A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Húsvéthétfőn pont eljött az ideje, hogy ismét elmentünk egy túrára. Ezúttal az ünnepnaphoz hűen a Tojás 40-re mentünk el kricharddal kettesben. A túra a Városmajorból indult, egy köpésre a Moszkva-tértől. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a Moszkva-téren túrázunk, de olyan utcácskákon mentünk fel a hegyre, hogy gyakorlatilag alig találkoztunk autóval, pláne nem reggel 7 óra előtt. Csak kereszteztük a forgalmas utakat. A sok aszfalt sem zavart, hiszen még csak éppen elindultunk, nem szoktunk még hozzá a puhább földesúthoz. Olykor elég húzós volt felmenni a meredek utcákon, főleg a Diána utcai vagy 300 lépcsőn. De elég simán haladtunk, még kettesével is tudtuk szedni a lépcsőket.
Aztán a Széchenyi-hegyen elfogytak a lépcsők, és kicsit távolabb a Normafánál egy rövid időre el is hagytuk az aszfaltburkolatot, amire csak később, a Budakeszi úton tértünk vissza. Miután magunk mögött tudhattuk a túra első és egyben leghosszabb emelkedőjét, lazán ballagtunk tovább, de az 5 km/h-s átlagot tudtuk tartani.
Innen nem messze volt a frissítőpont, zsíros illetve parizeres kenyérrel. Felmentünk szinte egészen a Felső-kecske-hegyi TV-toronyhoz, ahonnan egy meredek lejtővel lejutottunk a Guckler-körútra. A jeleket nem néztük, csak úgy az orrunk után mentünk. A körúton viszont eltűntek a jelek, de szalagok jelentek meg helyettük. Kényelmes ez az út, végig szintben halad, egy-egy helyen még a városra is van kilátás a meredek hegyoldalról. a Virágos-nyereg után átkeltünk a hegyek másik oldalára, és egy hosszabb erdőtlen szakasz után éreztük a nap erején, hogy már jócskán benne vagyunk a délelőttben.
A Csúcs-hegyet nyugati oldalról kerültük meg, ezt követően pedig elértük Budapest közigazgatási határát. Tehát egészen eddig, körülbelül 20 km-t végig Budapesten belül mentünk. Itt továbbra is csak szalagokat láttunk, zöld jeleket szinte alig, vagy egyáltalán nem. Az itinert nem olvastuk el részletesen, csak annyit, hogy végig a zöld jelzésen kell haladni. Elővettük a térképet, és az alapján követtük a talmi zöld jelzést. A hosszabb, emelkedőben és lejtőben szegény terepen krichard elérkezettnek érezte az időt egy újabb kajálásra. Kiértünk az erdőből és feltűntek a Pilis hegyei, előterükben a rózsaszín bevásárlóközponttal. Bal lábszáram kezdett kicsit fájni, ami már a Téry 50 után előjött. Kicsit sántítottam, főleg Solymárra beérve az emelkedő utcán felfelé. Jól is esett a kocsmában, hogy egy kicsit leülhettem.
Sikerült még mindig tartani az 5-ös átlagot, annak ellenére, hogy az utóbbi kilométereken lelassultunk miattam. És még dél sem volt. A most jövő emelkedőn szintén nem mentünk valami gyorsan, és érdekes módon az erdőbe beérve egyre csak szelidült a part. Átkeltünk a Solymárt és Nagykovácsit elválasztó gerincen, ahol megkaptuk az utolsó pecsétünket, innen már csak 9 km volt hátra a célig.
Irgalmatlan soknak tűnt, mire leértünk Nagykovácsira, viszont onnan meglepően gyorsnak ment minden. Főleg az erdei szakaszon. Többször ráléptem kis kövekre, és pont olyan rossz helyen történt, hogy lezsibbadt az egész lábfejem. Ugyan ezek csak átmeneti jelenségek voltak, de roppant kellemetlen érzés volt. A bal lábamon már szinte megszoktam a fájdalmat, ezzel még a világból is kigyalogoltam volna. Más gond nem volt. Krichard állítása szerint nyert egy vízhólyagot a talpára, de a mozgáskultúráján ez nem látszódott. Meg az sem, hogy már az idejét se tudja, hogy mikor túrázott.
Az erdőből kiérve már láttuk Telkit, de azért az utolsó emelkedő a falu főutcáján rohadtul nem hiányzott. A rendezők részéről a pontosság volt kiemelkedő: az itiner is pontos volt, nem voltak benne ellentmondások, minden ellenőrző ponton ki volt írva az eltelt út, és a következő pont távolsága. Még tojáscsokit is adtak, és nem a gagyi fajtából.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
