A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Kutyussal kettesben mentünk el a Zemplénbe erre a túrára. És ha már ott voltunk, akkor kéktúráztunk egyet meg ládáztunk is. Ez a leírás a Zempléni Kő-kör teljesítménytúráról szól. Azért akartam elmenni ide, mert a Zemplén legjobb részeit érinti, se nem könnyű, se nem túl nehéz, és amúgy is, már 2 éve nem voltam errefelé. Be kellett menni a rajhoz a hegyek közé Rostallóhoz, a kisvasút végállomására. Nem vonattal mentünk, mert elég korán indulni szerettem volna. Parkolni már alig lehetett, nem igazán sok ott a hely erre a célra, lévén az erdő közepén van. A rajthely előnye volt viszont, hogy azonnal az erdőben voltunk, nem kellett végiggyalogolni falun, aszfalton.
Ahogy az előzetes leírásból látni lehetett rögtön egy jó hosszú emelkedővel indult a túra. Kezdetben olyan erdészeti úton mentünk, amin teherautók is vígan elvoltak, szóval nem emelkedett durván. Aztán letértünk egy szűk ösvényre, és máris durvult a hegy. És ez így ment egészen addig, amíg elértük az OKT útvonalát kb 650 m magasan. Főként patakvölgyben mentünk felfelé, amiben nem, vagy csak minimális víz volt. A hegy északi oldalán a sűrű erdőben nem volt még meleg, de a 8 km-es folyamatos emelkedő miatt nem éreztem az augusztus végi, reggeli hűvösebb időt. Felérve a gerincre volt egy kis szusszanásnyi idő, amikor nem emelkedett az út. Egy ivásnyi pihenőt adtam magunknak az ellenőrző ponton, Vágány is kapott vizet. Az erdőirtások miatt át lehetett látni a hegység nyugati részére, és a Regéci várra is. Itt már kezdtek lehagyni a később induló futók, merthogy futva is lehetett teljesíteni a túrát.
Kis kitérőt kellet tenni a Nagy Péter-mennykőhöz, ami prémium kategóriás kilátást nyújtott északkelet, kelet felé, egyben elértük a túra legmagasabb pontját. Amikor erre jártam kéktúrán, akkor úgy tűnt, hogy jóval durvább itt az emelkedő, de lehet, hogy azért, mert akkor 20 kilós cucc volt rajtam. Most ennél jóval kevesebb, bár jó sok vizet vittem kettőnknek. Errefelé elég hiányosak az erdők, és azért kezdett meleg lenni. A mennykőről visszatérve az OKT-re, az István-kúti erdészház felé mentünk tovább, ahol már éreztem, hogy kell a kaja, ezért kicsit hosszabb szünetet tartottunk. A szokás ilyenkor az, hogy én eszek, Vágány meg néz. De nem ám csak úgy szimplán. Azzal a nézéssel üveget lehetne vágni. Most nem ez történt, mert hallhatott valamit az erdészház padlásáról. Azt ugatta. és folyton fel-alá járkálva nézegette. Én persze nem hallottam semmit.
Gyors ládázás után rövidesen a Mlaka rétre értünk, ahol az esőbeállóban kajáztató pont volt. Mivel nemrég ettem, csak pár dolgot csipegettem, újratöltöttem a vizes palackot, és mentünk fel a Sólyom-bércen lévő ponthoz. Ez megint kitérő, de ide is nagyon megéri kimenni a kilátás miatt. Ezután hosszú lejtő következett Középhutára, ami azt jelentette, hogy később majd újra fel kell jönni a gerincre, és ezért volt nagy a túra szintkülönbsége. A faluba leérve már lassan dél volt, Vágány meg is mártózott a patakban, én pedig újra megtöltöttem a palackot kékkútival. Unalmasabb szakasz jött, 3 km aszfalton. Folyton figyelni kellett az autókra, odahívni a kutyát, hogy ilyenkor mellettem jöjjön. Szerencsére sokáig víz is folyt mellettünk, és inkább ő abban túrázott. Újhután nem találtam a megadott helyen a pontot, így fotóztam. Kicsit feljebb aztán megtaláltam a bólyát. Errefelé alacsonyabban van a gerinc, hamarabb is felértünk, mint ahogy gondoltam. A Gerendás-réten értük el újra az OKT, ami egy nyeregben helyezkedik el igazából. Ezen kelet felé, újra a Mlaka-rét felé indultunk el. De előtte kajáltam, most már a kutyus is kunyizott. De közben figyelte a gyíkokat is, amik napoztak az esőbeálló környékén. A napon való ugrálás miatt aztán meg persze megszomjazik, és közvetlenül előttem halad, miközben fel és hátranéz rám, és randomszerűen megáll előttem. Úgyhogy ilyenkor adok neki inni, és egy darabig elvan vele.
A Kerek-kő érintésével jöttünk vissza Mlaka-rétre, ami azt jelentette, hogy a szintet letudtunk, és természetesen megint az utolsó emelkedő ment a legnehezebben. Valószínűleg pont azért, mert az a legutolsó. A réttől már csak 3 km lejtő volt hátra, ami néha elég meredek volt. Lent újra folyt a víz, tudott Vágány fürödni, de mivel erdőben voltunk, persze nem száradt meg normálisan autó baszállás előtt.