A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Második nekifutásra indultunk el a Maglićra, Bosznia legmagasabb pontjára. Ugyanazon az úton, a montenegrói oldalról mentünk fel. A múltkorival ellentétben most jó idő volt, sütött a nap, de mivel június közepe volt, hófoltok még előfordultak a hegyen, amik lentről is látszódtak. Ugyanúgy a Tito-s lakótelepen szálltunk meg, ugyanúgy átmentünk a vízerőmű gátján, majd be az alagútba, és végül ugyanazon a ponton parkoltunk le a kocsival, mint az előző alkalommal.
Fenyveseken át indultunk el, majd egyre többször jöttünk ki belőle, ahogy az út kanyargott. A tábla szerint az út a Via Dinarica része. Mivel szinte végig ködben voltunk az elmúlt alkalommal, semmire sem emlékeztem. Akkor csak sejteni lehetett a tájat, most végig lehetett nézni a völgyön, aminek a peremén végigjöttünk, és mészkősziklák szegélyezték a oldalsó gerincét. Az árnyékos helyeken jöttek a szúnyogok, de a napsütés szerencsére elriasztotta őket. Sajnos egy óra emelkedés után Zsófi lábát betámadta a rühes nyavaja, feltörte a sarkát a cipő. Ezt leragasztotta, emiatt kicsit megálltunk, juhi meg már ki is esett a látókörünkből.
Egy magashegyi U alakú völgyben mentünk felfelé, ami elég jellegzetes volt ahhoz, hogy emlékezzek rá, de így napsütésben határozottabban jobban nézett ki. Itt hallottuk, hogy juhi fentről kiabál nekünk, de látni nem láttuk. Egy jó fél órával feljebb, azon a ponton, ahol ki kellett menni oldalra a völgyből, és egy turistaút elágazó is volt, ott várt be minket.
Ez 1850 m magasan volt, tehát még jó 500 m emelkedő várt ránk. A hófoltok kezdtek nagyobbak lenni, de nem álltak össze nagy tömbbé. Két alkalommal kellett ilyen hófolton átgyalogolni, de az nem meredek lejtőn volt.
2100 m-en értük el azt a forrást, ami egy szikla oldalában fakadt, és ahol annak idején visszafordultunk. Most se medvének, se szamárnak nem volt nyoma. Egy kis emelkedő után elértük azt az utat, amit a legtöbb turista választ. Bosnyák oldalról indulnak, a völgyben átjönnek a Trnovačko jezero-hoz, majd onnan fel ide egy meredek emelkedőn, és így másszák meg a csúcsot. Szóval itt már több ember volt, de azért ez még mindig nem az az embertömeg, ami a Tátrában szokott lenni. Igaz, hogy még nagyon a szezon elején voltunk. Zsófi innen nem jött tovább, nagyon basztatta a seb a sarkán.
Ami igaz, én sem voltam a legjobb formában. Idén év elején nem voltunk sehol, én egyedül elmentem párszor a Mátrába, azt annyi volt az össz túrázás. De szép lassan felmentünk a Crnogorski Maglićra úgy, hogy ott vettem észre, hogy már ott vagyunk. Viszont ez még a montenegrói csúcs, le kellett menni a nyeregbe, ahol a határ van, majd fel a bosnyákra, ami amúgy 3 m-rel alacsonyabb. Itt kellett kicsit kapaszkodni, meg elrakni a botot, de nem volt hosszú ez a szakasz. Természetesen a boszniai szerb zászló színeire van festve a csúcskő.
Visszafelé már nem mentünk fel a montenegrói oldalon lévőre, előtte jött el a turistaút, amit csak véletlenül vettem észre. A medvés forrásból töltöttünk vizet, mint kiderült juhi végig ilyen vizet meg hóolvadékot ivott. Mi baj lehet belőle?! felkiálltással telitöltöttem a kiivott kulacsomat a hideg hegyi vízzel. Majd otthon leöblítem Gorki List-tel.
A túra – nekem legalábbis – legszarabb része következett. Kezdtem aggódni, hogy Zsófi merre lehet, mert azért már kezdett lemenni a nap a hegyek mögé, de a napnyugta azért még messze volt. Térerő zéró, az elküldött sms-ek nem mentek el, bezzeg én kb. 6-ot kaptam, hogy rácsatlakozott a különböző országok hálózatára a teló. Juhi és krichard elmentek előre, egy idő után őket se láttam. A bakancs kezdett baromi kényelmetlen lenni 15 km után, ráadásul vékony zoknit vettem fel hozzá, amiben csúszkált a lábam. Egy idő után minden lépés fájt, pedig nem törte fel a lábam, és vízhólyagom se lett. Oda kellett figyelni, hogy hogy ér földet a lábam minden lépésnél. Az alsóbb részen a fenyveseknél már a szúnyogok száma is megtriplázódott.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kiértem az erdőből az üdülőterületre, ott két kanyar után elibém jöttek a többiek kocsival. Szerencsére mindenki megvolt, és mint kiderült kb. 10 perccel értek be előttem, és útközben Zsófit is utolérték a legvégén.
Galéria
