A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Már egy hónappal ezelőtt kinéztük ezt a túrát, Óbudavár jó környék, a táv és a szint se megerőltető, gondoltuk, jó lesz karácsony előtt egy ilyen kirándulás. Az időjárás szerencsére kedvezett, nem esett az eső, sajnos a hó sem, de ez azért nem volt annyira zavaró. Mivel a túrán csak 7 és 8 között lehetett indulni, ezért ismét korán kellett kelnünk: negyed hatkor már az M0-on robogtunk. Nem kockáztattunk, megvettük az autópálya-matricát is, hogy gyorsabban odaérjünk. Szerencsére a Krichard is eljött, bár még előző délután is vacillált azon, hogy jöjjön-e vagy sem.
Jól számoltunk, fél nyolckor hajtottunk be Óbudavár rövidke főutcájára és miután leparkoltunk, a Vilmos ház felé vettük az irányt. Neveztünk, majd óra 40-kor elindultunk. A meghódítandó csúcs már most is látszott, bár nem volt annyira kellemes a gondolat, hogy odáig még 15 kilométert kell gyalogolni. A nap is kisütött nemsokára és ez kicsit elviselhetőbbé tette az élénk hideg szelet. Ami viszont számomra elég kellemetlenül hatott, hogy a cipő rendesen nyomni kezdte a múltheti Börzsönyi-vulkántúra alatt összeszedett és be nem gyógyult vízhólyagjaimat. Juhi és a Balázs már itt megkóstolták az otthonról hozott házipálinkát, de még mielőtt bárki rosszra gondolna, már most leszögezem, hogy semmi részegeskedés nem volt a túra folyamán, talán annyi hogy Juhi többet vigyorgott a szokottnál.
Nyílegyenesen haladtunk a Kabhegy irányába, először még földúton, aztán viszont a terep átváltott szántásba és itt szinte minden lépésnél úgy éreztem hogy leszakad a sarkam. Egy örökkévalóságnak tünt míg végre elértük a szántás szélén elterpeszkedő erdősávot, de a gyötrelmeknek még itt sem volt vége mert egészen a mencshelyi műútig továbbra is szántásban haladtunk. A szerencse a szerencsétlenségben annyi volt, hogy a görönygök még meg voltak fagyva, nem kellett sarat dagasztani. Bezzeg visszafelé… A műút után normálisabb lett a terep, ligetes,cserjés részeken haladtunk, néhol-néhol kisebb hófoltok bújtak meg a bokrok tövében. Emelkedés szinte minimális, maximum pár méter lehetett és szerencsére már a lábam sem fájt. Tovább haladtunk az egyre erősödő napsütésben, bár a Kabhegy felett az időjárás nem nézett ki valami biztatóan. Nemsokára elértük a Nagyvázsony-Tapolca utat, majd ezt keresztezve elhaladtunk egy vízmű mellett és rátértünk a kék kereszt turistaútra, amely egyenesen a Kabhegy felé vezetett. Nem volt hideg, de azért rajtam volt a sapka, nem akartam újra megfázni.
A csúcs még messze. Kb 6-7 kilométerre lehetett, mikor beértünk a fák közé. Mi a Kricharddal előbbre voltunk mint a Juhiék, de nem vártuk meg őket, majd fent a tetőn. A terep nem változott, vízszintesen haladt a földút-szerű vájat a kabhegyi torony irányába. Messze előttünk láttuk a többi túrázót, akik szintén a tetőre igyekeztek. De a terep egyáltalán nem akart emelkedni, már itt látszott, hogy valahol kell majd lennie egy vagy több kellemetlen emelkedőnek, amelyek segítségével leküzdjük majd a szintkülönbséget. Aztán mikor ott magasodott a hegy előttünk, akkor kezdett meredekebbé válni a terep: először csak egy kisebb emelkedő következett, majd a hegy oldalában haladtunk pár száz métert végül az utolsó 300 méter volt csak igazán meredek. De minden gond nélkül felértünk, pecsételtünk, megittuk a teát, majd átöltöztem és zabáltunk. Minimális, de azért egybefüggő hótakaró fogadott minket a csúcson.
Kimentünk a kilátóhoz is, körbenéztünk, de nem időztünk túl sokat, hanem indultunk vissza. Az út majdnem a Tapolca-Nagyvázsony műutig ugyanazon a nyomvonalon ment, amin idefelé, de valljuk be lefelé kellemesebb volt. A nap is egyre erősebben sütött, a szél enyhült, nagyon kellemes idő kerekedett. Egyetlen dolog zavarta csak az idillt, a rengeteg sár. A talaj lassan felengedett és dagonyává változtatta az utakat. Már itt rengeteg dzsuva rakódott a cipőnkre, és már most belegondoltunk, milyen sz@r lesz visszafelé a szántáson. Juhi állandóan megállt a cipőjéről a sarat vakargászni.
Elértük Nagyvázsonyt, megnéztük a Kinizsi-várat kívülről (ld.a lap alján),a Kinizsi-könnye forrást, fotóztunk, majd megkerestük a pecsételőhelyet az egyik sörözőben. Senki ránk se hederített, a pulton hevert a pecsételő-készlet: önkiszolgáló módszer. Míg az utca szinte teljesen néptelen volt, a kocsmában pezsgett az élet. Nem akartunk hosszan időzni itt -legalábbis mi a Kricharddal- ezért megvártuk míg a Juhi és a Balázs megisznak odabent valamit és indultunk tovább. Itt már nem voltak turistajelzések, sárga szalagok jelezték a túra útvonalát. A rendezők korrektek voltak, nem lehetett eltévedni, a sárga szalagok már messziről jelezték, hogy merre kell menni.
Újra mezőkön, szántások mellett vitt az út, de szerencsére elkerülte a dagonyás részeket. Aztán a cél előtt kb. három kilométerrel nagyon kellemetlen útszakasz következett: a hatalmas sár ráragadt a cipőnkre és mint valami betonsúly húzta a lábunkat. Ráadásul a terep is hepe-hupás volt, botladoztunk, de azért becsületesen végigszenvedtük. Végül 7 óra alatt teljesítve a távot értünk be a célba, éppen jókor, mert akkora hózápor kerekedett, hogy pillanatok alatt belepte a kis falut. Jól szervezett, könnyed túra volt, szerintem mindannyiunknak jól esett ez a kis kirándulás.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
