A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Zsófi először, én harmadjára kezdtem el az OKT-t, szabola pedig folytatta az elsőt. Ennek örömére Hollóházán betoltunk egy unikumot, és elindultunk felfelé.
Az előző héten kb. egész végig esett, ami meglátszott még a vízfolyásokon, de a talaj is helyenként sáros volt. De egyáltalán nem volt vészes, pár helyen kellett figyelni. A nyári szúnyoginvázió is elmúlt, szóval kvázi tökéletes állapotok voltak a túrához. Gyorsan felmentünk a Bodó-rétig, ahol megreggeliztünk a szaletliban. Mire ideértünk, már mindenki nekivetkőzött, de ha nem sütött a nap, akkor azért nem volt annyira meleg. Főleg, hogy meg is izzadtam azért az emelkedőn.
Mérsékelten meredek emelkedő visz fel a Milicre, aminek utolsó pár száz métere az országhatáron vezet. A tetőn megint pihi volt kajával, szabola pedig kipróbálta a szupertitkos dendeócsés csúcsrajárós alkalmazást. A nem messze lévő Kis-Milicen épült fel egy kilátó, oda is felmásztunk. Mindenfelé felhőtakaró volt alattunk, amibe aztán szépen bele is süllyedtünk, ahogy egyre mentünk lefelé. A kezdeti durva lejtő gyorsan szelídült, majd sokáig szintúton haladtunk, ahonnan szépen lehetett volna fotózni a füzéri várat, ha láttunk volna valamit belőle. Persze a várba is felmentünk, amit tök jól felépítettek, már egyáltalán nincs rom jellege. De éppen ezért meg is kérik az árát. Sajnos kilátás nem volt, sőt, a Füzérkomlós felé vezető útról sem láttunk semmit a várból, mert az egész kócerájt elnyelte a köd. ***
Ez a nap arról szólt, hogy elbuszoztunk a vágáshutai szállásunkról Makkoshotykára, és onnan visszagyalogoltunk. Sikerült egy viszonylag gyors busz-vonat-busz kombinációt találni, elég rövid átszállási időkkel, de legalább jó korán el tudtunk indulni a túrán. Ha csak a számokat tekintjük, akkor egy elég furcsa útvonal volt ez. A 24 km-hez a 900 m szint azért nem kevés, főleg, hogy komoly hegyet nem másztunk meg, a legmagasabb pont 400 m körül volt. Viszont a rajt, a cél is 140 m magasan volt, ami még az alföldi Hoportyónál is alacsonyabb. De ugyanez volt a helyzet túra közben is, pl. a Bányi-nyereg magassága is ilyesmi. Közben ott van a hegyek között, ami teli van tölgyesekkel meg bükkösökkel, durva vízmosásokkal és hegyoldalakkal.
Szerencsére induláskor nem volt köd, jó fotót lehetett csinálni a Sátor-hegyekről. Rövid sáros rész után bementünk az erdőbe, jobbá váltak az útviszonyok. Elsétáltunk szabolával a Kádas-forráshoz is. Zsófit az első pecsételőhelyen értük utol, ahol már messziről hallottuk a kutyaugatást. De aztán a hátizsák meg a pecsétbabrálás előhozta a kutyából a reflexet, hogy ezek túrázok, akik rövidesen kaját adnak neki. Hát ezek nem adtak kaját, de azért megsimogattam a bodrit.
Tavaly errefelé Vágánnyal jöttem kettesben, akkor teli volt az erdő szemből ivó kis rohadt bogarakkal, idén nyáron meg a szúnyogok lepték el durván a környéket. Most szerencsére már elég késő volt ehhez, úgyhogy nyugodtan vándoroltunk fel és le a kanyargós úton. Közben gombákat fotóztunk. Fehéreket, barnákat, pirosakat és még barnábbakat. De talán lila meg fekete is volt közöttük. Két vízmosáson is át kellett kelni, amitől tartottam, de végül simán átjutottunk rajtuk. A Károlyfalva-Rudabányácska utat kereszteztük, majd elindultunk az első hosszabb emelkedőn fel a Nagy Nyugodó-nyeregbe. Eddig inkább több rövidebb emelkedő volt, most viszont kezdett hegységre hasonlítani a környék a hosszú emelkedőkkel. A reggeli napos idő tovatűnt, sőt, fent már erősen ködölgött. A nyeregben megálltunk kajálni, de elég kellemetlen volt a hideg és a teleizzadt pulóver kombója, úgyhogy talán 5 percig tartott a pihenő.
Kellett még felfelé menni a Kecske-hát oldalába, de ahogy annak az ÉK-i oldalában elindultunk lefelé, rögtön belementünk a ködbe, ami a hegyek keleti oldalán képződött. A Vörös-nyeregben elértük az OKT legkeletibb pontját, itt újra nyugat felé fordultunk, ahol ismét jobb idő fogadott. A Körtefa-, vagy más néven Borz-nyerget elhagyva meredek lejtésbe fordult az út, és eléggé oda kellett figyelni, nehogy padlót fogjunk a sáros talajon.
A hosszabb-rövidebb sáros részek a Bányi-nyeregtől is folytatódtak felfelé. Széles úton mentünk fel, ahol valószínűleg teherautók is járnak, de az út nem volt szétnyomva. Kezdetben meredeken, majd egyre lankásabban mentünk felfelé a Nagy Hallgató-nyergéig. Ez volt utunk legmagasabb pontja, és egyben a mai napra az emelkedők végét is jelentette. Innen már csak le kellett sétálni Vágáshutára, de azért az is tartott annyi ideig, mint két integrálás. A turistaút részben be volt nőve, nyáron gondolom szarabb lehet a helyzet. Egy fiatalos szélén mentünk, ahol a szeder is megnőtt, az indákat, és a keskeny ösvényen kialakult pocsolyákat kellett kerülgetni, jobbra mellettünk tekintélyes vízmosás sejtődött. Ott már elkezdődött az öregebb erdő, ami a jobb oldali emelkedőn nőtt. Rövid kitérőt tettem egy fotó és egy szalamandra kedvéért a Cserepestói-forráshoz, a többiek addig guggolva vártak. Rövidesen meg is érkeztünk a faluba, és hála a kora indulásnak, már kettő óra előtt meg is történt mindez. De hát milyen túra az olyan, ami 2 óra előtt véget ér? ***
Utolsó napra maradt a középső, és egyben legkönnyebb rész. Füzérkomlósról most szép időben indultunk, így visszanézve faszán le tudtuk fényképezni a füzéri várat. Az egykori kisvasút pályája mentén folyamatosan lejtett az út, csak a két Bózsva között volt egy kis emelkedő, amin át kellett menni. Az útvonal egy kis része teljesen járhatatlan, annyira benőtte a pályát a gaz. Ezeken a helyeken kimentünk a vetés szélére, ami éppen nem volt durván sáros. Egy másik kis része járható, de sokszor le kell hajolni, illetve figyelni a szúrós bokrok miatt. A java része viszont teljesen korrekt. Mi október végén voltunk, gondolom nyáron mások az arányok.
Bózsván pecsét, illetve menet közbeni gyors kajálás, és indultunk is tovább. Megkerültük a Bózsvai sziklát, elmentünk a sziklaoldalba vájt pincék mellett, és be is értünk egy újabb vízmosásokkal teli zempléni erdőbe, ami itt is alig 200 méteren volt. Máshol ilyen magasságban akácosokkal teli erdők vannak. Kishutára érkezve még 100 m sem volt a túra szintemelkedése, tehát ez eddig egy kvázi alföldi túra. Kávéztunk egyet a kisvasút megállója melletti büfé-bolt-dohányboltban, majd elindultunk felfelé Nagyhutára a műúton. Egy kutya futott ki utánunk a nyitott kapun szabola nagy félelmére, de nem volt az a vérmes jószág. Az arcáról lehetett látni, hogy csak érdeklődik. A gazdája viszont elég nehezen tudta megfogni.
Nagyhuta után elhagytuk a műutat, felmentünk a falu feletti hegyre, majd a tetőn végigmenve, a másik oldalon lejöttünk róla. Ez már újra erdős volt, teli gombákkal, vízmosásokkal. Kicsit sáros volt az út, főleg akkor, ahogy a meredek lejtő átment laposba. De egyáltalán nem volt kezelhetetlen a helyzet. Vágáshutára ismét aszfalton értünk be, összességében ezen a túrán volt így a legtöbb aszfaltos rész a három nap közül, de még épp az a mennyiség, ami nem volt kellemetlen.