A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Ismét elmentünk Kelet-Tirolba egyet hegyet mászni. Három csúcsot néztünk ki, illetve elugrottunk Olaszországba a Dráva-forrásához. A terv csak félig-meddig teljesült, csupán egy háromezrest sikerült meghódítani, azt is csak a csapat 75%-ának, illetve a másik majdnemháromezrest is csak az 50%-ának. Juhi lett ílymódon az egyetlen, aki mindent teljesített. Első nap mentünk fel a háromezresre, név szerint a Petzeck nevű csúcsra, ami igazából már Karintiában van. 1600 méteren volt a parkoló, odáig lehetett felmenni kocsival. Teli volt autóval, mivel a közelben van a Lienzer Hütte, de valakik itt sátoroztak a kocsik mellett. Innen visz fel egy cable car is a Wangenitzseehüttéhez, amit mi is útba ejtettünk.
Átkelve egy kis patakon, rögtön erős emelkedővel indultunk, ami nem is csitult a tartományhatárral megegyező gerincig. Izzadtunk, mint a lovak, hiszen nagy volt a páratartalom. Takarékoskodni kellett a vízzel, mert csak 1,5 litert hoztam, egyszerűen nem fért több a táskába. Négyévszakos felszerelést kellett hozni, fel kellett készülni hóra is, hiszen egy hete még havazott errefelé. Ahogy az lenni szokott a normális méretű fenyők hamar eltűntek, és megjelentek a törpefenyők, de nem nőttek olyan sűrűn, mint mondjuk a Schneebergen, hanem inkább a legelőkön volt belőlük itt-ott kisebb-nagyobb folt. A legelőkön rengeteg tehén volt, úgy kellett kerülgetni az aknákat. Ez azért volt furcsa, mert ez már keményen a nemzeti park része volt, sőt egy idő után a \”Kernzone\” tábla is feltűnt. Ha a turista letér az útról, azt megbüntetik, de a teheneket lehet legeltetni, hogy felzabálják a havasi gyopárokat?
Össze-vissza mentünk, mindenki a maga tempójában. Időnként azért bevártuk egymást. Az időjárás nem javult, sőt egyre közelítettünk a felhőalaphoz. Néha-néha átúsztak már rajtunk a felhőfoszlányok. Lefelé, a völgy felé viszont még lehetett jó képeket készíteni, de a távolban lévő hegyek ködbe vesztek. Szép lassan elértük a gerincet, ami jó 900 méterrel volt magasabban kiindulási pontunknál. Itt juhi és krichard előre ment, mert a hütte már csak karnyújtásnyira tűnt, én meg megvártam szabolát. Ő eléggé ki volt már merülve, látszott, hogy nem voltunk ilyen helyen már jó ideje, sőt a teljesítménytúrázás intenzitása is eléggé lecsökkent.
Megkerülgettük a ház körüli kristálytiszta, de teljesen halottnak tűnő tavakat, és a háznál megbeszéltük a továbbiakat. Szabola nem vállalta a folytatást, inkább itt marad egy kicsit, majd visszamegy a kocsihoz. Mi hárman továbbmentünk, immár a térképen pöttyözöttel jelölt, tehát kicsit technikásabb úton. A víztározóból kifolyó patakvölgy oldalában mentünk, de nem lefelé, hanem felfelé, nagyjából a patakkal párhuzamosan. Emiatt egyre feljebbről láttuk a tavat a rajta lévő gáttal, és az abból kifolyó patakot. Lassabban haladtunk, mivel meredekebb volt a terep, de rendíthetetlenül törtünk egyre feljebb. Úgy éreztem, hogy nagyon fáj a lábam, izomfájdalmam volt a combomban, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Oda kellett figyelni a lépésekre, ha kicsit begyorsítottam, máris rámtört a légszomj. Pedig még 2800 körül jártunk csak. Mellesleg a fejem is hasogatott. Később kiderült, hogy mindenkinek ugyanezek voltak a bajai, csak senki sem beszélt róla. Juhi is kivolt, csak mivel mi mentünk előtte, ő is jött. Krichard meg azért jött, mert én húztam, juhi meg tolta. Én meg azért mentem, mert ők ketten jöttek utánam, és nem álltak meg.
2900 méter körül jött el a holtpont. Már javában felhőben voltunk, nem láttunk semmit a kilátásból, csak pár száz métert, hogy nem vesztettük el egymást szem elől. Jobb is volt ez így, volt pár meredek sziklaszirt, ami mellett el kellett menni, de a szakadékból nem látszódott semmi. Itt kellett először átkelni egy hófolton, és igazán nem láttuk hol van az út. Kicsit ideges is voltam, már-már a visszafordulás is megfordult a fejemben, de aztán rábeszéltük egymást a folytatásra. A térképen látszott, hogy most van egy kis meredek szakasz, majd 3100 méter magasság után ritkulnak a szintvonalak. És tényleg így volt. Átkeltünk a hófolton, majd kicsit kapaszkodósabb rész következett, és kisvártatva tényleg síkságon kötöttünk ki. Itt már csak végig kellett menni, majd a végén volt még egy kis szint, és ott is voltunk a keresztnél. Az utolsó 100 méteren végleg leeresztettem, krichard jött ott velem, és mondogatta, hogy már csak egy kicsi van hátra. Ha még többszáz métert kellett volna felfelé menni, biztos feladom. Szinte egyik pillanatról a másikra eresztettem le, mint egy lufi.
Csináltunk egy képet a keresztről meg az emlékkönyvről, nem sokat ücsörögtünk, indultunk is vissza. Közben néha eleredt a hó meg a jégdara, de nem volt ez tartós. Lefelé nagyon fáztam, a kesztyűm átázott, és a sapka meg a kabát ellenére is fagyoskodtam. Aztán ahogy egyre lejjebb haladtunk ez megszűnt, a ház előtt meg már szinte melegem is volt. Nem akartam még levenni a kesztyűt, mert volt egy rész, ahol a kábeleken kellett kapaszkodni, és az meg hideg volt. A háznál is esett valami, mert vizes volt a föld. Meg néha erős széllökések jöttek.
Öt óra alatt fordutunk meg, ami megfelelt a kalauzidőnek, ami a táblákon volt kiírva. Szabola már nem volt itt, mi is csak egy szendvics erejéig ültünk le. Még fel kellett menni kb. 100 méter a gerincig, onnan pedig meredek ereszkedés következett a tehénlegelőn majd a fenyőerdőn át. Azt hittük soha nem ér véget, a hegymászásban ez az órákig tartó lefelé menet a legszarabb. Szabola mondta, hogy lent a kocsinál komoly zápor volt, ahhoz képest mi jól megúsztuk odafent elázás nélkül.