A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A Maglic Bosznia legmagasabb pontja, a montenegrói határon van. 2375 m, tehát nem kell hatalmas magasságkülönséget leküzdeni. Még a terep sem durva. Vannak ugyan sziklás hegytaréjok, de az út szépen kikerüli ezeket. Térképet nem találtunk hozzá, maradt az OSM térképe a GPS-en. Ezen gyakorlatilag egy út volt jelölve. Biztonság kedvéért lefotózunk egy táblán lévő térképet az út elején. Ezekkel indultunk útnak.
A tengerparti nyaralást követően mentünk fel a hegyek közé ezért a túráért. Juhinak lent elromlott az autója, ő nem tartott velünk ezért. A Szabó család hazament reggel, mert akkor már 24 órája esett. Zsófinak sem volt kedve esőben kirándulni, ezért csak ketten indultunk el Kricharddal. Pljevlja nevű városban volt a szállásunk Montenegroban. Ez a Piva kanyon bejáratánál van, a patakot felduzzasztásával keletkezett tó – mondjuk rá – partján. Az ún. belvárosa jóval feljebb van, mint a vízszint. Az út a sziklaoldalban vezet a tó mellett kanyarogva, többször alagutakon át. Ez a mélybalkán, ne olyan alagutakat képzeljünk el, mint az osztrák autópályákon. A völgyzáró gáton átkelve lejöttünk a Boszniába vezető főútról, és egy rafkós alagútkombináción átkelve a tó másik oldalán találtuk magunkat, ahol egy keskeny hegyi úton mentünk Mratinje faluba, majd még tovább egészen addig, amíg tartott az egyébként jó minőségű aszfaltút. Ekkor voltunk 1000 m-en.
Az ott lévő tábla szerint 10 km a csúcs, és 4 óra 20 perces sétával elérhető. Egy hegyi falun átmentünk, itt láttunk utoljára embereket. Pontosabban csak egyet. De volt egy forrás, és egy bivakház is itt. Mint kiderült valami Transbalkán vagy Transdinarida útvonalon mentünk, már nem emlékszem pontosan a névre. A falu után bementünk az őserdőbe, és rendületlenül emelkedni is kezdtünk. Néha esett, néha nem, de nem volt nagy intenzitású eső. Inkább az erdőben a fákról csöpögött a víz, illetve csurom víz volt az aljnövényzet. Nem sok kellett hozzá, hogy teljesen elázzon a bakancs, de egy idő után ez már nem számított.
Átkeltünk a völgyben megülő felhőrétegen, de fölötte is felhők voltak. Legalább annyival jobb lett, hogy sejteni lehetett a tájat, ami szépen kinyílt, ahogy feljebb mentünk. Itt már volt, mit fényképezni. Nagyon szép lett volna a vidék, ha nem lett volna ködben.
Egy köves lejtő előtt megálltunk kajálni, majd elindultunk felfelé. Szépen lassan, nem hajtott a tatár. A lejtő tetején, ahol jobbra tért el az út, voltak táblák a földre hajítva, de elég furcsa adatok voltak rajta. Jóval nagyobb távolság szerepelt raja, mint amit vártunk. A GPS szerint viszont nem volt már sok szint hátra, talán 500 m. Valami miatt itt megkérdeztem krichardot, hogy – Szerinted itt nincs medve? – Nem tudom, miért gondolod ezt? -Á semmi… Nem fejtettem ki, hogy azért jutott eszembe, mert alapvetően a Balkánon van medve, még ha nem is annyi, mint Erdélyben. Mi meg itt vagyunk egy szál magunkban, nemhogy emberrel, de még házzal sem találkoztunk. Nem olyan, mint Ausztria, ahol egymás érik a hütték. Később mondta krichard, hogy egy kicsit benne maradt a kisördög eme beszélgetés után (ennek lesz még később következménye).
Elég kellemetlenné vált a terep. Füves hegyi legelőn mentünk, tehénszart láttunk, de tehenet nem. Nem is sejtettük, honnan jöhettek ide. A legelőn viszont randomszerűen voltak elszórva kis mészkősziklák, amiket kerülgettünk, vagy bele-belebotlottunk. Az adatokból látszódott, hogy a hegy teteje ellaposodik, kevesebb, mint 200 m szint volt hátra, és 3 km táv. Már láttuk, pontosabban sejtettük a gerinc vonalait, amin majd végig kell menni a csúcsig. Elmentünk egy forrás mellett, ami inkább csak egy sáros tócsa volt egy szikla alatt. Elég bizarr, hogy találtunk benne egy banyatankot. Olyan fajta volt, amit hátra is lehetett venni. Üres volt. – Biztos ebben hordta a túrázó a kaját, és amikor jött a medve elhajította – poénkodtam, de krichard nem vette annyira.
Rögtön ezután valami éles vijjogás-szerű hangot hallottunk. Biztos, valami ragadozó madár – gondoltam, csak nem értettem mit csinál itt a ködben. A vijjogást üvöltés követte, itt érthető módon megálltunk. Összenéztünk, és a hűbasszameg nézés volt mindkettőnk arcán. Legalábbis krichardén ez volt, de gondolom az enyémen is. Párszor megismétlődött a hangkombináció, kicsit olyan iázás-szerűnek tűnt, csak az üvöltést nem tudtuk hova tenni. Próbáltuk kivenni a ködben, hogy honnan jön a hang. De csak foltokat láttunk, nem lehetett megállapítani, hogy melyik mi. Az egyik mintha közeledett volna…? Ne szépítsük. Beszartunk. Azonnal visszafordultunk. – Gyere már bazmeg, nem akarok megdögleni! – amikor ideges, mindig csúnyán beszél. Nem sikerült kideríteni, mitől származott a hang. De amíg el nem tűntünk a sziklák mögött végig hallottunk, de már egyre távolabbról. Iázásnak éppoly furcsa volt, mint medveüvöltésnek. Esetleg medvebocs. Vagy egy szamár, amit medve támadott meg, és amikor feltűntünk a színen, akkor jelezte, hogy az az ő zsákmánya. Nem tudom, melyik verzió lett volna a jobb (kevésbé szarabb). Vagy tényleg csak egy nyomorult szamár volt…
Nem volt elég a kudarc, az eső újra eleredt, és most már folyamatosan esett. A nadrágom ráragadt a lábamra, az esőkabát is már csak annyit használt, hogy nem közvetlenül a fejemre esett az eső. Otthon észrevettem, hogy a táskám egy tó alakult ki, a fejlámpa meg benne úszkált. Szerencsére a papírok meg a lóvé nem ázott szarrá. Lehet, hogy rosszul raktam vissza a táskára az esővédőt, és az az 1 négyzetcentiméter elég volt. Annyi haszna volt azért a túrának, hogy krichard megtudta, hogy mi az a Crna Gora, amit mindig látott kiírva az elmúlt 1 hétben, de fogalma sem volt róla, hogy mi a fasz az.
Galéria
