A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Két év után ismét az 50 km-es távra jöttem el. Percre pontosan ugyanannyi idő alatt teljesítettem, de most megmértem három forrást és geoládáztam is. Jóval kevesebben voltak a tornateremben, mint régebben. Bőven volt hely, igaz csak középen. De máskor még kint az öltözőben is sokan aludtak. Most először sikerült matracot szereznem, mert elég korán odaértem. De ennek ellenére csak későn aludtam el, éjfél is volt már, utána viszont már nem nagyon ébredtem fel, csak amikor reggel elkezdődött a mozgolódás. Az 50-es távon is tömegrajt volt reggel 6-kor.
Hamar kettévált a 70-es és az 50-es táv. Mi rögtön felmentünk az Óház-tetőre. Végig lámpázni kellett, az erdőben csak későn világosodott. Nagyon gyorsnak tűnt, ahogy felértem, pedig 50 percig tartott. Lehet, hogy a sötét miatt. Arra koncentrlátam, hogy figyeljem a jeleket, vagy nehogy elessek egy gyökérben, de egyszercsak ott volt előttem a kilátó. Persze megint leizzadtam a hidegben, le sem vettem a hátizsákot, a papírok a nadrágom zsebében voltak. Levettem a fejlámpát, de csak később, a Vörös-Keresztnél pakoltam azt el a hátizsákba. És ha már ott levettem magamról, ittam is pár kortyot. Igazi Kőszegi-hegységes feelingű erdőben mentem tovább Velem felé, végig kellemesen lejtő erdei úton. Most nem gesztenyéztem, nem akartam ezzel húzni az időt itt az elején, de megmértem a forrást útközben. Borult volt az ég, az erdő meg sötét, nem nagyon lehetett fényképezni, nem is csináltam sok képet. A Stájerházaknál meg végleg be is szart az elem, nem bírta a hideget. A gép is szar, ha nem szorítja az ember az elemtartót, nem működik. Most szorítással sem működött, pedig tegnap töltöttem fel az elemeket.
Velemben nem akartam megállni, de már ki voltak pakolva a zsíros kenyerek, és nem bírtam nekik ellenállni. Meg a teának sem. Gyorsan továbbindultam Bozsok felé, majd fel a Kalapos-kőre, ahol még meg tudtam csinálni a szokásos képet a meredek emelkedőről visszafelé. A tetőn nem volt ellenőrző pont, számot sem kellett felírni. A már jól megszokott úton, a határt követke kanyarogtam a DDK első (vagy utolsó – nézőpont kérdése) kilométerein. Sikerült egyhuzamban lenyomni az Írott-kőt, egyszer sem álltam meg felfelé menet. A kilátó legmagasabb részébe nem lehetett felmenni, de eggyel lejjebről is látni lehetett a fák mögött a Schneeberg havas csúcsát. Geoládáztam egyet, és indultam lefelé, 10.30 volt ekkor.
Nem kellett egy óra, hogy leérjek Velembe, és még el sem csúsztam lefelé menet. A meredekebb felső szakaszon lassabban jöttem, beérve az üdülőkhöz már gyorsítottam. Azért arra volt időm, hogy a szokásos nyomós kútnál feltöltsem vízzel az üvegemet. Velemben kicsit többet pihentem, nem sokkal féltáv után voltam, és 5,5 órája gyalogoltam.
A második nagy emelkedő innen a Hörmann-forrásig tart. Két részletben kell megtenni, a Szent Vid kápolna után van benne egy pihenősebb rész. A kápolna előtt van forrás és geoláda is, de ezeket most kihagytam. Nem tudom miért, de ezt az emelkedőt is gyorsan leküzdöttem. Egyszer csak ott voltam a Hörmann-forrás feletti parkolóban. Lehet, hogy elkalandoztak a gondolataim, fáradt meg azért nem voltam, mert a bot vitt fel a lábam helyett, és gyorsan telt az idő. A forrásnál mértem és ládáztam is. Kicsivel később a Stájerházaknál későn vettem észre, hogy eljöttem a láda mellett, és nem volt kedvem visszamenni. Cserébe viszont megmértem a forrást, ami ott van, de a térképen nincs rajta, csak a GPS térképe jelöli. Elég lúgos, 9-es a pH-ja. Inkább nem ittam belőle.
Egykor indultam tovább, ilyenkor szoktam ideérni általában. Magyarán a mérések és keresgélések ellenére egész jó időben vagyok. A Kőszegi-hegység távoli része felé kanyarodik a túra, ahol ritkák a jelzett utak. Egy fehér pontot kellett követnünk egészen a Hétforrásig. Először le a völgybe, majd meredeken fel a Tábor-hegyre vitt az út. A Tábor-hegy vége a legdurvább, pont ott, ahol még a szúrós szederindákat is kerülgetni kell. Még pontőr sem jön fel ide a világ végére, ellenőrző számot kellett feljegyezni. Már csak pár kellemetlenséget kellett legyűrni. Az első a Paradicsomos lejtője, majd a 6 km-es aszfaltvándorlás a Hétforrásig. Itt már esett, fel is kellett venni az esőkabátot. A fejemre azért nem húztam fel, csak akkor, ha kijött az út a fák alól. Nem esett vészesen, tulajdonképpen nem is érdekelt a dolog. A forrás előtt a domboldal az eső ellenére szinte csont száraz volt. Ha nem így lett volna seggen csúszva ért volna mindenki le a völgy aljába a sár miatt. Itt kicsit több időt töltöttem el, mint szerettem volna, mondjuk 15 perccel többet. El kellett menni kb. 80 métert a ládáig, aztán meg ettem is, mert éhes lettem először a túra alatt. Feltöltöttem a vizkészletemet Előddel, az előttem álló szadis emelkedő miatt pedig elraktam a poncsót. Az eső már nem esett annyira, és poncsó nélkül is rendesen leizzadtam. Most már tudom, mi a legjobb az 50-es távban. Felérni az Óház-tetőre. Akkor valami boldogság vesz erőt az emberen. Hogy kész van, megcsinálta a túrát, már csak egy kis lejtőn 3 km, és beér. A 70-esen nincs ilyen érzés. Ott is jó, hogy túlvan az ember az összes nehéz emelkedőn, de hátra van még 25 km, a túrának több, mint a harmada, tudja, hogy rá fog esteledni, és egy idő után már a kilométerek sem telnek olyan gyorsan, mint az elején. De itt más a helyzet, a túra teljesítve van, hacsak nincs valaki nagyon elkésve. Már megint eleredt, és már a fák alatt is lehetett érezni rendesen. Nem akartam, hogy a táskám elázzon, ismét felvettem a kabátot. Kőszegen csatornázták az utcát, amin végigmentünk, ott volt csak sár az egész út során. Pont az utolsó kilométeren.