A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A Kapolcsi-völgyben lévő Ilonamalomban töltöttünk el pár napot, és ennek utolsó napján csináltunk egy körtúrát a Boncsos-tető körül.
Jelöletlen úton indultunk el, és rövidesen rá is leltünk a tanösvényre, ami itt a völgyben kanyarog Kapcsoltól a Hegyesdig több leágazóval. Többé-kevésbé jól van jelezve. Ezen mentünk fel Kapolcs Sárfé nevű részébe, ahol << hegyek >> vannak. Még egy emelettel feljebb a sárga kereszt jelzésre értünk, amivel jó sok szintet leküzdöttünk, cserébe természetesen izzadtunk, mint a lovak. Az itt lévő fennsíkon, öreg tölgyesek szélén, időszakos tavak partján haladtunk dél felé, amíg el nem értük az OKT útvonalát. A táj jellege nem változott semmit, talán az erdők kiterjedése lett kisebb. A fennsík déli szegélyén, a Fekete-hegyen épült az Eötvös-kilátó, aminek tövében megpihentünk az egyik padon, és beletettük az arcunkba az élelmiszerkészletünk nagy részét.
A kilátóba nem mentünk fel, mert Zsófi fél az ilyenektől, egyedül meg nem volt kedvem. Nagyjából ugyanazt lehetett volna látni, mint amit pár száz méterrel távolabbról láttunk a fa nélküli dombtetőről, illetve a Keleményes-kőről. Innen egy számomra meglepetéslejtő következett. Nem is maga a lejtő egzisztenciája, hanem a meredeksége lepett meg. Az itt elvesztett szintet természetesen be kellett hozni, immár a piros tanösvény jelen. Újra felmentünk a fennsíkra, csak most a nyugati felére, és a Boncsos-tető nyugati oldalában mentünk el. Egy pillanatra megnéztük, hogy milyen lenne az út a tetőre, de ezt inkább kihagytuk, és a hegyoldalban lévő régi kőbányához látogattunk el. Eddig tök simán haladtunk, csak Zsófi kezdett kész lenni a meleg miatt. Itt az volt a terv, hogy a tanösvény jelzésen lemegyünk északra az Almádi kolostorromhoz, majd tovább a malomhoz. Esetleg Monostorapátiba, ami jóval rövidebb, és onnan hazabuszozunk.
Csakhogy nagyon rövid idő alatt elvesztettük a jelzést, a térképen nem ott volt, mint a valóságban. Mentünk, amerre a térkép mutatta, a völgy vonalában. De csakhamar kiderült, hogy ez nem lesz tartható, mert nagyon nagy volt arra az aljnövényzet. Kezdtünk egyre jobban eltávolodni a völgy vonalától, és igazából a rossz és a járhatatlan út között kellett választani. Kiértünk egy útra, ami már a térképen is szerepelt, ezen bementünk Monostorapátiba. Ott kiderült, hogy jó 1,5 óra múlva van csak busz. Addig én haza tudok menni a kocsiért és visszajönni, de Zsófi valami csoda folytán erőre kapott, és jönni akart. Méghozzá nem az aszfalton, hanem a tanösvényen.
Pedig ki tudja, hogy milyen arra a terep? Igazából változó volt. A Szentkútig elég jó volt. Ott ki is használtam a friss víz adta lehetőséget. Gondolom a legtöbb kiránduló eddig jön be, mert innen kezdődött a vadregény. Újra aljnövényzet, kis emelkedő, kiirtott hegyoldal következett. Utóbbin szerencsére végig mentek valami fűvágó cuccal, így legalább nem kellett hónaljig érő növényzetben utat vágni, miközben jelzést keresünk. Ha ez még nem lenne elég, az ég is megdörrent, és még egy kígyót is el kellett engedni. A végén egy meredek lejtőn kellett lemenni, ami még lassan ment, majd kisvártatva újra megérkeztünk Sárfé falurészre, ahol a Kis-kútnál újra kiittuk a csapot. Most már csak ugyanazon az úton vissza kellett menni a malomhoz, amin reggel feljöttünk. Nem volt egy fáklyás menet, de elég érdekes helyeken jártunk, és végül a zivatart is megúsztuk. Meleg is volt, izzasztó is volt az idő, a kígyó is jobban félt tőlünk, mint Zsófi tőle.