A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Szabola nyehegett sokat, hogy ő még nem volt a Zemplénben, és rohadt kiváncsi, hogy milyen lehet. Mi azt mondtuk neki, hogy szerintünk marha jó, de mások szerint is a Kék Túra zempléni szakasza az egyik legszebb. Nincsen annyira felfedezve, mint a Pilis vagy a Börzsöny (messze van Pesttől), így a turista is kevesebb. Ez a túra pont kapóra jött, és ha már itt voltunk, akkor elnéztünk a túra előtti napon a Tengerszemhez, és Füzérre is.
A túra elején rögtön egy nagy emelkedőn kellett felmenni. Át kellett menni a Sátor-hegyeken, természetesen két nyerget is érintve. A várost egy meredek kaptatón keresztül hagytuk el, a Zsólyomka-völgyben mentünk felfelé. Az aszfaltúttal párhuzamosan fut egy kis patak, amelyen többször van vízesés is. A műútról letérve erdei úton haladtunk tovább, hétvégi telkek között továbbra is emelkedtünk, elég izzasztó volt a kezdete. Az emelkedő a Vörös-nyeregig tartott, innen tovább szintben haladtunk, kicsi lejtő is volt. Jó tempóban tudtunk menni, és nemsokára elértük az első ellenőrzőpontot: a Borz-nyerget. A nyeregben ki van vágva az erdő egy részen, szép kilátás van nyugat-északnyugat felé. A távolba tekintve láttuk, hogy valószínűleg nem ússzuk meg az esőt, de szerencsére felkészültünk rá. A nyereg nyitott, ezért a szél elég erős volt itt.
A nyeregből egy viszonylag meredek lejtőn értük el a rudabányácskai műutat, amiről rövidesen letértünk és ismét emelkedni kezdtünk. A Vágáshuta és Rudabányácska közti hegyvonulaton kellett átkelnünk. Mivel nem reggeliztünk, az emelkedő közben megálltunk palacsintázni. Viszonylag lassan haladtunk, többször megálltunk fényképezni is, mert szép volt az erdő. A Nagy-Hallgató-nyeregtől lejtett az út Vágáshutáig, ez volt a túra egyik legszebb szakasza. Egy nagy, kidőlt fát is meg kellett itt kerülnünk.
Vágáshutára beérve szabola rögtön magához vett egy kutyariasztó botot, amit végig is cipelt, de sajnos pont akkor nem működött, amikor kellett volna. Kutyamentes időben túrabotként funkcionált. Két kilométer műút következett, az út mellett egy lápréttel, amiről panorámakép is született. Össze-vissza mentünk: én előresiettem, szabola pedig lemaradt fényképezni. A műút után egy elég sáros szakasz jött, majd egy rövid, de erőteljes emelkedőn felmentünk a Somoska nevú tetőre, ahonnan a Nagy-Milic is látszott, és a teteje felhőben volt. Lassan megérkeztünk Nagyhutára, ahol a szállásunk volt, és pihenni is tudutnk egy keveset. Eddig ez volt az első teljesítménytúrám, ahol útközben kvázi hazamentem. Nem volt sok időnk, nagyjából időben voltunk, ezért nem sokat pihenhettünk. Mindenki elintézte a dolgát, és már indultunk is.
Itt kifogyott a fényképezőnkből az egytelen aksi, amit hoztunk (később derült csak ki, hogy volt, csak nem találtuk meg), és a szaboláé is fogyóban volt, Attis meg a házban hagyott négyet, mert minek hozza el (GE!+%!++%+!)! És a Zsidó-réten egy csomó védett növény van, amit le akart fényképezni. Azért csináltunk pár képet, mint pl. jobb oldalt a kanyar az emelkedőn. Nagyhutától a Pap-hegyre kellett felmenni, ez volt az egyetlen hegytető, ahol megfordultunk. De azért itt is a Pap-hegyi nyereg-en keresztül mentünk. A hegytetőről ismét láttuk a Nagy-Milicet, és előtte a Füzéri-várat is. A nyeregben lévő ellenőrző ponton voltunk félidőben, ami minimálisan volt félúton túl.
Itt azonban rossz felé mentünk, kolbászoltunk vagy fél órát, ráadásul emelkedőn is kellett menni, és nagyon lemaradtunk, ezután igyekezni kellett, ha időben be akarunk érni. Szerencsére innen elég sokáig nincsen nagy emelkedő, viszonylag jól tudtunk haladni. Útközben a regéci várat is lehetett látni, sokkal romosabb állapotban van, mint a füzéri. A Zemplén azért is tetszik még nekem, mert viszonylag messze a hegység belsejében is vannak olyan helyek, ahonnan ki lehet látni a hegységből. Pl. mint a bal oldali képen is az Alföldre, az áradó Bodrogra, vagy más helyről Sárospatakra. Ugyanakkor nagy hegyek veszik körül a túristát. Sajnos a sietség miatt nem lett fényképezés a Zsidó-réten, bár én nem is ismerem a virágokat. Minél többet be akartunk hozni a lemaradásból, mert a teljesítés komoly veszélyben forgott.
Makkoshotyka előtt még sikerült eltévedni egyszer, de nem mi voltunk az egyetlenek. Mi ugyan visszafordultunk, mert sejtettük, merre kellett volna elmenni, de többeket láttunk éent a faluban másik irányból jönni. A kereszteződésben nem voltak jelek, és sűrű, bozótos, helyenként tövises bokrok szegélyezték az amúgy is keskeny ösvényt.Makkoshotykán volt a frissítőpont, de az ujraszámolás után kiderült, hogy még szarabb helyzetben vagyunk, mint ahogy azt gondoltuk. Igaz, hogy a rendezők által adott papírokon lévő távolságadatok egymásnak ellentmondóak voltak, de még a kirakott irányjelzőkön lévő adatokkal sem stimmeltek, sőt még a térképen mért adat is más volt. Szóval fogalmunk sem volt mennyi van hátra, pedig abban az esetben, amikor az időnk ki van centizve, minden km számít. Gyorsan kellett ennünk tehát, ráadásul nekem ragasztanom is kellett egy vízhólyagot, de nem igazán segített, mert emelkedőkön nagyon dörzsölte a sarkamat. Attisnak a lejtők fájtak, de emelkedőn egész gyorsan felment. Natasa fáradt volt, ezért emelkedőn lemaradtam vele, hogy ne egyedül menjen (mellesleg én sem tudtam volna sokkal gyorsabban menni). Szabola jól bírta, neki hirtelen jön mindig a rosszullét, de ha eszik egy kis csokit, vagy kekszet, akkor gyorsan rendbe jön.
A Cirkáló-tanyánál kéktúra bélyegzővel kellett pecsételni, aztán undultunk is tovább. Pusztadélőn már láttuk, hogy van remény a teljesítésre, de még sok volt hátra, hogy megnyugodjunk. Itt össze-vissza kanyarogtunk, képtelenség volt követni a térképen minden kanyart. Nem is foglalkozam vele, inkább azon voltunk, hogy minél előbb beérjünk, lehetőleg időben. Kétszer is át kellett kelni kb 6-8 m széles és 4 m magas szakadékokon. Alig vártuk már, hogy leérjünk a Bányi-nyereg-be a műúthoz, mert innen már könnyen le lehetett olvasni a térképről, hogy mennyi van hátra. És az derült ki, hogy a menetlapokon jóval nagyobb távolság szerepel, mint a valóságban.
Addig viszont ismét át kellett kelni a Sátor-hegyeken, most viszont a Nagy-Nyugodó-nyergen keresztül, amerre régen az OKT ment. Azt találtuk ki Natasával, hogy felfelé nem rohanunk, hanem megyünk szépen a kényelmes tempónkban, nehogy rosszul legyünk itt a végén, és majd a lejtőn gyorsítunk be a városban. A többieknek mondtuk, hogy nyugodtan menjenek gyorsabban, de csak megvártak minket. Viszonylag gyorsan felértünk a nyeregbe, innen már csak lejtő volt végig a városon, és az aszfalton, ami nagyon kemény volt így 50 km-hez közeledve. Amikor a bal oldali képet készítettem még egy kis vakarcs is megtámadott minket. De 5 méternél közelebb nem mert jönni. Pláne, amikor a szabola kutyariasztó botjával mentem neki. Lefelé a városon már nem rohantunk, Attisnak a lejtő volt a gyenge pontja, de már biztos volt, hogy beérünk időben. HAsonló úton mentünk le, mint amilyenen jöttünk fel reggel, csak a patak volt kisebb. Végül percre pontosan odaértünk az állomásra; ez volt az egyik legneccesebb teljesítés.A szervezésről nem sok jót lehet elmondani; egyes ellenőrző pontoknál, ahol nem volt senki és magunknak kellett pecsételni alig lehetett a papírra elfogadható emblémát varázsolni.Összesen kb. két embert találtunk a pontokon, nyoma sem volt a többi túrára jellemző kvázi terülj-terülj-asztalkámnak: magunknak kellett megkenni a kenyeret.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
