A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Már nagyon hiányzott a túra, errefelé még nem jártam, ezért mindenképpen el akartam jönni. A táv sem volt vészes és a tesómat is el tudtam cipelni. Mondtam neki, hogy csak 26 km, alig van szint. Igaz, elhallgattam előle, hogy a térképen a Burok völgy mellé apróbetűvel a következő volt írva: Nehezen járható útszakasz:) Ezt később meg is tapasztaltuk. És miután elmeséltem neki, hogy a pontőrők általában nem esznek embert – csak mondjuk a Pápua 50 teljesítménytúrán:) – be is neveztünk és nekivágtunk a távnak.
Mivel a feherb nem volt ott, ezért szinte azonnal eltévedtünk. Az itiner valami Jókai utcát emlegetett, de mi sehogyse akadtunk a nyomára. Viszont megleltük a piros sáv jelzést és mivel ez volt a jó jel, ezért követni kezdtük. De a követés nem tartott sokáig, mert pillanatok alatt ismét elvesztettük a jelet. Borzalom. Már az elején ekkorákat bénázunk, mi lesz itt később. Az itiner a tési műutat adta meg támpontnak így azt lőttük be és hamar meg is találtuk. De ahelyett hogy végre maradtunk volna a piroson, ismét letértünk róla és természetesen ismét elkavartunk. Szerencsére Várpalota környéke bővelkedik villanyvezetékekben és ezeket az objektumokat általában a térképeken is jelölik, ezért szerencsére csak be tudtuk lőni végre a helyes irányt. Csak az nyugtatott meg kissé, hogy nemcsak mi nem tudtuk merre kell menni; többen kolbászoltak ugyanarra.
Végül nagy nehezen csak megtaláltuk az első pontot. Nem is álltunk meg, hanem pecsételtünk és indultunk tovább. Egyre melegebb lett és egyre jobban izzadtunk, miközben az Inota feletti dombokon mászkáltunk fel és le. Sehol semmi fa, csak combig érő fűtenger. Na meg villanyvezetékek. Amúgy nekem tetszett ez a rész, a távolban feltűntek Várpalota házai is. Néhol félbe voltak vágva a dombocskák és a vékony talajréteg alól előtűnt a vakítóan fehér mészkő. Lassan vége lett a dimbes-dombos tájnak, leértünk egy völgybe, ahol természetesen ismét eltévedtünk, Nem figyeltünk jól a szalagokra és így – nemcsak mi hanem kb még 30-an – betévedtünk egy bánya magánterületére, ahol az őr eléggé mogorván küldött el minket a francba. Végül csak ráakadtunk a helyes irányra.
De még itt sem lélegezhettünk fel:) hiszen embernagyságú paralgfű tenger kellős közepére csöppentünk. A bányaterületnek ez a része fel volt túrva és ugye a parlagfűnek más sem kell. De nemsokára ennek is vége lett és kiértünk egy elég széles völgybe. Kacskaringóztunk párat, dombra fel- dombra le ,majd végre megtaláltuk a második pontot. Zsófi evett én nem. Öt perces szünet után folytattuk utunkat. Szerencsére magunk mögött hagytuk az idegesítő – 12 -14 évesekből álló – gyereksereget. Irdatlanul fel tudja cseszni az agyam a túrákon, ha ilyen viháncoló, vihorászó, hangos csapattal kell együtt menni. Szóval elszakadtunk tőlük, Innen pár száz méter következett még fátlan területen, majd végre elértük a völgy bejáratát.
Az intiner szerint- és a korábbi túrabeszámolók alapján- ez a völgy valami fantasztikus! Nos én leírom, mégha nem mindenkinek is fog tetszeni: semmi különleges nincs abban a vadregényes, kidőlt fákkal tarkított völgyben; a Mátrában, Pilisben, Börzsönyben tucatjával vannak ilyen helyek. Egyetlen extra különlegessége van csak, az pedig a hossza: 10 km-en keresztül kanyarog a mészkőbe vájva. A völgy eleje még nem annyira vadregényes, sőt itt még egy széles földúton haladtunk; úgy látszik autókkal is bejárnak ide, amit megersősített a később hallott motoros fűrész zaja. Előttünk még mindig a gyerekseregből leszakadt egy csoport viháncolt (a péloton valahol mögöttünk jött) , és mikor a kihangosított mobiltelefonból felcsendült az „…aranyeső a szép kis házra, aranyeső a családomra…” nóta, akkor nagyon nagy késztetést éreztünk hogy lemaradjunk:) . Sikerült.
Aztán elhagytuk azt is és beértünk a völgy vadabb részébe. Végre kellemes lett a hőmérséklet, a magas fák teljesen árnyékba borítottak mindent. Azokon a részeken ahol viszont nem voltak fák, embermagasságú csalán, szeder és egyéb növényekkel találkoztunk. Szerencsére én hosszúnadrágban voltam, a tesóm azonban nem:): De csak az első ilyen zónánál jelezte hogy gond van, hangos „basszus” felkiáltással, később hozzászokott. Itt volt az utolsó eltévedés: a piros sáv csatlakozott be a turistaútvonalba és mi – azaz én – elrontottam, mert nem arra mentem amerre a piros sáv, hanem arra amerről jött a piros sáv:) Ez kb 100 méter szintkülönbséget, egy meredek kaptatót és egy hegyi hagymát eredményezett. Megzavart minket az is hogy, előttünk két nagyobb csoport is habozás nélkül indult felfelé az emelkedőn; eszembe nem jutott itinert, meg térképet nézegetni. Persze ez nem mentség. Még szerencse hogy Zsófinak valami gyanús lett és pár száz méter után visszatértünk a helyes útra.
Durvult a völgy, egyre keskenyebb lett az ösvény, egyre több lett a keresztbedőlt fa, egyre magasabbra nőtt a csalán és egyre több lett a légy. Zsófi kezdett elkeseredni, hol van már a pont, hol a pont? Megpróbáltunk beszélgetni, hogy legalább ne arra gondoljon, milyen borzalmas messze van még a vége. És ez sikerült is, bár a vizünk vészesen fogyott. És egyre lassabban mentünk; a terep is nehezítette a járást és Zsófi is egyre jobban elfáradt, úgyhogy már itt biztos volt, hogy nem fogjuk 7 óra alatt teljesíteni a távot. Én ugyan reméltem hogy a harmadik pontnál kapunk valami innivalót, de mikor kiderült hogy a pont még javában a völgyben van, el is szállt minden remény ilyen tekintetben. A pontnál a bácsikák pecséltetek, Zsófi kidögölve ült le egy kőre. Ettünk, megittuk a maradék vizet de nem akartam sokáig pöcskörészni. Szerencsére a tesóm is megértette, hogy mennünk kéne és sikerült végül nagy nehezen továbbindulni. A pontőr bácsikák szerint még 4 kilométert kell a völgyben megtennünk. Ez eléggé lehangolónak hatott, főleg víz nélkül. Aztán persze kiderült, hogy korántsem volt annyi hátra: kb egy kilométer után elértük a völgy végét, ahonnan már egy normális ösvényen tudtunk haladni. Zsófinak nagyon fájta a lába, nem bírta tovább, levette a cipőjét és zokniban nyomta tovább:) Ha így halad, egy kis edzés és ő lehet az első aki Super Advanced tag lesz az EMDT-ben.
Nemsokára kiértünk egy műútra, majd ismét kereszteztük a tési utat és nemsokára már ott álltunk az utolsó pont mellett. Megittunk ketten kb fél perc alatt másfél liter vizet és egyből kicsit szebben láttuk a világot. Még volt 45 percünk a szintidőből és kb 5 km hátra. Lehetetlen küldetés. Nem is izgattuk magunkat, érjünk be az volt a legfontosabb. Innen egy nagyon jó és szép terep következett, végig erdőn és végig lefelé. Furcsa volt: a többiekkel mindig a végét nyomtuk meg de most ez nem így történt: minél közelebb kerültünk Várpalotához, annál lassabban mentünk. De egy első teljesítménytúráján résztvevő vállalkozó kedvű embertől már ez is remek, hogy végigjött. Kicsit mediterrános lett a feeling: mészkődombok, fenyők és a meleg szél együttese teljesen olyan érzést nyújtott, mintha az Adria mellett kirándulgatnánk. Nemsokára kiértünk az erdőből és ismét mészkődombokkal körülvett kisebb völgybe jutottunk.
Itt már túl köves volt a talaj, Zsófi visszavette a cipőjét, de pár száz méter után már a térde is megfájdult, tehát ismét levette. Lassan feltünedeztek Várpalota házai, de nem hatott ránk ösztönzőleg, ugyanolyan lassú tempót nyomtunk továbbra is . Sőt! De mindennek vége lesz egyszer, csak megtaláltuk a műv házat:) Átvettük a kitűzőket – abszolút nem csinált belőle senki gondot, hogy késtünk 3/4 órát – ittünk megint, majd Zsófit elcibáltam a kocsihoz, hogy inkább ott pihenjen tovább. Legalább haladunk is hazafelé. Tesóm egyből feltette a hátizsákjára a kitűzőt, de azt mondta, hogy jó sokáig nem fog most gyalogolni. Nem volt rossz túra, de érdekes módon pont az a szakasz nem tetszett amit mindenki dícsért: a Burok-völgy. A túra eleje és vége, a mészkődombok közötti gyaloglás bejött, de a völgy az nem.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
Térkép
Zöld zóna
Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk
Mezei iringó
Eryngium campestre
Hegyi hagyma
Allium senescens subsp. montanum
Ékes vasvirág
Xeranthemum annuum