A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Elég szép idő lett erre a napra, nagyon kevés felhő úszkált az égen. Egy-két gomoly burkolta be csak a hegytetőket, de semmi veszélyt nem rejtettek magukban. 9 euroba került, hogy feljussunk, ennyit kellett leperkálni a mautstellén. De le van szarva, megért ennyit ez az út. Próbáltunk okulni az előző hegyi túrákból, így előre le lett mérve a út hossza, a meredekség, egy csomó vizet vittünk: csak mi ketten 6 liter folyadékot cipeltünk .
Kolm-Saigurn falu 1600 m magasan terül el, és gyakorlatilag pár házból áll csak, amiből kettő vendégház. Fel lehet látni a Sonnblickre, kivehető a meteorológiai állomás épülete. Három helyre megy fel kötélpálya, de egyik sem a turistákra specializálódott. Két hüttéhez, és a meteorológiai állomáshoz megy fel teherlift. A feeling hasonló volt, mint az előző nap: havas hegycsúcsok, alattuk egy csomó vízesés zúgott lefelé. Krichard tanácsára nem rohatnunk, hanem lassan lépkedtünk felfelé egyenletes tempóban, hasonló stílusban, mint előző nap: mi Natasával kissé lemaradva, de Szaboláék mindig bevártak minket.
Mivel elég magasról indultunk, gyorsan elértük az erdő határát. Innen már csak kövek, és kisebb füvek, virágok tarkították a tájat, és ahogy felfelé haladtunk ezekből is egyre kevesebbet találtunk. Az első szakasz a 2100 m magassan lévő turistaházig elég meredeken kapaszkodott fel. Több út is vezetett a menedékházhoz, mi a legrövidebbet, de egyben a legmeredekebbet választottuk. Itt ittam először, kapásból majdnem egy liter elfogyott. Egy tehéncsordánál is meg kellett állni, mert egyikük elállta az utat. Hiába mondtuk neki, hogy menjen már odébb, az ösvényen nincs semmi legelnivaló, nem tudtunk utánozni az osztrák tájszólást, így nem is értett minket. Kénytelenek voltunk mi megkerülni. Egész jó időben értünk fel az első hüttéhez, ahol lepihentünk, kajáltunk, csokiztunk, erőt gyűjtöttünk a következő szakaszhoz. Fel lehetett tölteni a vizes palackokat is olvadó hólével, igaz ez kevésbe oltja a szomjat, mint az ásványvíz. Húsz perc pihenő után indultunk tovább. Eleinte szintben haladtunk, sőt egy kicsit lefelé is, majd át kellett kelni egy kicsi, de annál sebesebben rohanó patakocska hídján. Innen láttuk először a Sonnblickról induló gleccser alsó végét. A fehér hó alól a meredek szakaszokon kilátszott a szürke jégtömeg.
Egyre nagyobbak lettek az úton keresztülhúzódó \”hóátfolyások\”, és két kisebb gleccserszerűségen is keresztül kellett vágtatni. Kb. 50 m-t kellett rajtuk lefelé megtenni, majd a másik oldalon ugyanennyit felfelé. A két kis gleccser között egy nagyobb kőhalmot találtunk, rajta egy csapadékmérővel, aminek a karimája kb. 3 m magasan lehetett. Gondolom, hogy télen se takarja be a hó. Innen kezdődött igazán a \”very alpine environment\”. Igaz ugyan, hogy eddig is talákoztunk hóval meg kövekkel, meg nagyon szép havas hegyek a távolban, de most kerültünk igazán közel egy hegycsúcshoz. A kövek még nagyobbak lettek, utat már nem lehetett közöttük kivenni, és ahol nem nagy szikladarabok borították a talajt, ott össze tudott gyűlni a hó is. A második hütte, 2700 m-en is nagy sziklatömbök közé épült. Itt kajáltunk másodszor, megetetve a hüttenwart kutyáját is.
Továbbra is hasonló volt az út stílusa; a kövekre pingált piros csíkot, pöttyöt követtük. A sziklák nem mozdultak el, ás általában stabilan álltak egymáson,de egy-egy ingadozott, mikor ránehezedtünk. A legkisebb 10 cm-es átmérővel rendelkezett, de több méteresek is akadtak közöttük. Alattunk a Vogelmaier-Ochsenkar gleccser havas felszíne húzódott. Az út a kövek alkotta gerincen ment fölfelé, amit szabola már előre kiszúrt. De a gleccser tetején láttunk lábnyomokat a hóban, amik szintén felfelé tartottak. Úgy döntöttünk, arra megyünk, mert talán egyszerűbb hóban haladni, mint a köveken botorkálva.
Lefelé pedig mindenképpen gyorsabb lesz. Szabola ment előre, ő tapodta ki a lábnyomokat, mi pedig követtük. Még kétszer álltunk meg pihenni a havas emelkedőn azokon a helyeken, ahol egy nagyobb sziklára le lehetett ülni. Egy parás hely akadt út közben, ahol egy csúszós és elég vékony peremű szikla okozott kisebb fennakadást. És ha véletlenül megcsúszik itt az ember, akkor bizony nem a puha hóra esik, hanem a sziklára, onnan pedig tovább egy szakadékba, rá a gleccserre. Mondanom sem kell, visszafelé meg is csúsztam, amikor a bal oldalamon egy nagy kőbe akartam kapaszkodni.
Nem nagyon izzadtunk a csúcson, aznap +7 fok volt a maximum, de a valaha mért legmelegebb is csak +15 fok. A menedékházban fel is tüntették ezeket a meterológiai rekordokat. Kijőve a meleg házból, fel kellett tehát öltöznünk, és lefelé, menet közben fokozatosan vettük le magunkról és tettük el a meleg holmit. Ugyanazon azúton mentünk vissza, persze már nem nagyon kellett pihenni. Én ott bénáztam, ahol a hóban szikla mellett kellett menni, a Natasa meg a sziklás részen. De egész jó időben leértünk. Viszont akadt három olyan szakasz, ahol felfelé kellett menni: kétszer a kis gleccsereknél, egyszer pedig az alsó hütte előtt. A sok lefelémenet után ezeket kifejezetten kellemetlennek találtuk, még akkor is, ha nem tartottak sokáig. A nagy hegyek miatt árnyékban haladtunk, szinte végig a lefeléút során, és ekkor éreztem először, hogy kurvára leégett a kezem, a nyakam, az arcom, de még a fülem is. A napszemüveg persze látszott a pofámon.