A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A Cserhát még a nyári időszakban is tud meglepetéseket szerezni a sár tekintetében, az ilyen őszi, nyálkás, hideg légpárnás szituációban pedig kifejezetten barátságtalan. De nem érdekelt a dolog, ezen a túrán különben sem voltam még, csak juhi meg szabola, de akkor más útvonalon ment a túra. Beával mentünk kettesben végig.
A Bableves csárdáig az első tíz kilométeren az OKT-n mentünk. Mivel ezt tavaly csináltam, tudtam merre kell menni, nem kellett a jelzéseket keresgélni már, mint akkor. A ködben alig lehetett száz méterre ellátni, ködszitálás is volt. Alsótoldig voltak durva részek, de nem mondanám olyan borzasztónak. Tény, hogy nem lehetett nagyon gyorsan haladni, de nem is lettünk derékig sárosak. A falu után a műúton viszont gyorsan mehettünk majdnem egy órán keresztül. De valahogy mindenki lehagyott minket. Sokat pofáztunk, már régóta nem túráztunk együtt. A Balvleves csárdánál kaptunk egy csokit, és rögtön mentünk is tovább. Az 1000 méter szintből alig tettünk meg 100-at, szóval a sűrűje még hátra volt. Igazából két nagyobb emelkedő volt a túrán, mindkettő a vége felé. Cserhátszentivánnál terelőútra tértünk, mert az itiner kinyomtatás után vették észre a szervezők, hogy az út egy része el van kerítve. Nem volt nagy kitérő, és rendesen ki volt szalagozva.
A Dobogó-tetőre vivő emelkedő elég hosszadalmas volt, és fárasztó is. Nagyon untam a folyamatos emelkedést a sáros úton (egyébként még mindig nem volt olyan durva a sár, mint amilyenre számítottam). Meg kellett állni egyszer-kétszer. Beának a szalagok tetszettek, hogy a rendezők pecsétje volt rajta. A Dobogó-tetőn kajálás történt, és geoláda-keresés. De nem találtuk meg, és mivel észak felé már szinte lejöttünk a köveken a hegyről, nem is mentünk vissza rá. Úgyis észak felé kanyarodott a túra, és egy fiatal tölgyesen átvágva értük el a jelzett utat. A fiatalosban voltak szederindák is, ezeket nehezebb és fájdalmasabb volt kikerülni. A Dobos-kútig lejtett az út, de itt már nagyobb volt a sár, nem lehetett csak úgy rohanvást menni. Nagyobb sebességgel nagyobbat is lehet esni. Szerencsére ez elmaradt. A forrás elég szépen ki van alakítva, még saját vendégkönyve is van. A Malom-völgyben mentünk felfelé, immár a cél irányába, de előtte fel kellett menni a Pusztavárhegyen lévő várhoz. Én Zalában kezdtem el túrázni, ahol köztudott, hogy nagyon sárosak az utak az agyag miatt. De ami itt volt, baszki, az nagyon durva, beteg dolog ilyenkor erre túrázni! A sok csúszkálástól el is fáradtam, pedig nem volt olyan nagyon meredek, leszámítva a hegy legteteje. Egyszer meg is kellett állni kicsit ivászatra. A hegytetőről vissza kellett térni a kék sáv jelzésre, majd meglepetésemre tovább emelkedtünk. Azt hittem innen már nem lesz több felfelé, de tévedtem. Ez most nagyon rosszul esett, és nagyon soknak tűnt, míg felérünk a legmagasabb ponton a nyeregbe. A sár továbbra sem csillapodott, de kitisztult az idő. Az alsó pár száz méteren javult a látás, viszont az 500 méteres hegyek felhőben voltak. A hollókői várat viszont nem láttuk, csak akkor, amikor már közvetlenül alatta voltunk. Ide még fel kellett mászni egy rövid, de annál meredekebb emelkedőn, majd a másik oldalon lementünk a falu főutcájára.
Gyakoraltilag teljesítettük a túrát, igaz, kicsit lassabban, mint gondoltuk, majdnem teljesen kihasználtuk a szintidőt. Megúsztam egy letérdeléssel, de a cipőmön, a kamáslin kilószámra állt a sár. A célban elköltöttük a levest, megittam a maradék mézes teámat, és húztunk haza. Kocsibaszállás előtt még hosszas sártalanítás és öltözködés következett.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
