A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Kerek 20 éve történt a túra, ami a társaság őstörténetében szerepel. Ennek kvázi emléktúráját rendeztük meg a kerek évfordulóra tekintettel. Abból a társaságból hárman voltak itt most is, de plusz egy csomó más résztvevője is volt a menetnek. Az egyik juhi, akinek természetesen ez volt a (sokadik) utolsó túrája. A másik Zsófi, aki nem jött fel ugyan a csúcsra, mert neki nincs csúcsfétise, de a túra 80 %-át teljesítette. És nem utolsósorban szabola gyermekei, Vencel és Petra, akik 20 éve még nem is léteztek, ellenben most mind a ketten nagyon frappánsan megmászták ezt a nem is olyan könnyű hegyet. A 20 évvel ezelőtti ún. hegymászással ellentétben most alaposabban utánanéztünk az útvonalnak, a nehézségeknek, és mivel úgy láttuk, hogy megmászható számunkra is a hegy, belevágtunk. Bár nincs túl közel, de a kerek évforduló megérdemel ennyi fáradtságot. Bernex faluból indultunk most is, de nem onnan, mint a múltkor. Egy rövidebb utat választottunk, és a hivatalos Dent dOche parkolóból indultunk el a La Fétuiére kajálda mellől. Szombat volt, 10 körül értünk oda, és gyakorlatilag teli volt a parkoló. Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerű a hely.
Fenyőerdőben indultunk el felfelé, ahol változó meredekségű út vezetett egyre felfelé.Kisvártatva kiértünk az összefüggő erdő fölé, de addigra már kellemesen leizzadtunk. El is jött az ideje az első tájképek elkészítésének, ami mindig jó okot adott arra, hogy pihenjek egy kicsit. A tűző nap miatt most ivászat és napkrémkenegetés is történt, és vártunk egy kicsit, hátha jön szabola is a kislánnyal. De inkább tovább indultunk, és a nem sokkal feljebb lévő Chalet dOche nevű háznál vártuk be őket. Juhi már régóta itt várt, gyakorlatilag az indulás óta nem láttuk. Többen itt pihentek, egyesek kajáltak is. A legnépszerűbb a ház melletti forrás volt, amiből egy tehénitatóba ömlött a jéghideg víz. A tejből a házban saját sajtot is gyártanak, amiből visszafelé vettünk is egy adagot, és nagyon jónak bizonyult. Az autók száma alapján jóval nagyobb tömeget képzeltem el, de egyáltalán nem volt vészes.
Miután megjött szabola és Petra, tovább indultunk. Távolságra már túl voltunk a túra felén, de a szint jó része még hátra volt. Látszott is, hogy kezd meredek lenni, sűrűbben kígyózott az út, és egyre nagyobb sziklákat kellett kerülgetni. Az út mellett döngicséltek a méhek, akik az itt növő különböző színű és fajtájú ernyős virágzatú növényekre gerjedtek. Közben kibukkantak a hegyek mögött a távolban a Mont Blanc csoport hófedte csúcsai, a másik oldalon pedig a Genfi-tó egy része. 1900 m-en tartottam egy hosszabb pihenőt. Meg akartam várni Zsófit, mert féltem, hogy aggódni fog az ott lévő tábla felirata miatt. Ez valami olyasmi volt, hogy veszélyes szakasz következik és nincsenek jelzések sem. Jelzések voltak ugyan, és semelyik túrázónál sem volt speckó eszköz, beülő, kötél vagy ilyesmi. Egyrészt szerencse, hogy Zsófi ezt nem vette észre, én meg nem nagyon reklámoztam neki. Csak azt nézte, hogy még 1 óra a csúcs, 40 perc a ház. Másrészről nem túl szerencsés, hogy azért nem vette észre, mert már rohadt fáradt volt. A nápolyit is csak nagy nehezen tolta be. Nehezen bírja a tűző napsütést és a kánikulát. A neheze pedig még csak most jött.
Volt egy láncos szakasz, de nemcsak olyan, hogy a biztonság kedvéért oda volt rakva, hogyha csúszós az út, akkor lehet benne kapaszkodni. Annak segítségével kellett felhúzni magunkat, és figyelni, hogy hova lépünk, mert egy sziklafalban lévő bevágásban kellett haladni. Mindig volt olyan kiszögellés, ahova fel lehetett lépni, de néha nagyokat kellett lépni. Még nekem is, pedig nem vagyok alacsony. De valami csoda folytán Zsófinak nem okozott nagyobb gondot, én néha többet is gondolkodtam, hogy hova lépjek, mint ő. Talán azért haladt gyorsan, mert a sziklabevágás, ahol haladtunk, nem volt annyira kitett. A tériszonya így nem jött elő. Közben utolért Petra és szabola is.
A térképen 2050, a valóságban 2150 m-en volt a ház, és mire odaértünk jócskán kifáradtam a láncozás és a folyamatos figyelés miatt. Ehhez jött még a tűző nap és a meleg is. Zsófi elhatározta, hogy a házig mindenképp feljön, de ott marad, nem jön fel a csúcsra. Innen is volt láncos rész, de már jóval kitettebb helyeken.
Petra és szabola után mentem. Szerencsére sűrűn megálltak, így én is ki tudtam fújni magam. Egy rész volt kicsit parásabb a tériszonyosoknak, de a lánc segített, hogy ott volt. Vencel kricharddal már régóta fent volt, juhi pedig még régebb óta. Azt is végig nézte, hogy a franciák ott készítették el és zabálták fel a fondüt, amihez mobil fondükészítő cuccot is hoztak magukkal. Mi ehhez képest megelégedtünk holmi nápolyival, amin e a meleg miatt már elolvadta a csoki. De most jött a nagy mutatvány. Le kellett menni. Én már felfelé is több helyen gondolkodtam, hogy itt hogyan lesz lefelé, de akkor ez még a távol jövőben lévő dolognak tűnt. A házig pár olyan hely volt, ahol jobban kellett figyelni, és ott újra pihentünk egyet. Kértünk limonádét, ami nekem 2,5 másodpercig tartott annyira szomjas voltam. A vizem meleg volt, és vészesen fogyott, szerencsére ott volt az alsó háznál a forrás.
Elindultunk lefelé a sziklahasadékban. Annyit változott a környezet, hogy eltelt 1-1,5 óra, a nap már odasütöttt, és a felfelé még árnyékban lévő, emiatt kellemesen hideg sziklák is felmelegedtek, a hőt pedig okádtak ki magukból. Emberekből is több lett, de dugó nem alakult ki. Kivéve, amikor pánikba estem, hogy én itt nem fogok tudni lemenni. De azért csak sikerült. És sikerült Zsófinak is, aki fél méterrel alacsonyabb, meg Petrának is, aki meg áltisis. Szóval csak jól meg kellett gondolni, hogy hova lép az ember. A legutolsó ilyen rész után leültem, ittam fél hektolitert a 1,5 literes kulacsomból, és megvártam, hogy Zsófi meg szaboláék is leérjenek. Az alsó házig a szerpentinezés már könnyebb volt. Illetve másképp nehéz, mert folyamatosan fékezni kellett, de szerencsére nem tartott olyan sokáig. Néhol csúszott az apró kavics. Szabola egyszer oda is baszta magát. A háznál ismért nagyobb lélegzetvételű pihenő következett, és végre újra lehetett hideg vizet inni a tehénitatónak hála.
Úgy rémlett, hogy innen már normális, lazább úton megyünk le, de azért az erdőig voltak nagyon meredek részek is. Az erdei rész is sokkal rövidebb volt, mint amilyenre emlékeztem. Egy lazább túrára számítottunk a maga 8 km-ével és 1000 m szintjével. Persze egyáltalán nem könnyűre, de mindenképp koraibb visszaérkezést terveztünk be. Felfelé még sajnálkoztunk, hogy nem hoztunk fürdőruhát, mert ilyen melegben a mászás után jól esne a csobbanás a tóban, de már elég késő volt az ilyesmihez.