A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás


Az Első Magyar Dendeócse Társaság következő túrája a Schneebergre vezetett. Sajnos a túra nem volt megfelelően előkészítve, főleg az én hibámból. Elnéztük mind a tervezett túra hosszát, mind a magasságkülönbséget. Ennek az lett az eredménye, hogy én Natasával a kisvasút végállomásától levonatoztunk Puchbergbe, a többiek felmentek a csúcsra, de csak késő este/éjszaka érkeztek vissza a kocsihoz. Persze mindenki elfáradt, így a másnapi Semmeringi séta is elmaradt.

Kaiserbrunn (császárkút) falu aSchwarza völgyében fekszik Niederöstereich tartományban, a Schneeberg és a Rax tömbje között. A völgy szűk, éppen egy út elfér benne a patak mellett, aminek egyébként kristálytiszta a vize. Innen még nem látszik maga a Schneeberg, mert hegyek takarják el. Egyből meredeken idult a túra, úgyhogy mindenki megszabadult gyorsan a meleg holmitól. Egy hegyoldalban mentünk felfelé vékony kis köves ösvényen. Néhol fából készült lépcsők és hidak is voltak építve, hogy könnyebben lehessen menni. Sokszor szerpentinen haladtunk.


Nem volt folyamatos az emelkedő, helyenként pihenésképpen szintben haladt az út. Mellettünk – szerencsére csak tisztes távolságban – mély szakadék tátongott. Az emelkedő ellenére viszonlyag jó tempóban haladtunk (már amennyire tőlünk tellett).Óránként kb 2 km-t tettünk meg, ez alatt az idő alatt nagyjából 300 m-t emelkedtünk. Közben lázasan fényképeztünk mindenféle hegyi szart (szikla, mélység, hegyi virág, zergeszar, hó). Egy meredekebb részen, ahol a sziklákon kellett lépcsőzni, az út mellett kábel volt kifeszítve, amibe lehetett kapaszkodni. De szerencsére ez sem rejtett magában nagyobb veszélyt, lefelé viszont húzósabb lehetett. Itt kezdtünk el poénkodni, hogy lefelé milyen szar lesz ez sötétben, de ekkor még nem lehetett sejteni, hogy Krichardékra tényleg itt fog rásötétedni. Nem vettük a poént komolyan, pedig ugye „az a legjobb poén, amit komolyan vesz az ember”.


Közben elértünk egy hegyi köves utat is, amin tovább szerpentineztünk fölfelé. Mivel ezt valószín¿leg kocsik is használják, nem volt olyan meredek, mint az előző ösvény. Kb. 1100 m magasan lehettünk ekkor, itt láttuk meg az első hófoltot egy védett helyen. Még kicsivel több, mint 100 m emelkedő, és elérjük a turistaházat, ahol tervünk szerint feltankolunk majd vízből, mert ugye ezt is elszámoltuk. Vissza lehetett nézni a hegyoldalra, ahol feljöttünk, és a Schwarza völgyében futó országút kacskaringós betoncsíkja is látszódott. Amikor elértük a házat már elmúlt dél, és még csak 1250 m magasan voltunk. Itt már lehetett sejteni, hogy erősen sötétbe hajló időben fogunk visszaérni a kocsihoz. Leültünk ebédelni, és kénytelenek voltunk 1,5 l ásványvizet is venni 5 euroért, mert a mosdóban nem ivóvíz folyt (legalábbis ez volt kiirva).

Nem maradt sok időnk a kajálásra, tovább kellett mennünk. Rövid tanakodás, és térképnézegetés után megtaláltuk a helyes utat. Továbbra is hegyoldalban, kis köves ösvényen kanyarogtunk, de már északi irányba. Itt nem futottunk bele folytonos emelkedőbe, egyszer lefelé, másszor felfelé ment az út, de a lejtőből több is akadt. Az út is kicsivel nehezebb volt, mint eddig, nem tudtunk lényegesen gyorsabban menni, pedig erre számítottunk. Aztán olyasvalami állt az utunkba, ami még jobban lelassított minket, de a Magyarországon túrázó ember ilyesmire nem számíthat itthon.


Egy orbitálisan kidöntött erdő következett, ahol minden egyes fenyő tövestül ki volt dőlve. Valami lavina lehetett, mert csak a völgyben voltak kidőlve a fák, amin felfelé kellett menni. Persze az út is eltúnt, toronyiránt mentünk felfelé. Nem elég, hogy marhára meredek is volt, még a kidőlt fenyőket is kerülgetni kellett, amelyek gyökerei is 2 m-es magaságban meredtek az ég felé. A talajt a fák alatt hó takarta, időnként abba is belesüllyedtünk, ahol légrés volt alatta, de szerencsére ez nem sokszor forult elő. Krichard talált egy útjelző oszlopot, pontosabban annak egy darabját, de ki tudja honnan került ide. Aztán később egy nyilat is találtunk. Egy szikla tetejéről távcsővel észrevettünk a távolban egy másik táblát, ami már kívül esett a lavinás völgyön, ezért úgy határoztunk, hogy tovább folytatjuk a toronyiránti menetelést.Ez volt a túra legmeredekebb része, és szívesen kihagytam volna. Csak fű meg kövek, illetve kavicsok, de elég nehéz volt rajta menni. Legalábbis nekem, a többiek könnyebben boldogultak. Kicsit emelkedve elég magasra kerültünk ahhoz, hogy lássuk milyen irányba dőltek ki a fák (bal oldali kis kép). A meredek lejtőn egyszer sikerült úgy megcsúsznom, hogy szabolának kellett feltolnia egy kőre a lábamat, mert annyira nem tudtam megkapaszkodni semmiben. Viszont eléggé elfáradtam ebben a csúszkálásban, és csak hosszas pihenő után tudtam volna normális állapotban továbbmenni. Erre viszont nem maradt idő. Úgy határoztunk, hogy felmegyünk a kisvasút végállomásához, és ott majd meglátjuk mit csinálunk. Én arra nem mertem vállalkozni, hogy itt le is megyek, ráadásul a sötétben botorkálok a sziklákon. De szerintem Natasa is így gondolta. A szaboláék nem ilyen papírkutyák, ők ha nem is olyan simán, de lemennek sötétben is. Most 1450 m magasan voltunk, a kisvasút végállomása 1790 m-en van, a következő turistaház 1810 m-en. Egy osztrák turistacsoportot követtünk, akik fent alszanak majd a házban, ők nem siettek annyira. Le is hagytuk a csoportot egy idő után, de ők a hálózsákot is cipelték.


Hamarosan elértük a kisvasút kanyargó pályáját, és láttuk is hogy lent a távolban ott áll a vonat az állomáson. Reménykedtünk, hogy nem ez az utolsó, és még le tudunk vele mi menni Puchbergbe. Méteres törpefenyők között haladtunk, olykor az utat is nehezen tudtuk követni, de szép lassan csak felértünk a végállomásra. Az állomás melletti kápolna már messziről látszódott a törpefenyők közül. Itt már elég nyílt terep fogadott minket, a szél is fújt, mint az állat. 1800 m-től lett a hó összefüggő. Nem csak foltokban jelentkezett , hanem olykor méteres vastagságú hófalakat is alkotott, ahova a szél összefútta. Persze nem most, mert már jeges volt, és mindenhol olvadt a hegyen. A túrabotot is alig lehetett beleszúrni. Mi épphogy összehavaztuk a lábunkat, mert jött az utolsó vonat, amivel lementünk a faluba. A többiek pedig mentek tovább a csúcs felé.


Az utolsó két – kétésfél kilométer volt hátra a csúcsig, és még majdnem 300 méter szintkülönbség. Először meg kellett kerülni a Warriegel dombocskáját és csak utána tárult elénk az utolsó megmászandó csúcs, a Hochschneeberg,ami a képen a bal oldali csúcs.A látvány sokkal rémísztőbb volt, mint maga a feljutás a csúcsra.A hóban biztosan tudtunk haladni felfelé, és 45 perc alatt fel is értünk a csúcsra. Itt találkoztunk pár magyar fiatallal és itt derült ki hogy lett volna egy sokkal rövidebb út is a hegytetőre, amit mi nem vettünk észre a túra tervezésekor. Mint később kiderült a térkép szerencsétlen elosztása miatt nem vettük észre az egyszer.bb utat.Lefényképeztük magunkat, majd egyből indultunk visszafelé, hiszen már 18 óra volt mire felértünk és a kocsihoz még vissza is kellene jutnunk.Gyorsan haladtunk lefelé, és még szürkületben elértük az „5 eurós” turistaházat.Itt a Krichard már nagyon ki volt, szinte hozzá sem lehetett szólni. Megállás nélkül haladtunk tovább, és még a teljes sötétedés beállta előtt szerencsére elértük a láncos, nehéz szakaszt. Mikor leértünk felkapcsoltuk az egyetlen zseblámpát ami nálunk volt és lassan de biztosan indultunk neki az utolsó pár kilométernek. Este 22 óra körül értünk vissza az autóhoz, és még meg kellett kerülnünk a hegyet hogy elérjünk Puchbergbe és felvegyük a feherbéket.


Mivel Puchberg a hegy ellenkező oldalán van, mint ahol mi a kocsit hagytuk, elég sokat kellett várni a többiekre, míg értünk jöttek. Fél 12 volt, amikor odaértek Puchbergbe. Addig mi sétálgattunk. fényképezgettünk, és ücsörögtünk a padon. Másnap késő délelőtt elindultunk hazafelé. Útközben azért megálltunk, hogy szabola tudjon palás kőzetet gyújteni a halainak, meg lefényképeztem a Schwarzaviaduktot.Kőszeg felé mentünk, így egy kis kitérővel osztrák oldalról is felmentünk az Írott-kőre, ami nem volt valami nagy túra. Az osztrákok gyakorlatilag az Írott-kőre vitték fel az utat. De ugye nekik ez nem hegy.
