A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Csak alapos kutatások után tudtuk kideríteni, hogy mikor mentünk hosszabbat ennél a túránál. Szabolának a 2010-es zalai túlélőtúra jött ki, nekem egy Pest Megyei Piros túra rémlik kb. abból az időszakból, és még pár, ami többé-kevésbé 38 km volt. Zsófinak rekord lett volna, ha nem beszélem le róla, így ő csak a 20 km-en jött. A környék mindig is a kedvencem közé tartozott. Ennek ellenére 2004-es az utolsó leírás, ami fent van az oldalon. Idén már előre beterveztük, előneveztünk, és az időjárás is kedvezett a túrához. Szabolának ez volt az áprilisi kötelező túra, nekem meg az új cipő próbája egy majdnem 40-es távon.
8 óra előtt már el is rajtoltunk, miután alig találtunk parkolóhelyet a környéken. Közel a piac, boltok, buszpályaudvar, emeletes lakóházak, és még a túrára is sokan jöttek. A nevezés gördülékenyen ment, csak szegény Vágány ijedt meg, amikor a közeli benzinkúton valaki porolta a kocsi szőnyegét, aminek a durrogó hangja dörgésre emlékeztette. Rögtön az első kilométeren megvolt a bemelegítés, amikor a 100 m-rel a város fölé magasodó kálváriára kellett felmászni. Nagyon szarul nézett ki az a lépcsősor, alig bírtam fellépkedni, be se járattam a lábamat még. A lépcsők végén a szerpentin már kényelmes volt, és a tetejéről jó volt a kilátás is, bár inkább csak paneleket lehetett látni, na meg a mekit, és mellette az állomáson a szobormozdonyokat. Kis pihi a tetőn lévő ponton, és mentünk tovább északra. Itt már gyorsabban tudtunk haladni, kellemes erdőben vitt az utunk, fel-le hullámvasutaztunk a lankákon. Szinte észrevétlenül szedtünk össze több, mint kétszer annyi szintet, mint az első kilométeren. Lehet, hogy régen voltunk itt, de arra határozottan emlékeztünk, hogy a Karancsra feljutni nem lesz fáklyás menet. A Ceberna-völgynél lévő ponton ettünk kicsit, elbúcsúztunk Zsófitól, mi ketten plusz Vágány meg elindultunk felfelé a völgyben. Itt már sár volt, jól meg kellett nézni, hova lép az ember. Egy-két kidőlt fát is kerülgetni kellett. Aztán egy meredek jobbkanyarral kimentünk a völgyből, és a gerincen vitt tovább az út. Továbbra sem volt könnyű, de legalább itt már nem volt sár. Szinte észrevétlenül érkeztünk meg a nyeregbe a Karancs és a Kápolna-hegy közé. Pont kezdtem belejönni a mászásba, és már vége is volt. A kápolnához ugyan fel kellett menni, sőt utána még a Karancsra is, de ezek után az már szinte csak levezetésnek tűnt. Beszélgetni is tudtunk, míg eddig a tüdőmet kerestem.
A Karancson kérdésre kellett válaszolni, amihez el kellett menni egészen a csúcskőig, aminek nem írom le a színét. Kb 650 m-től feljebb már felhőben voltunk, szitált is, a kilátóba nem mentünk inkább fel. Úgyis az emelkedő eléggé lelassított minket. Annyira, hogy ha így haladunk tovább, akkor lekésünk a szintidőből. Zsófi ekkor már Somoskőújfaluban volt, és megüzente, hogy megvár minket. Kérdés, hogy mennyi idő alatt érünk le oda, mennyire sáros az lefelé vezető út.
Szerencsére nem volt sáros, csak hasonlóan meredek, mint amin feljöttünk. Szabola hozott botot, én elfelejtettem. Itt a lejtőn odaadta az egyiket, hogy tudjak mivel fékezni. Közben Zsófi elindult felfelé, és nem sokkal a falu széle után találkoztunk is vele. Természetesen a kutya vette észre először.
A régi kisvasút nyomvonalán mentünk fel Eresztvényre, ami értelemszerűen nem emelkedett olyan durván, és jó gyorsan tudtunk haladni. Vissza is nyertünk azt, amit a karancsi emelkedőn elvesztettünk. Zsófi ugyan várt ránk egy órát, de neki a szintideje még lazább volt, mint a miénk. Eresztvényben jó kis zsíroskenyér volt szalonnazsírral meg hagymával, abból ettünk egyet. Meg én még egyet a sajátból, plusz horálky, nameg péksüti. Alig tudtam elindulni, és továbbmenni az emelkedőn.
A Dornyay turistaház nem lett jobb az elmúlt tizenakárhány évben. Mellette a forrásnál még ettem szabola palacsintájából (eddig képes volt titkolni), ő meg megmérte a víz paramétereit. Innen pár kanyar balra-jobbra, egy jókora emelkedő, és meg is érkeztünk a Salgóvárba, Messziről jóval rémisztőbb, ahogy a környék fölé magasodik, de viszonylag gyorsan feljutottunk. A legnehezebb a fa lépcsőfokok voltak már a vár területén. Vágány egy gyors ugrással fel is ment a várfalra, még szerencse, hogy az elég vastag volt. Mert különben repült volna tovább a másik oldalon. Máshol is folyton nézegetett lefelé, mintha neki a kilátás annyira érdekes lenne. Visszatérve a vár aljába újra elbúcsúztunk Zsófitól, aki a Boszorkánykő felé ment tovább. Előre felkészítettem lelkileg, hogy a térdét meg fogja viselni az a lejtő. Mi Salgó falu felé folytattuk az utunkat, majd felsétáltunk a Medves fennsíkra. A szint nagy része már megvolt, már csak 500 m volt hátra a félútra. Pont annyi, mint azon a 3 km-en fel a Karancsra. Alig láttam a kutyát. Teljesítménytúrákon amúgy is jobban előremegy, mert érzi, hogy merre ment a tömeg, és ő is arrafelé megy. A Medvesen többször is vissza kellett kiabálnom, hogy ne tűnjön el szem elől. Régen a túra nem ment fel a Szilvás-kőre, hanem alatta vezetett el a sárga jelzésen. Pedig nagyon jó a kilátás a tetejéről, és elég extra fícsörök (régi bánya, mágneses kövek, jégbarlang) vannak ott, szóval szerintem a plusz szint ellenére is pozitív, hogy felküldték ide az embert. Egy gyors ládakeresés, barlangfotózás, és indultunk is lefelé. A túrázós nép megritkult. A rövid távon indulók erre már nem jöttek el, és már szétoszlott a mezőny. Rónabányán elhagytunk egy csoportot, akik a Medvesen végig előttünk mentek, és akiktől a kutya próbált csokis kekszet kunyizni, majd Inászóig csak pár futó hagyott le minket. Simán behoztuk a kezdeti lemaradást, és a kajálás/ládázás/forrásmérés miatti időveszteséget. Inászótól ugyan még fel kellett menni a Pécs-kőre, de az most már nem volt annyira meredek. A cipő is jól bírta a túrát, akkor sem fájt, amikor huzamosabb ideig aszfalton kellett menni Inászó után. Fáradtak sem voltunk annak ellenére, hogy régen mentünk ennyit. Vágány még a 35. kilométernél is hozta volna oda a fadarabokat, hogy dobjam el neki.
Pécs-kőről még le kellett menni, de innen már kvázi látni lehetett volna a célt is, ha nem lett volna kanyar a völgyben. Dolinkánál a játszótéren még egy utolsó, gyors pecsételés, majd elmentünk a focipálya mellett, ahol épp a meccsre melegítettek be, és már lent is voltunk az acélgyár mellett. Kerek 9 óra alatt lett meg a túra, egy órával szintidő előtt értünk be. Zsófi várt ránk kb. 2 órát. Minden tekintetben jó túra volt: követhető útvonal, a környék szinte összes látnivalójával (ami belefér a távba), jó ellátás nem sok pénzért, és még kuponok is jártak az itinerhez, amit pl. a kézműves cukiban be lehetett váltani. A paraméterek alapján nehezebbre számítottam, de lehet, hogy csak jó formában voltunk.