Mittagskogel

Túraparaméterek

A túra hossza

16 km

Szintkülönbség

1500 m

Szintidő

–

Legmagasabb pont

Mittagskogel – 2142 méter

Indulás

~10.30 – Unteraichwald

Útvonal

Unteraichwald -> Bertahütte -> Mittagskogel -> Bertahütte -> Unteraichwald

Érkezés

~20.00 – Unteraichwald

Résztvevők

szabola, feherb, natasa

Időjárás

Délután időnként erősen megnövekedett a gomolyfelhőzet, de emellett sok volt a napsütés és csapadék sem volt.

A svájci túra után megbíztuk Natasát azzal, hogy vegyen egy turistatérképet Klagenfurtban a környékbeli hegyekről, és majd nyáron kimegyünk hegyet mászni. Ő vett két térképet a Karavankákról, és teljesen tudományosan, bizonyítva, hogy hegymászói, illetve magashegyi túrázói tapasztalatunk gyakorlatilag egyenlő a nullával kiválasztottuk a 680-as túraútvonalat, ami a Mittagskogel csúcsára vezetett.

Amúgy korrekt kis útvonal volt, ami 600-700 m környékéről indult, nagyjából 5 km hosszú, és a cél a 2100 méteres hegycsúcson ért véget, ami mellesleg a Karavankák második legmagasabb pontja, és mivel a gerincen húzódik a szlovén-osztrák határ, maga a csúcs is a határvonalon van. Szlovén oldalról is van fel turistaút, de az sokkal rázósabb. A hegy szlovén neve Kepa, ha valakinek így jobban tetszik. A hegy úgy néz ki, mint egy vulkán, szép kúp alakú a teteje. A Wörthi-tótól, illetve az A2-es autópályáról nem lehet nem észrevenni.

Síkká szelidült a terep, majd egy dózerúton haladva szépen fokozatosan meredekebbé vált az út. Egyre magasabbra hágtunk, lassacskán a Kékes magasságát is lehagytuk. Az út olyan szélesen kanyargott, hogy autó is elfért rajta, de olyan meredek volt, hogy ide már csak a közeli hütte tulajai, vagy speckó terepjárók tudtak feljönni. Utunk letért erről a dózerútról, szerpentinezve másztunk egyre feljebb a fenyvesben. Már mentünk több, mint egy órája, megszomjaztam és kértem valami piát a többiektől. Az ő feladatuk volt a pia. Kiderült, hogy az ásványvizes palack a kocsiban maradt, és egy minimális vizen kívül csak savanyú és meleg tea van, amit nem igazán komáltam. Na mindegy, gondoltam naívan, csak átvészeljük valahogy.

1300 m körül volt az első hófolt, amelyek egyre csak sokasodtak. Nem sokkal magasabban egy hosszabb időre megálltunk a Bertahütténél. Ez pont a kúp alakú hegy lábánál feküdt. Innen kezdett rázóssá válni a terep, a hegy elkezdett hegyesedni. Feltekintettünk a hegytetőn lévő keresztre, ami 700 m-rel felettünk meredt az ég felé, és alig több mint 1 km-t kell csak odáig menni. Vékony kis ösvényen követtük tovább a 680-as jelzést. Nem foglalkoztak a jel esztétikai megjelenésére, néhol csak egy piros foltot raktak a sziklára jel gyanánt.

Viszont elég sűrűn követték egymást a jelek. Kisebb hófolyásokon mentünk át. Ezek kis mélyedések, ahol jobban megmaradt a hó. Majd nagyobb hómezőkön is át kellett vágni, ahol nem is láttuk az utat, csak a lábnyomok után mentünk. Egy rövid láncos szakasz is le kellett küzdeni, veszélyesnek egyik helyet sem mondanám. Egy pont elérése után már csak hó terült el előttünk, az út valahol ki tudja milyen mély hó alatt rejtőzött. Valószínúleg szerpeninen haladt felfelé, most mi ettől eltekintettünk, és a lábnyomokat követtük. Nehéz volt menni a hóban. Az volt a legszarabb, amikor a támaszkodó lábam csúszott meg, és nem tudtam úgy és akkorát lépni, mint amekkorát szerettem volna. Ez egy csomó energiát elvitt. Kezdett kijönni a vízhiány, kínomban már havat ettem néha, ami amellett, hogy marha hideg, még az ize is szar. Nincs is íze tulajdonképpen. Amúgy a levegő meleg volt, izzadtam, mint egy ló, miközben bokáig álltam a hóban. Szabola elég jól bírta, rendszeresen jóval előttünk járt.

Nagy sokára felértünk egy gerincre, ahol egy bazinagy POZOR! tábla díszelgett, ez volt a staatgrenze. Innen már nem kellett sokat felfelé menni, rövidesen elértük a hegy tetejét jelölő keresztet. Elég sokan voltak fent, úgy kellett lerugdosni az embereket a hegyről. Viszonylag késő időpontban értünk fel, lassan négyre járt, és már láttuk, hogy sötétedés környékén érünk majd csak vissza. Panorámakép hegyek születtek. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a többi karavankai csúcs eltünt a felhőkben, és felhő borította a 2800 méteres Júliai Alpokat is Szlovéniában. Szlovén oldalon alattunk zöldellő rétek terültek el, kis patakocskával. Ez volt a Száva. Másik oldalon a Dráva kanyargott, a Faaker See és Villach városa, keletebbre a Wörthersee látszódott, illetve messze lehetett sejteni Klagenfurtot a tó másik végében.

Olvasztottunk havat a termosz sapkájában, kajáltunk egyet (kiderült, hogy van még csokis keksz kilós kiszerelésben). Közben valami fekete madarak jöttek oda kunyerálni, tiszta Hitchcock volt az egész. Lefele ugyanazon az úton mentünk, mint amin felfelé jöttünk. A hóban lefele elég gyorsan haladtunk, de a sziklákhoz érve lelassultunk. Szerencsére ez nem volt olyan hosszú szakasz, a fenyvesben pedig már gyakorlatilag olyan a terep, mint nálunk, talán egy kicsit meredekebb, és több a kő. Itt már eljutottunk arra a pontra, hogy nem érdekelt, ha euromilliókat hagyunk ott a hüttében, de akkor is veszünk valami kólát, amivel eljutunk a kocsiig, ahol belekortyolhatunk a húgymeleg ásványvízbe. Amúgy Natasa azt olvasta valahol, hogy Ausztriában, de ezen belül is Karintiában a felszíni vizek nagy része iható. Ittunk is egy patakocskából, semmi bajunk nem lett. A hüttét elhagyva már alkonyodott, a nap a hegyek mögé bújt el. Nem is volt már rajtunk kívül semmi vendég. Kicsit szaporáztuk a lépteket, a dózerúton ez egészen könnyen ment, és végül is szép képeket sikerült csinálni a hegyről naplementében. Natasának fájt már a térde a sok lejtő miatt, mert hiszen a meredeken lejönni sem volt könnyű, bár a hó sokkal megkönnyítette a lejövetelt. Az utolsó lejtőn a fenyvesben már csak botorkált, addig szabola alkonyi felvételeket készített egy patakról. A kocsi még megvolt. Első túránk tanulságosra sikeredett, hiszen tudtuk mire kell legközelebb jobban odafigyelni egy ilyen túrán. Speckó felszerelést igénylő túrára nem akarunk menni, de normális túrabot, kamásli azért elkél majd. És azt a rohadt vizet sem kell a kocsiban hagyni!

Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk