábam, a bokám meg is fogta. Így nem esett rá Zsófira, de a bokámról lejött a lazúr. Ami 5 hónappal azután is látszik. Pedig csak ártatlan horzsolásnak tűnt, nem is fájt igazából.
A köves-sziklás részen lassan haladtunk. Meredek is volt, és mivel itt már nem volt erdő, a nap is tűzött ránk. Jó sok vizet hoztunk, Vágányét is kellett cipelni. Közben a kutyára is figyelni kellett, nehogy hülyeséget csináljon. Értelem szerűen jóval gyorsabban ment, mint mi, és nem akartam, hogy túl távolra kerüljön, vagy olyan helyre menjen, ami szerinte jó ötlet, de szerintem meg nem.
Kb. 1900 m-en volt vége ennek a résznek, szegény Zsófi jól megszenvedte. Ilyen jellegű magashegyi túrán csak az Olimposzon volt, de ott visszafordult a meredek része előtt, és nem volt ennyi szint, mint itt. Viszont a jó hír, hogy innen már gyerekjáték feljutni a csúcsra, ami alig több, mint 100 m szintkülönbség, és sima séta a fennsíkszerű, füves hegytetőn.
A lenti kánikulának itt semmi nyoma nem volt. Befelhősödött, fújt a szél, és a felhő árnyékában a szél miatt kifejezetten hűvös is volt. Úgy tűnt, hogy a felhők alig vannak a fejünk felett. Sok magyar is túrázott, de próbáltunk inkognitóban maradni. Csak akkor fedtem fel magam, amikor valaki csokis kekszet akart adni a kutyának, aki ment oda a zacskócsörgésre. Kricharddal elmentünk ládázni, Zsófi közben továbbment a cél felé. Vágány nem tudta, kivel menjen, de mi elhívtuk, és velünk tartott. Aztán, amikor látta, hogy arra indulunk tovább, mint Zsófi, akkor előrefutott, mert ugye neki kell lennie elől.
A csúcson kajáltunk egy kicsit a csúcskereszt tövében, fényképezgettünk, majd a szalamandravasút végállomása felé indultunk el. Útba ejtettük a Damböckhaus nevű fogadót, ahol ettünk is, ittunk is, elbasztunk ott egy órát. Ott is tömeg volt természetesen. A fogaskerekű végállomásáig még emelkedő is volt, majd a törpefenyős részen hosszú lejtő vette kezdetét. Itt fordultunk vissza anno, amikor a térkép-meg-nem-fordítós túrára sor került 13 évvel ezelőtt.
Leérve 1500 m alá újra megjelentek a nagy fenyők. Mi pedig északnak fordultunk a parkoló felé. De addig nem volt olyan sima az út, ahogy én azt elképzeltem. A térképen a turitaút a szintvonalakkal kvázi párhuzamosan halad, néha-néha vannak benne emelkedők-lejtők, de ennyire és ilyen meredekekre nem számítottam, ami volt. Ráadásul keskeny volt az út, kerülgetni kellett a fákat, tuskókat, és figyelni kellett, mert a hegyoldal is meredek volt. Gyakorlatilag végig mentünk a Schneeberg keleti oldalán, nagyjából a hegy közepénél. Általában erdőben mentünk, egy-két helyen volt kőomlás-szerű rész, azokon kissé kellemetlen volt átmenni, de még mindig jobb volt, mintha hóval lett volna borítva az egész. Az egyik ilyennél megzavartunk egy zergét, ami tök közel volt hozzánk. De a kiskutya nagyon ügyesen nem futott utána, amikor arra kértem.
Egyszer megálltunk pihenni, kajáltunk is valami fatuskókon ülve. Egyre lassabban haladtunk, és a hegy árnyékába kerültünk. Emiatt olyan érzés volt, mintha esteledne, pedig az azért még odébb volt. Zsófinak és krichardnak is kezdett fájni a térde. Előbbinek sokszor szokott, az Olimposzt is ezért hagyta félbe. Utóbbi meg sarokfájdalmakban utazott, régen voltak térdbántalmai. De kettejük közül Zsófi volt szarabb hangulatban. Majdnem sírt, amikor poénból mondtam, hogy kiöntöm a maradék vizet. Mert, hogy sokat hoztunk, de azért még jó lett volna még 1 liter. Szerencsére ekkor már rátértünk egy normális útra, ami széles volt, autók is járható volt, ezért nem volt meredek sem. És gyakorlatilag visszavezetett minket a parkolóba, ahol már alig volt autó, köszönhetően annak, hogy bezárt már a libegő.
Vágánnyal nem volt gond, az utolsó kilométereken is futkosott, főleg, amikor megérezte annak a nyúlnak a szagát, ami előttünk futott az úton, de csak mi láttuk. A kocsihoz érve tudta, hogy vége a túrának, és mivel huzamosabb ideig voltunk egy helyben, nekiállt megcsinálni az ágyát a fűben.