A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Háromnapos bükki kéktúránk egész tűrhető időjárásban zajlott. Tökéletes, szép őszi idő volt, amibe a reggeli fagyok is belefértek. Az emelkedők hamar elfeledtették a hőmérsékletet, és mivel napközben végig sütött a nap, gyorsan melegedett az idő. Az óraátállítás kedvezett a korai indulásnak, de a korai sötétedésnek is.
Dédestapolcsányban volt a szállásunk, első nap Putnokról gyalogoltunk ide, miután odatömegközlekedtünk. Dédesen sütött a nap, amikor buszra szálltunk, de a Sajó völgyében köd ülte meg a tájat. Az állomáson a pecsételés után becsokizva és bebeherovkázva indultunk el dél felé a műúton. Hamar elment az a pár kilométer aszfalt, majd arról letérve emelkedni kezdett az út. Lassan eltűnt a köd, kitisztult az idő. Jó sokat mentünk felfelé, a hegy másik oldalán viszont rövid, de meredekebb úton értük el Upponyt. Itt fák sem voltak, vagy csak nagyon gyéren, láttuk magunk előtt a Bükk-fennsíkot, a holnap napra váró hegyeket. Lent Upponyban pihentünk, ettünk egy keveset. A kocsma zárva volt, addig-addig kiabáltunk az udvaron, amíg jött valaki a házból, és odaadta nekünk a pecsétet.
Kis kitérőt tettünk az Upponyi-szoros felett lévő kereszthez. Lent a szorosban nagyon hideg volt. Elmúlt már dél, de olyan meredek és magas hegyek szegélyezik, hogy még mindig nem sütött ide a nap, a földön a víztócsák is be voltak fagyva. Bezzeg fent! Nemcsak a kabátot, hanem a pulóvert is le kellett venni, annyira meleg volt. A gerincen másztunk fel a kereszthez, gyakorlatilag toronyiránt. Mintha egy osztrák csúcsra mentünk volna fel, olyan hangulata volt. A csúcsról nagyszerű a kilátás Upponyra és a Lázbérci víztározóra.
Lefelé már nem a meredeken, hanem körbe a jelzett úton mentünk. Jó nagyot kerül, de közvetlenül a hegy alatt lyukad ki az OKT útvonalra. Innen már végig aszfaltút vezet végig Dédestapolcsányig (sőt, tovább Mályinkáig) a tó partján. Ahol nem volt nagyon meredek, le-lementünk a tópartra fényképezni. ***
Második napunk volt a legnehezebb, át kellett kelni a Bükk-fennsíkon. Bélapátfalváról indultunk, és megint hazagyalogoltunk Dédesre. Közben viszont a 34 kilométer mellé még 1200 méter szint is társult. Emiatt jó korán keltünk, hogy 7 után el tudjunk indulni Bélapátfalváról. A Gyári-tó mellett a pecsételőhely zárva volt, ezért másnap végeztük el ezt a műveletet a vasútállomáson. Lassan, de biztosan elkezdett emelkedni az út, és beértünk a bükkerdőbe, ami gyakorlatilag ledobta az összes levelét. Több száz köbméter elsárgult falevélen kellett keresztülmenni, nem is lehetett néha látni, merre vezet az út. Egymás hangját sem hallottunk ahogy susogott lábunk alatt a sok falevél. Lent a faluban fagy volt, de itt feljebb meleg szél fújt, a föld is sáros volt, nem volt befagyva.
Egész gyorsan felértünk a katonasírokhoz a nyeregbe, ahol már 600 méter felett jártunk. Ettünk keveset, Katika viszont elindult. Kb. 6 út ér itt össze, ő a rosszat választotta, de ezt csak akkor vettük észre, amikor mi is elindultunk. Utánamentem, és pár száz méter múlva utol is értem. Kezdett feltűnni neki, hogy nincsenek jelek, de a falevelek susogása miatt nem is hallotta, hogy kiabálunk neki. Szerencsére egy szintútban ment, nem vesztettünk emiatt szintet.
Visszaballagtunk a helyes útra, de néha nehéz volt követni a jeleket. Egyszer pl le volt festve szürkére a jel a nyíllal együtt, pont az elágazásban. Hogy miért, rejtély volt számunka. Viktorék be is nézték, így mögénk kerültek. A kék itt kerül egy jókorát az erdőben, felmegy az Ördög-hegyre, majd az Őr-kő felé veszi az irányt. Maga a jelzés nem megy fel az Őr-kőre, hanem alatta megy el, de mi Csabával felmentünk. Nem sok kitérő a háromszög jelzésen, és a sziklaoromról nagyon szép a kilátás. Hasonló egyébként, mint a Tar-kőről. Ahogy a csúcson álltunk, hallottuk, ahogy alattunk 80 méterrel a többiek mennek az avarban. Látni, nem láttuk őket, csak a levelek susogását hallottuk.
Az Őr-kő-réten vártak be minket, majd a Pes-kő-kapu feletti sziklán pihentünk még egyet, evett, aki úgy érezte, hogy ennie kell. Jó sok lejtő következett a meztelen bükkfák között egészen a Cserepes-kőig, ahol a barlangszálláson volt a pecsét. A pecsételés és a körülnézés megint elvett pár percet, dél lett mire elértük a Cserepes-kő oldalában azt a helyet, ahova a térkép a szép kilátás feliratot rakja. Igazából a fennsík déli peremén haladtunk végig egészen a Tar-kőig, ahol észak felé vettük az irányt, hogy Bánkútnál lemenjünk róla.
De előbb még átkeltünk az Őserdőn, majd meg kellett mászni a Tar-kő meredélyét, ahol megint csak ettünk a szép kilátás mellé. Itt értem el a 2. OKT-m legmagasabb pontját, eddig még nem voltam 950 méternél magasabban. Eddig nem találkoztunk emberekkel, de itt rengetegen voltak, és ahogy mentünk Bánkút felé, csak jöttek szemből egy csomóan. Abból az irányból könnyen megközelíthető ez a hely, Bánkúttól komoly szint sincs, nem úgy, mint Bélapátfalva felől. Sokan csak a közeli aszfaltúttól gyalogoltak, ott is sok autót láttunk. A fennsíkon ismét láthatóak voltak a fagy jelei. Délután kettőkor csontig befagyott pocsolyákat láttunk az aszfaltúton, és volt olyan töbör, amelynek az alja ilyenkor már árnyékban volt. Olyan meredek az oldaluk és olyan mélyek, hogy a nap csak nagyon rövid ideig süti meg az alsó részüket, nem csoda, hogy jelentős a hőmérséklet-különbség a töbör alja és teteje között. Pláne, ha egy erdő le is árnyékolja az egyik oldalon.
Az új cipőmben kezdtem érezni a talpamat, és nagyon vártam, hogy végre Bánkútra érjünk. Most már világos volt, hogy világosban nem fogunk hazaérni. De Mályinkától már aszfalton megyünk, az erdőben nem kell lámpázni. Bánkúton ismét bélyegzés, kávézás-kólázás, majd ennek következményeként hatalmas böfögés, és indultunk is lefelé. Meredekebben ereszkedtünk le, mint ahogy feljöttünk a fennsíkra, emiatt rövidebb ideig is tartott az út ezen része. Viszont nagyon szép volt az erdő a sárga falevelekkel és a meredek völgyekkel a lemenő nap fényében. A Dédesi-várhoz nem mentünk ki. Nekem semmi kedvem nem volt azon a bazi meredek hegyoldalon lebotorkálni a sötétben. A vár alatt még megmértem a Vár-forrást, a többiek addig továbbmentek, és csak Mályinkán, a kocsmában értem utol őket. Innen már gyerekjáték volt, és jóval hamarabb hazaértünk, mint gondoltam. A biztonság kedvéért másfél órát mondtam, hogy akkorra hozzák a kaját, de alig egy óra alatt a szállásra értünk, pedig Dédestapolcsány ellenkező végében volt. ***
Utolsó nap elköszöntünk Csabitól, Szarvaskőn viszont Győző, mint meglepetésember csatlakozott a túrához. Innen gyalogoltunk vissza Bélapátfalvára, ahol letettük a kocsikat. Ez egy rövidke, alig 10 kilométeres túra volt, szemben a tegnapi 34 kilométerrel. Rögtön emelkedő jött, a várig is megvolt egy jó százméteres szint. Szerencsére sikerült lefényképezni az Egerből Szilvásváradra tartó buzenykát, ahogy Szarvaskő állomáson megáll, és elhalad a vár sziklája alatt. Ha gyorsabbak vagyunk, akkor a hegytetőről azt is lekaphattuk volna, ahogy bebújik az alagútba.
Sokáig egy gerincen haladtunk, néha kicsit felfelé, de csak a Gilitka-kápolnánál volt egy hosszabb lejtő. 9 éve voltam itt utoljára, ahhoz képest sokkal szebben néz ki ez a kis erdei kápolna. Teli volt a tél elől ide húzódó katicákkal. Amíg a többiek ettek, megmértem a Gilitka-forrást, sőt Ágival felmentünk az Antónia-forrásig is. Amíg mértem, Áginak sikerült egy muflont is lekapnia. Én csak a hátát láttam, mert a forrás lejjebb volt egy vízmosásban, és a pH-értékkel voltam elfoglalva. Utána aztán iszkolhattunk a többiek után, mert jól le voltunk maradva, a Telekessy-vendégháznál, a bélyegzőhelyen értük utol őket. A régi füzetekben még vadászháznak van titulálva, az újakban vendégházzá lépett elő. Itt a Kolacskovszky-forrást is meg akartam volna mérni, de nem folyt a csövön, hanem csak csordogált a kövek alatt a víz. Volt egy leomlott WC is a forrás mellett, egy helybéli szerint még folyó víz is volt benne. Kicsit furcsa volt ott, közvetlenül a forrás felett a WC.
Innen egy-két kanyar az erdőben a Bél-kő alatt, és meg is érkeztünk az apátsághoz, ami november 1-től zárva van. Sokan voltak pedig errefelé a hétvége miatt, lehet, hogy megérte volna nyitva hagyni. egy nagyon bővizű forrás ered a templom mellett a romok között, a vízhozamot nem is tudtam megmérni a kis edénykémmel. Ámbár jóval melegebb, mint az eddig mért vizek (8 helyett 12 fokos, nem kell hőforrásra gondolni). A faluig aszfaltút visz, a bélyegzést már elintéztük reggel a cementgyári vasútállomáson.
Galéria
