A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Krichard urbexes elhagyott objektumok utáni vágyát kielégítve elmentünk a tengerpartra egy olyan helyre, ahol van egy csomó német betonbunker még a II. világháború idejéből. Ezek az atlanti partokat voltak hivatottak védeni. Mi a Kerbonn nevű városka mellett csináltunk egy körtúrát, ami a félsziget nyugati végén lévő kisebb félszigeten helyezkedik el. Szinte végig magasparton ment az út, két alkalommal mentünk le az ún. strandra.
Leparkoltunk a város szélén, egy menhírekkel tömött rét mellett, átmentünk pár utcán jobbra-balra kanyarogva, és kvázi a városka másik végén rögtön belebotlottunk egy – nem is bunkerbe, hanem egy annál nagyobb fort-ba. Sőt, le fort-ba. Jól körbefényképeztük, de ide csak ízelítőt töltünk fel, hogy más is utazzon miatta 2×24 órát. Természetesen már csak a puszta betonfalak maradtak, alaposan benőve növényzettel. De mivel könnyen megközelíthető, sokan eljönnek megnézni.
A sziklaszirt tetején tulajdonképpen egy síkság van. Itt-ott megbújik pár kisebb-nagyobb bunker. Olyan is van, ami úgy néz ki, mintha találatot kapott volna, félig leszakadva, a betonvasak kilógva. És persze az elmaradhatatlan grafitik.
Mondanám, hogy a parton sétáltunk végig, de a tenger szintjétől jó 40-50 m-re voltunk feljebb. Végig fújt a friss, sós tengeri szél, táncoltatva a hullámokat, amelyek szép sorban támadták a partot, hogy évmilliók múlva a félszigetet felépítő kőzetből homokos strandot csináljanak. A cél a Ponte de Pen Hir volt, ami egy fok, azaz partközeli, magas vagy a vízbe élesen benyúló szárazföldi alakulat. Innen indul a GR37-es jelű túraút, ami a félsziget középső vidékén kanyarog, és Mt.-Saint-Michel-nél ér véget.
A fok után újra lementünk a partra, de csak egy pillanatra, nemsokára megint felkerültünk, hogy fentről csodáljunk meg egy strandot, amit a jelek szerint csak apálykor lehet száraz lábbal megközelíteni. Amúgy ezek olyanok voltak, hogy bármelyik görög szigeten jól mutattak volna, csak hát az a 16 fokos tengervíz, ami itt van, nem annyira csábító, mint ott a 26 fokos. Nem is volt senki kint, bár hétköznap volt, és az iskola is tartott még.
A turistaút, amin jöttünk ugyanaz volt, mint a rózsaszín gránit parton, körbe megy az egész félsziget tengerpartján. A menhíres parkolóig már nem ezen mentünk, hanem jelzetlen utakon, utcákon. Csak pár száz méter kellett menni beljebb a fák közé, egyből megszűnt az eddig kitartóan fújó szél, és érződött az a rohadt meleg. Persze UV addig is volt, csak a szél miatt nem volt melege az embernek, viszont remekül le lehetett égni.
Galéria
