A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Harmadik olyan túra volt ez az évben, amit régebben már sokszor teljesítettem, utoljára 5 évvel ezelőtt. Most Vágányon kívül nem jött el velem senki. Már 5 éve is úgy voltam vele, hogy ritkán indulok ilyen hosszú túrákon, nem is beszélve Vágányról, aki már elmúlt 10 éves. Szóval kis parával indultam el, hogy minden rendben fog-e menni. Nem volt hosszú sorban állás a rajtnál, gyorsan el tudunk indulni 7 órakor. A városban sem volt hosszú séta, gyorsan fel kellett kanyarodni a kálváriához. Jó kis bemelegítés volt fellépcsőzni oda, a vége felé már szégyenszemre a korlátot is megfogtam. Közben hátrapillantva vettem észre, hogy seperc alatt megmásztam a tízemeletes ház magasságát, ami mellett nemrég mentünk el. Vágánynak meg se kottyant, időnként volt ún. pihenő a lépcsősorban, ott megvárt, és legelt addig egy keveset. A kálvária alján elfogytak a lépcsők, és szerpentinen mentünk tovább. A kutya nem értette, hogy mi van, miért megyek ide-oda, állandóan visszajött, és ugrándozott nekem, hogy ne szórakozzak, menjek már egyenesen, ahogy ő. Mire a tetőre értem, ott simogattatta magát a pontőrökkel. Gondoltam, itt már kinyitom a túrabotot, de az egyik nem nyílt. Erőlködtem egy darabig, aztán feladtam. Az egyik botot használtam csak, a kinyithatatlan Somoskőújfaluig tartott velem, ott kidobtam. Úgyis van otthon egy másik szimpla bot.
Hosszabb, kevésbé meredek, de dimbes-dombos szakasz jött az erdőben. Amíg próbálkoztam a bottal, addig Vágány kihányta a belegelt füvet. Érzésre sem mentem valami gyorsan, de azért bőven tartottam magam a szintidőhöz. Tudtam, hogy a Karancs úgyis le fog lassítani. A Ceberna-völgyben még csak-csak tudtam haladni, de azon a részen, ahol ki kell jönni a völgyből fel a gerincre, jelentősen lecsökkent a sebességem. Csúszott is a talaj, nagyon lassan tudtam csak felfelé menni. Vágány előre ment természetesen, de mivel nem volt aljnövényzet, végig láttam, hogy merre van. Ha eltűnt a szemem elől, visszahívtam, de ilyenkor sem volt messze. A kidőlt fák érdekelték, azok alatt szokott egereket meg gyíkokat keresni. Emlékeim szerint volt itt egy rész, ahol nem volt erdő, és vissza lehetett nézni a városra, de ezt mára benőtték a fák.
A nyeregbe érve előbb balra kellett menni, fel a kápolnához, ami a kiírás szerint 100 m-re volt. De volt az 300-ra is. Ott tartottam egy kis pihenőt, ittam, ettem nápolyit, és adtam vizet a kutyának is. Innen vissza a nyeregbe, majd fel a Karancs csúcsára. Pontosabban nem a csúcsig, hanem csak a kilátóig, ami pár méterrel alatta van. Nem volt erőm felmenni a kilátóba, de persze Vágánynak ez volt az első. Aztán észrevette, hogy nem megyek, és visszajött. Újabb ivás következett, és indultunk is lefelé, Somoskőújfalu felé a meredek részen. Itt ugyan lejtő volt, de nem mertem gyorsan leszaladni, mert kvázi végtelennek tűnt. Nem lehetett látni az alját. Amikor kicsit kiegyenesedett, kisvártatva újra bedurvult a lejtés. Közben biciklisek is jöttek hátulról, azokra is kellett figyelni, hogy időben félre tudjak állni a kutyával együtt. A fékezőizmaim jól be lettek járatva.
Somoskőújfaluban a Határ Büfénél pecsételtünk, újból ivászat zajlott, és itt meg kellett tölteni a palackot is. 3,2 litert hoztam kettőnknek, de nekem már 1,5 l elfogyott. A kutya vize csak azért volt meg, mert sokszor ivott pocsolyákból is, illetve szinte az összesbe belement, hogy az ujjai között vizes legyen. Jó lassúak voltunk, de mivel a Karancsig tartó 8 km-en a szint fele elment, nem aggódtam ezen. Eresztvényig a kisvasút pályáján nagyon jó tempóban tudtunk haladni. Végig emelkedett, összességében nem is keveset, de nem volt vészes a meredekség. Eresztvényben volt a kajáztató pont, ahol magamat és a kutyát is kajáztattam. Próbáltam lekötni a figyelmét, mert különben más embereket keres magának, akiket evés közben nézhet. És ezt nem akartam. Innen a Salgó várába vitt az utunk, a hosszú távon indulók szembe jöttek velünk ezen a részen. Ők előbb mentek a várba, utána pedig a kajáztató ponthoz, majd Somoskőbe. A Dornyay-háznál lévő forrásnál álltunk meg újra megtölteni a palackokat, és felfrissülni egy kissé.
A vár elég magasan van, 610 m-en, de a környék is közelíti az 500-at, szóval nem kellett olyan sokat felfelé menni. Azért jólesett megérkezni, és pihenni egy keveset. Vágány természetesen jóval előttem fent volt, és már nézte, hogy mi zörög a pontőröknél. De az sajnos nem kutyakaja volt, harribót osztogattak. Pihenésképp csináltam pár képet a várból, és indultunk is lefelé. Többször kellett elővenni az itinert, hogy akkor most merre, de könnyű volt megtalálni a helyes utat. Kezdett meleg lenni, de ezzel együtt a felhők is gyülekeztek, gyakorlatilag a keletkező gomolyok befedték az eget. Azért nem volt még olyan melege a kiskutyának, hogy Salgóbányán ne kezdjen egy mókus után szaladni.
A Medvesre tartó emelkedőn már éreztem, hogy az ilyeneknél nem szabad erőltetni. Ha lassan megy, akkor lassan kell menni. Úgyis már csak két ilyen lesz a túrán. Vágány is kezdett megfontoltabb lenni, nem ment nagyon előre, vagy ha igen, akkor az elágazókban megvárt, nem ő akarta kitalálni a helyes utat, nem kockáztatta a fölösleges sétát. Rónabánya előtt már csak mögöttem jött. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire elfáradt volna, vagy csak tart valamitől. Az ellenőrzőponton osztogattak sütit, abból ettem egyet, de ő is szagolgatott felfelé az asztalra. Persze a szendvicsemben lévő sonkából azért kapott keveset, és újratöltöttem a vízkészletünket.
A Szilvás-kőre vitt a következő kaptató, ahol a bányászat során keletkezett barlangok voltak, és remek a kilátás keleti irányba. És nem mellesleg újabb hosszú emelkedőt pipálhattam ki, de itt a lefelé úton megint előjött a fékezőizom-fájdalmam. Ezt is egyre többet éreztem innentől kezdve. Pedig a következő, és egyben utolsó ellenőrzőpont még 10 kilométer, onnan még kb. 4-5 a cél, szóval nem kevés volt még hátra. A kutyus újra csak mögöttem baktatott, de volt egy olyan érzésem, hogy ennek ellenére elszaladna, ha látna valami izgalmasat. Mivel csak erdő volt körülöttünk, semmi pihenőhely, ezért kénytelen voltam az út szélén megállni, mert muszáj volt újra kajálnom. Ez már az Inászó felé tartó lejtőn történt, ahol a szúnyogok is elkezdtek döngicsélni a fülemben. Úgyhogy gyorsan ettem, majd az aszfaltútnál az elágazóban újabb frissítőpont várt. Mondtam, hogy nem kell víz, mert van bőven mind a kettőnknek, és feleslegesen nem akartam felcipelni a súlyt a Pécs-kőre. Ami innen a tábla szerint még 3,5 km. Lassan emelkedett az út, majd a vége felé kezdett bedurvulni. Itt vettem észre, hogy a táblákon csak a nyeregig tartó távolságot néztem, onnan azért még kell felfelé menni, nem is keveset, Útközben szembe szintén jöttek kirándulók kutyával, akik kölcsönösen megijedtek egymástól, és nagy ívben elkerülték egymást. A Pécs-kőn lévő ponton megint örömködés volt, mert pogácsát lehetett venni, ami viszont már kutyakajának számít. Legalábbis kis mennyiségben, de legalább nem csokis. Úgyhogy kapott keveset belőle.
Úgy gondoltam, hogy innen csak berepülők a célba, oszt jóvan, de közben figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy a hegy lefelé nagyon meredek is tud lenni, ami meggátolja a sietést, de elég korrekt időben beértünk a célba. A 10 órás szintidőn jóval belül voltunk kb. 1,5 órával. De ha mondjuk csak 9-et adtak volna rá, el sem indultam volna, mert nem akarom végigparázni a napot emiatt. Megint csak rá kellett jöjjek, hogy nagyon szép ez a környék, de a legigazibb a hosszútáv lett volna, de sajnos az már nem menne.