A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Először úgy volt, hogy többen megyünk el erre a túrára, de az előző nap leesett nagy hó sokak kedvét szegte. Krichard attól tartott, hogy Diósjenőre nem lehet majd kocsival bemenni. Végül kiderült, be lehetett. Első terv – még a havazás előtt – az volt, hogy észak felől közelítjük meg a Csóványost, mert szabola szerint vannak arra fasza gerincek. Végül is a legrövidebb utat választottuk, és csak ketten mentünk beával. Ez az út Diósjenőről indult, és végig a zöld jelzésen mentünk. Az első kilométereken nem vlt vészesen nagy hó, kb. térdig vagy lábszárközépig süppedtünk bele, Ki is volt taposva, gondoltuk, későn indultunk, és már sokan elindultak errefelé. A falut elhagyva volt egy meredekebb emelkedő, ahol a valóságban szerpentinezve megy fel az út. Most ezt nem láttuk, de figyelmen kívül is hagytuk. PÁr száz méteres lejtő következett, itt kifújtuk magunkat, majd elérve a patakot megkezdődött a folyamatos és hosszan tartó emelkedés. Én mentem elől, bea mögöttem jött a nyomomban. Amikor szólt, akkor megpróbáltam kisebbeket lépni, így lassultunk is kissé. Feljebb már szinte nem is voltak lábnyomok, csak egy sífutóléc nyomát láttuk, de az sem a zöldön, hanem a kék négyzet jelzésen ment tovább. Innen a szűz hóban mentünk tovább, ezek szerint ebből az irányból mi vagyunk az elsők. Egyre nagyobb lett a hó. Már térdig ért, sőt, egy kis gerincen, ahol a szél összehordta a havat, combközépig. Nekem. Beának még feljebb. Úgy tudott csak jönni, hogy szinte a nyakába rakta a lábait. Én meg megpróbáltam olyan kicsiket lépni, amekorrákat csak lehet. Közben az oldalszél hordta is a havat a fákról, Szerencsére ott, ahol több volt a fa, nem volt ilyen mély a hó, és szerencsénkre láttunk szemből jönni egy nagyobb csoportot. Így ők is és mi is megúsztuk a további úttörést. Egy viszonylag rövid, de meredek emelkedővel fel is értünk az egykori kaldéra peremére. Innen azt hittem, hogy már nincs sok, de a GPS-t megnézve, még több km-t kell gyalogolni a csúcsig. Nem is vesztegettük az időt, csak ittunk egy keveset, és már indultunk is felfelé. Érezhetően hidegebb volt, mint lejjebb, és a szél is fűjt. Már bea ment elől, ő akarta ezt. Aztán majdnem kiakadt, amikor meglátta a csúcs előtti utolsó meredek részt. De túltette magát rajta, még akkor is, ha azt mondta, hogy nagyon nehezen bírta. Hátulról nem látszódott rajta. A csúcson beneveztünk a túrára, amit már félig meg is csináltunk. Ez alatt levettem a kesztyűmet, de ez hiba volt. Pár perc alatt már nem is éreztem a kezemet. Bea odaadott egy narancsot, hogy kezdjem meg neki, de esélyem sem volt, hogy megtegyem ezt a műveletet. Sőt, későn vettem észre, hogy a kesztyű egy lyukán kikandikált a hüvelykujjam, és már csak szűrást éreztem benne. Gyorsan eldugtam, zsebredugtam, meleg teát szorongattam, hogy jobb legyen. De igazán csak akkor lett jobb, amikor lejjebb mentünk, ahol már nem -8, hanem csak -3 fok volt. Szemből sokan jöttek. Pedig azt hittem, hogy a 8 órás indulással a végefelé leszünk. Még apuka is jött egy kislánnyal, szánkót húzva. Ők már biztos nem értek fel 1-re, ahogy az a kiírásban meg lett hirdetve. Lefelé valahogy sokkal gyorsabban ment az egész. Bár akkora azért nem volt a hó, hogy teljesen el tudjam engedni magamat, ez azért nem az Alpok.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
