A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A március 15-i hosszú hétvégén kihagytuk ezt a kéktúra szakaszt, mivel már ez már le volt kötve erre a hétvégére. Az akkori ragyogó időjárással ellentétben most sokkal zordabb nap vár ránk. Egy ciklon hátoldalán a hét közepén hideg légtömeg tört be a Kárpát-medencébe, visszahozva egy kicsit a telet, és pont arra a pontra készültünk, ahol a legdurvább széllökéseket mérik ilyen időjárási helyzetben.
A csonka, egynapos hétvége munkanapján ugrottunk el a Bakonyba. Emiatt és a rossz idő miatt sem volt nagy a forgalom. Nem volt tömeg a vonaton, buszon, és kékező emberekkel sem találkoztunk. Városlőd-Kislőd állomáson már esett, amikor odaértünk, fel is vettük az esőcuccot. Nem volt az a nagy zuhé, de egy óra leforgása alatt ilyenben szarrá lehetett volna ázni. Átkelve a sínek alatt dél felé haladtunk egy völgyben jól járható murvás úton. Nem volt sár, keréknyomok, az eső ellenére gyorsan tudtunk haladni. Ahol letértünk a sáros útra, én különváltam, mert meg akartam volna keresni egy ládát. Aztán letettem róla, amikor a meredek és csúszós hegyoldalon már harmadszor zúgtam le (majdnem). A többiek nyomába eredtem, akik természetesen már jókora előnyre tettek szert.
A vasúttól Úrkút szélső házaiig végig emelkedik az út, maga a falu 400 m körüli magasságban van. A keményebb emelkedő ezen a már említett sárosabb szakaszon volt. Itt egyedül mentem, de amikor felértem a tetőn lévő erdőirtáshoz, akkor már láttam 4 alakot, amint sétálnak tőlem cirka 1 km távolságra. A faluig nem értem utol őket, csak a kéktúra büfében találkoztunk újra Úrkúton, ahol a pecsétet is adták. Ekkorra már elállt az eső, viszont az északi szélnek jóval kitettebb helyen voltunk, ez kicsit rontott a hőérzeten.
Pecsételés után meglátogattuk az őskarsztot. A kék amúgy keresztülmegy rajta, mi ezt elvétettük, és az első utcán lekanyarodtunk a faluba. Most visszamászva néztük meg, ezután folytattuk utunkat a Kab-hegy felé. Időnként el-eleredt az eső, néha átment havazásba, de ennyitől nem lehetett elázni, le is vettem a poncsót, már csak izzadtam alatta. Innen nézve nem is néz ki durvának a Kab-hegy. Ha nem lenne rajta a TV-torony, akkor észre se lehetne venni. Nem toronyiránt mentünk fel, hanem az aszfaltutat követve egy kis kanyarral. A pecsételőhely az erdészház mellett van, ahol épp kőkerítést építenek. Most még át lehet menni rajta, de ha befejezik, ki kell majd tenni a pecsétet rejtő dobozt a kerítésen kívül, mert megközelíthetetlen lesz.
Még egy kanyar, és fent is vagyunk a Kab-hegy csúcsán, ahonnan eltűnt kilátó. Csak a betondarabok vannak ott, amin állt. A csúcson meglepő módon nem volt durva a szél. Előző nap még 90-es széllökések voltak, most ehhez képest néha szélcsend volt. Viszont az élő fák és a kivágott fahasábok északi oldalán is vékony hócsík volt látható. Ugyancsak ilyen volt a meteorológiai állomáson minden műszer, trafóállomás is, mintegy megmutatva az uralkodó szélirányt. Egész jó volt a látás. A torony teteje olykor felhőben volt – 700 méter körül lehetett a felhőalap -, de alatta el lehetett látni a Tapolcai-medence tanúhegyeiig is.
A hegy déli oldala meredekebb, de csak a legteteje durva. Észre se lehetett venni, hogy 400 métert vesztettünk a szintből Nagyvázsonyig. Lefelé egy farönköt nem tudtam átlépni normálisan, elakadtam benne, és letenyereltem. Pont bele valami faforgácsba. Olyan hülye a bőröm, hogy egy hónappal az eset után is meglátszik a seb a tenyeremen. Igazából csak azért volt szar, mert le volt fagyva a kezem a hideg miatt, és még le is kellett valahogy mosni. A csúcson megmaradt a napokban esett hó, 0 fok körül lehetett. Sapkát sem vittem természetesen, Kati adott egy cuki rózsaszín fülmelegítőt. Miután megígértettem mindenkivel, hogy nem fényképezhet így le, elfogadtam, de kicsivel lejjebb visszaadtam, ahol már nem fújt a szél.
A hegy déli részén csúnya erdő van. Kicsik a fák, vékony a törzsük, és szinte egytől egyig valami zöld zúzmószerűség van rajtuk. Egyeseknek ez tetszett, szerintem viszont simán le lehetne itt forgatni egy harmadosztályú horrorfilmet, különösen éjszaka lehet rémisztő az erdő.
Össze-vissza kanyarogtunk az erdőben, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy merre megyünk. Egyszer csak kiértünk az erdőből, rögtön át kellett lépni egy döglött vadmalacot. Visszafordulva láttuk a tornyokat a hegytetőn. Szinte hihetetlenségnek tűnt, hogy olyan magasan voltunk, annyira nem érzékeltük, hogy végig lefelé jövünk. Itt, ahol nem volt fa, még a szél is erősebb volt, mint fent a hegyen. Nagyvázsonyban volt még egy óránk a busz indulásáig, addig beültünk megenni egy meleg levest.
Galéria
