A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Egy újabb szombat hajnal, egy újabb osztrák túra. A korai indulás dacára, mondhatni tűkön ültem már, hisz ez ígérkezett eddigi éltem legmagasabb tengerszint feletti magasságának és vélhetően ez is lesz majd az új csúcstartóm – célunk a Rottenmannen Tauern legmagasabb pontja, a 2448 m-en fekvő Grösser Bösenstein.
Rápihenve a kezdetre, a buszos út (Győrből 5 óra hosszas zötyögés) ’minősített többséget biztosító hányadát’ átaludtam. Az utolsó szerpentinek kifeszített dróthálói jelezték, nem éppen veszélytelenek a felfelé tekergő kanyarok. A kiindulási hely elértét egy méretes, úgy 2-3 méteres fából faragott toboz jelezte. Leszállva a buszról, csípős, hideg levegő csapott meg, gyorsan magamra is senderítettem kabátom, de ’legalább a nap süt’ – mondogatta mindenki magában. Ekkor még senki sem sejtette, milyen lesz a végkifejlet.
Az első kapaszkodó kritikus mélypontnak bizonyult, aztán néhány ’egy körből kimaradok’-os félreállás után felvettem a gerinc ritmusát, és beálltam a kissé vizenyős, néhol hófoltokat kerülgetős taposásra. Az első tó enyhén jeges tükrében sajnos nem csillant meg semmi sem, egyedül a tavat tápláló érnél olvadt meg, s kitűzött csúcsunk is felhőbe burkolózott leányos zavarában. Nemsokára elértük az első keresztet, Grosser Hengst (2159 m), és leheveredtünk, kifeküdtünk a napmelengette sziklákra. Azok, akik a kis túrára vállalkoztak, ezen csúcs után a megismert útvonalon mentek vissza a házig, és fakultatíve körbesétálhatták a tavat, etc.
Mi természetesen folytattuk utunkat az előzőnél sziklásabb terepen. Az ösvényről letérve a sziklákon zergéskedtem, mondván ha gerinctúra, akkor legyen is az. Ekkor már kezdett felerősödni a hátszél is, és kis idő elteltével apró, konfetti-szerű jégdarabok (hódara – a szerk.) kezdtek hullani. A kapucnim olyan jól befogadta őket, hogy amikor a fejemre akartam húzni, az összes a nyakamba zúgott, lehűtve a kedélyeket.
Hátrafordulva érdekes látvány fogadott bennünket, mondtam is, hogy ha Feherb itt lenne, biztos hozzá fűzne valamit (a feherb kis betű – a szerk.).
Lassan az egyre feljebb kúszó köd, az edzettségi szintben megmutatkozó különbségek, valamint a nehezedő terepviszonyok következtében a társaság 3 részre szakadt, és Gyurival be kellett várnunk a végét. Ekkor már a gerinc tó felőli oldalán csupán 1-2 méterre redukálódott a látótávolság, balra még úgy-ahogy tiszta volt az idő. Menet közben több helyen is találkoztunk összehordott kőkupacokkal, nem voltunk restek, mi is ráraktuk a magunkét. Az időjárás azonban egyre zordabbá vált, a sziklák csúsztak, a jeges dara néhol hópelyhekbe csapott át, s már azt se láttuk, hova tartunk. A hideg miatt úgy éreztem, nem jó, ha megállok, így lassan de biztosan lehagytam az előttem buzgolkodókat, ’a csúcsnál találkozunk’ jeligével. Fura volt úgy haladni, hogy nem érzed, mikor érsz fel a csúcsra, csak a felfele irányban vagy biztos, de nem volt mit tenni. A semmiből hirtelen elővonaglott a Grosser Bösenstein keresztje. Felértem. Megvan. Míg a többieket vártam, hogy együtt induljunk lefelé, előkerült a polár és a kesztyű is a hátizsákból. Az ereszkedés sem volt kevésbé kalandos a feljutáshoz képest. Mint utóbb egy társunk megjegyezte – tériszonyos lévén – a ködnek köszönheti, hogy leért, mert ha látta volna, hova zúghat le… Nem volt egyszerű, nehezen tudtál kapaszkodni, a kövek sem voltak túl stabilak, az előtted járók már jegesre polírozták a havas részeket, s több ember száját is színesebbnél színesebb kijelentések hagyták el, kifejezvén abbéli örömüket, hogy jelentkeztek erre a túrára. Én egyedül az ujjvégeimre panaszkodtam, teljesen megdermedtek, s ki kellett, hogy vegyem a kesztyűből, és nadrágzsebbe bújtatva próbáltam életet lehelni beléjük. Egy ponton nagyon megijedtem, mert nem láttam az utánam lévők sziluettjét, és féltem, nehogy a jelzést nem találva rossz felé haladjanak, ezért többször el is kurjantottam magam, majd néhány percnyi ideges toporgás után előbukkantak.
Veszítve a szintből, végtelennek tűnő idő után az ég is tisztult, és láthatóbb terepre értünk, ahol az ujjongó kiabálásokból éreztük, közel a tó, így a menedékház is elérhető közelségbe került. Gyuri úgy érezte, neki nem volt elég az eddigi adrenalin, és hogy tovább korbácsolja a kedélyeket – őrült ötlettől vezérelve -, nekilendült egy 40-50 fokos havas lejtőnek, ami a tónál ért véget. Néhány másodperc alatt tetemes szintkülönbséget küzdött le, és a megállás csak a botjaival, darabjaival sikerült.
A tóhoz érve (a tó környéke viperák közkedvelt élőhelyeként ismeretes, de a zord időjárásnak köszönhetően eggyel sem kellett farkasszemet néznünk) elkezdett szemeregni az eső, így csöndesen baktattunk a hóban, majd vizenyős, fenyves fövenyen egészen a hüttéig, ahol némi euro ráfordításával beszereztem jelvényem.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
