A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Májusi eső aranyat ér, mi? Beleverem a f@szomat a májusi esőbe, b@ssza meg. Az is igaz, hogy idióta, aki a fent látható időjárási helyzetben túrázni indul. Mi azért elindultunk kétnapos túránkra, de a tervezett 51 km helyett kicsivel kevesebbet gyalogoltunk. Szerencsére a szél nem fújt, csak az eső esett, és az is legdurvábban éjszaka. Szóval egy büdös szavunk nem lehet az időjárásra.
Félúton, Újhután volt a szállásunk, el kellett menni szombaton Boldogkőváraljára, onnan gyalogoltunk haza. Az, hogy tömegközlekedéssel, hogy jutottunk el a kiindulópontra külön leírást érdemelne, most ezt nem akarom ragozni, maradjunk annyiban, hogy a várakozási idők alatt akár egy pedikűrt vagy körömlakkozást is meg lehetett volna ejteni. Hajnalok hajnalán indult a busz Újhutáról, késő délelőtt kezdtünk el gyalogolni. Boldogkőváralján nem mentünk fel a várba pecsétért, elég volt a kocsmai bélyegző is, ezzel is nyertünk időt. A sietést az indokolta, hogy este meleg vacsorát akartunk enni, még világosban be akartunk érni, és minimalizálni akartuk az esőben töltött órák számát is. Ekkor, 11 körül már be volt borulva, de csak fátyolfelhők voltak az égen. Arkáig műúton mentünk, ott van az út vége, és a falu végében lementünk a Boldogkőváraljai-patak völgyébe. E mentén mentünk sokáig, a Magoska nevű hegy hosszú, nyugati gerincén lévő hegyeket kerülgetve. Előző kék túrámról emlékeztem, hogy sokszor át kell kelni a patakon, de akkor nyár közepe volt, alacsonyabb volt a vízállás, gyakorlatilag elég volt átlépni a patakot. Most nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Az átkelőknél sokáig kellett keresgélni a megfelelő helyet, ahol át lehetett lépdelni a köveken és a fákon. Néhol inkább át sem mentünk, úgyis vissza kell majd jönni, de pár alkalommal nem jött össze ez a rövidítés, mert meredek volt a partoldal, nem lehetett elmenni a patak mellett a turistaúttal ellentétes oldalon. Szóval jó sok időt elvett ez a gázlókeresés, Katinak egyszer a víz is befolyt a cipőjébe, zoknit is cserélt, meg kullancsokat távolított el a nadrágjáról.
Ennek eredményeképp csak 3 óra alatt tettük meg a 10 km-t Mogyoróskáig, de ott már enni is kellett, leültünk hát egy turistaházhoz, hogy majd jégkrémet meg kávét is veszünk. Senkit nem találtunk ott, így ezek a dolgok kimaradtak. Kati nem vonzódik annyira a várakhoz, én meg már voltam a regéci várban, most kihagytuk, nem mentünk fel, csak ameddig a kék sáv felvisz. Az izzasztó emelkedő után gyorsan lesétáltunk a várhegy másik oldalán, és máris Regéc faluban találtuk megunkat. Itt már vastagodott a felhőzet, már árnyékunk sem volt, a nap is csak átsejlett. Egy fogadó bejáratánál van kint a kéktúra pecsét egy kis ládikában, minden igényt kielégítően kirakva bélyegzőpárnával, és kis asztallal. Bent megejtettük a kávézást és a jégkrémezést, és továbbindultunk, fel a Zemplén magasabb régióiba.
Hosszú emelkedő következett, de nagyon szép volt az erdő, és a völgyek ahol kaptattunk egyre feljebb, majdnem 700 méteres magasságba. A tetőre érve voltak erdőirtások, sok olyan helyen mentünk, ahol nem is volt fa körülöttünk, néhol vihar tépázta meg a fenyvest. Nem gyalogösvényen, hanem széles, teherautók által is jól járható földúton haladtunk, gyakorlatilag szintben, hiszen a szintvonalakat követve kanyargott az út a nagyobb hegyeket kerülgetve. Négykor esett ránk az első esőcsepp, ötkor már az esőkabátokat is fel kellett venni. Nehéz volt, mert nem lehetett letenni semmit sem a földre, mert teli volt minden vöröshangyákkal. Ha nem is felhőszakadásszerűen, de elég intenzíven esett. De lelkileg már az előző napokban felkészültünk az ilyen időre.
Nagyon szép a Zemplén, még ilyen időben is. Nagy területen nincs semmi, csak hepehupák, hegyek, kicsi falvak, és azokról a helyekről, ahol nem erdőben megy az út, mindenfelé csak hegyeket lát az ember. Külön vonzerő számomra, hogy ismeretlen, éppen ezért vadregényes a hely. Mivel messze van tőlem, nem tudok minden hétvégén ott lenni. Pont ezen a szakaszon egy csomó kitérőt is lehetne tenni: regéci vár, Pengő-kő, Nagy-Péter-Mennykő, Sólyom-bérc felé, de ilyen időben nincs értelme szép kilátást nyújtó hegycsúcsokat megmászni. Semmit sem látnánk, és még jobban eláznánk.
Az esőben egy helyen tévesztettem el az utat. Le kellett volna térni a széles szintútról egy keskeny ösvényre, de nem tettem meg. Csak ránéztem a GPS-re, akkor láttam, hogy jo 300 m-t vissza kell menni. Meredek lejtőn, nyírjesben haladtunk. Szerencsére annyi nem esett, hogy felázzon az erdőben a talaj teljesen, més nem volt sár, nem is csúszott az út. Egy órányi ázás után értük el az István-kúti erdészházat. Itt az esőruhát hatékonyabb esőruhára cseréltük mindketten, de eddig Kati teljesen átázott. Mindent ki kellett cserélnie magán, gyakorlatilag bugyiban állt a ház mellett az eresz alatt, míg átvette a ruháit. Pecsételni is sietve kellett, nehogy elázzon a füzet, vagy a festék. Regéctől 2 óra alatt értünk ide, az emelkedőn is jól nyomtuk, csak átöltözésre álltunk meg, illetve 10 perc volt az eltévedés. A füzetben 8 km szerepel erre a szakaszra, a GPS 10-et mutatott. Érzésre ez utóbbi tűnt reálisabbnak. Viszon már hat óra volt, kicsit bele kellett húzni, hogy időben hazaérjünk, amit segített, hogy komoly emelkedő már nem volt előttünk.
Ismét erdészeti úton haladtunk, most már végig. A Mlaka-rét után volt egy kis emelkedő, majd az út egy szinttel lejjebb ereszkedett, és ott haladt a hegyek között kanyarogva. Mi a rövidebb úton, a Szpalanyica-völgyön keresztül értük el Újhutát a kék négyzet jelzésen. Gyakorlatilag a másnapi árvizek bölcsőjénél voltunk. Mindkettőnkőn esőkabát volt, kapucni a fejen, nem lehetett beszélgetni, unalmamban a vizeket néztem az úton. Összegyűlt a víz egy kis pocsolyában, az túlcsordult, összefolyt egy másik pocsolyával, és így szépen lassan mikropatakocska alakult ki az úton, ami ide-oda kanyarogva kereste az utat egyre lejjebb. Ha az út hegyoldal felöli részén folyt, akkor egy idő után átment a völgy felöli oldalra, majd egyszercsak egy éles jobbkanyarral vízesésszerűen lezúdult a völgy aljában, alattunk kb. 10 méter mélyen folyó igazi patakba. De az úton már alakult is ki a következő kis patak, nem kell nagy vízfolyásra gondolni, kb 20 centi széles lehetett. Esetenként felülről érkezett egy hasonló méretű patakocska, ami a turistaúton összeszedett még egy kis vizet, majd ez is belezúgott a nagy patakba alattunk. Így ment ez kilométereken át, közben a sok kicsi sokra megy elven a nagy patak egyre szélesedett. Olyan volt, mint Ausztriában, ahogy nyáron az olvadékvizet összegyűlnek a mély völgyben folyó hegyi patakban, csak itt nem voltak gleccserek, hanem pusztán az eső esett, és forrás is csak egy volt, legalábbis a térkép szerint. És nem kristálytiszta vadvízre kell gondolni, hanem sáros, világosbarna vízfolyásra. Lassan egyre lejjebb ereszkedtünk, elértünk a nagy patak szintjét, most már mellettünk kanyargott, párszor át is mentünk rajta. Volt híd, mivel erre járnak járművekkel is. Innen már Tolcsva-patak volt a neve, lejjebb a völgyben ez öntött el falvakat és utakat is másnap. Mire Újhutára értünk elázott a bakancsom, valami vízhatlanító szer igazán elkélne, mert másnap reggelig nem volt esély arra, hogy megszáradjon. Nadrágom szerencsére volt másik, mindketten úgy készültünk, hogy legalább kétszer szarrá ázunk a hétvégén. *** Vasárnap reggel a Tolcsva-patak szintje méterekkel emelkedett, de ott, ahol laktunk még a mederben volt. Tajtékozva hömpölygött a sáros ár. Néhol az udvarokon keresztül folytak bele oldalsó patakok, amik a valsóágban nem is léteztek, csak ilyenkor alakultak ki. A terv az volt, hogy Rudabényácskáig megyünk, esetleg Sátoraljaújhelyre, és akkor Katinak meglesz a Zemplén. Aggódtam reggel, de nem az eső miatt, hanem hogy elérjük-e a buszt, és vissza tudunk-e jönni. Az is kérdéses volt, hogy a busz fel tud-e jönni majd ide délután, mitöbb a Toyota le tud-e menni. De a hegyek lábánál futó vasútvonal épsége sem volt tuti, márpedig arra is szükségünk volt a visszajövetelhez. Ezen problémák miatt kicsit aggódva vágtam neki az útnak, Kati nem tűnt ilyen aggódósnak, lazábban vette a dolgot. Aggódásom kicsit fokozódott, amikor megláttam, hogy már az első kanyarban át kell menni egy soha nem látott patakon. Másképp nem lehetett, csak átvágni rajta, így már az első kilométer alatt ismét cuppogott a zokni mindenkettőnk cipőjében. Felfelé, a kék sáv felé menet voltak még kellemetlen szakaszok, nem voltunk valami gyorsak, de feljebb, ahol nem volt olyan meredek már nem folyt víz az úton. Persze az Eszkála-erdészház mellett is halottunk a patak robaját, de legalább az úton nem folyt semmi, gyorsabban is tudtunk haladni. Az erdészháznál bélyegeztünk, itt is be lehetett állni esőmentes helyre. Fényképezni nem tudtam és nem is akartam. Jól becsomagoltam mindent nylonokba meg tescós zacskókba, ne ázzon be még véletlenül sem semmi. És a poncsó alól bajos is lett volna elővenni a gépet. A füzet szerint innen 9 km Makkoshotyka, nagyjából végig lejtő, kis emelkedők vannak csak az útban. Onnan még 9 km a Bányi-nyereg, az már alacsonyabb régiókban lesz, most voltunk kb 550 m magasan, a mai nap legmagasabb pontján. Makkoshotyka felé voltak vizesebb részek, és megjelent a mindent elborító, ragadós és mély sár is az úton. Ahogy haladtunk lefelé egyre több vízfolyás jelent meg a turistaúton, néhol az egész utat elborította. A Zsidó-réten állt a víz, nem volt kecmec, toronyiránt egyenesen kellett menni, nem lehetett megkerülni a vizet és a sarat. Emellett néhol még el is bizonytalanodtunk, hogy vajon merre kell menni, mert nem voltak egyértelműek a jelzlések. Az elágazóban olyan fára festették nem egy alkalommal, ami a két út között volt, nyíl sehova nem volt festve, megerősítő jelzés az elágazó után szintén nem volt. Máskor az elágazóban nem volt jel, csak kicsit beljebb, ahol vagy eltakarta ág, vagy nem. A legjobb az volt, hogy a jel egy részét átfestették szürkével, hogy szép szabványos legyen, csakhogy így láthatatlan is lett, mert kisebb lett és teljesen eltakarták a levelek. És nem igazán kellemes ilyen szar időben meg sárban lemenni egy lejtőn úgy, hogy az jár az ember fejében, hogy lehet, hogy nemsokára vissza kell majd jönni. A GPS-t a végén kapcsoltam csak be, merülőben volt az eleme.
Katika nagyon ki volt bukva, átázott az esőkabátja, ami tegnap még kibírta a rövid ideig tartó esőt. Megbeszéltük, hogy Makkoshotykán buszra szállunk, és majd később visszajövünk a maradékot megcsinálni. Pont odaértünk a kocsmába a déli zárás előtt, át lehetett venni gyorsan a száraz ruhát és bélyegezni is tudtunk. Egy órával később indult a busz Sárospatakra, majd onnan vonattal mentünk Tolcsvára. Volt három óránk a buszig, legalább csináltam pár képet vonatokról, enyhült kicsit az eső is, akkor elmentünk sétálni Vámosújfaluban (miért hívják a Vámosújfaluban lévő vasútállomást Olaszliszka-Tolcsvának???), kávéztunk egy kocsmában. Felfelé menet Újhutára pár helyen a patak elvitt kerítéseket, néhol kijött az útra, de állítólag reggel magasabb volt a víz. A sok hordalékból látszódott, hogy akkor több helyen volt akkor víz az úton. De semmi gond nem volt, személyautóval is járható volt még.