A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Ha ide jövök, mindig a túra előtti és uáni nap is Kőszegen alszok a tornateremben. Amikor bementem egyből kellemes meglepetés fogadott, ugyanis a zuhanyzókat és a WC-t felújították. Még tavaly is ugyanaz a szakadt zuhanyzó volt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor először voltam itt. Most sokkal kultúráltabban nézett ki, és még a budiajtót is be lehetett csukni. Másik kellemes meglepetés az volt, hogy nem voltak olyan sokan, mint szoktak lenni (gondolom a rendezőknek ez nem volt kellemes). Nem volt nagy gyerekcsoport, és elmaradt a villanyoltás utáni jedikardozás a zseblámpákkal. Viszont volt helyettük pár antiszociális elem, akik rohadtul nem tudták megérteni, hogy egyesek szeretnének aludni is a túra előtt. Reggel hatkor a tömegrajttal indultam. Csak az erdős részre beérve kapcsoltam be a lámpát. 6.45-kor értem az első ellenőrző ponthoz, az Enikő-forráshoz. Nem vártam semmit, rögtön indultam is tovább. Azt határoztam el, hogy olyan gyorsan teljesítem a túrát, ahogy csak tőlem lehetséges. De nem akartam rohanni fölöslegesen sem, szóval a saját tempómban mentem, nem voltam hajlandó futni a lejtőkön. Az ötös átlagot így is tudtam tartani. Még a szerpentin előtt felkelt a nap, de felhős volt az ég, és csak lassan világosodott. A tisztásokon már nem kellett a lámpa, de az erdőben még elkélt. Kikapcsoltam, de miután kis híján leszakadt a vesém, mert nem vettem észre a félhomályban egy gödröt, inkább visszakapcsoltam. Enyhe volt a reggel, az emelkedőkken tarkított útvonal miatt meg aztán pláne nem fáztam. Emlékszem, volt olyan év, amikor errefelé már deres volt a táj. Most ennek esélye sem volt. A szerpentinnél lyukasztani kellett, majd leereszkedni Velembe. Itt már várta a túrázókat a zsíros kenyér, de nem akartam leülni, úgyis marad még az Írott-kőről visszafelé.
8.30-kor indultam is tovább Velemből. Bozsokig nincs emelkedő, onnan viszont elindul a túra első hosszabb hegyi pálya. Első lépcsőként a Kalapos-kőre kellett felmenni, itt nem volt most ellenőrző pont, majd egy hosszabb lejtő után fel az Írott-kőre. Olyan sem történt velem eddig soha, mint most. Egyhuzamban fel tudtam menni a csúcsra. A Kalapos-kő előtt álltam csak meg inni és csokizni, utána pedig csak a kilátónál. Csak annyira álltam meg, hogy készítsek pár fényképet. Sajnos mindhárom elemem lemerült, így nagyon kevés képet tudtam csak készíteni. Pedig nagyon szép volt az erdő, különösen akkor, amikor kibukkant a nap a felhők közül, és besütött a fák közé. Sok szép képről lemaradtam sajnos. Még este a tornateremben gondoltam arra, hogy jó volna 10-re felérni az Írott-kőre, akkor 4 óra alatt meg lett volna a 18,8 km. Ráadásul ezen a rövid szakaszon már megvolt a szint fele. És tényleg sikerült felérni, sőt. Kajálás után is 9.55-kor indultam innen lefelé.
Sok volt a falevél az úton, nem lehetett látni, hol van alatta kő, ezért nem is futottam, de még csak nem is siettem lefelé. Csak ott szaporáztam meg, ahol nem csúszott, és nem volt annyira meredek a lejtő. Úgy terveztem, hogy egy óra altt leérek vissza Velembe, ez pont sikerült is. Még úgy is, hogy a falu szélén megálltam egy kútnál vizért, és telefonálgattam is. Muszáj volt Velemben pihenni, enni és teázni. Amúgy sem lehetett túl gyorsan inni a forró teát.
11.10-kor indultam innen. A Hörmann-forráshoz vezető út a második nagyobb emelkedő. Megint kitértem a Szent-Vid alatti forráshoz pár percre. Meglepő módon nem éreztem, hogy annyira nehéz lenne ez a domb, csak a legvégén, a kápolna alatti lépcsőknél szakadt ki a tüdőm a helyéről. Pihenésképpen egy darabon nincs szint, majd a Hörmann-forrás előtt ismét emelkedik a terep. A forrásnál lévő parkoló dugig meg volt telve, csakúgy, mint korábban a kápolnánál lévő. A hosszú hétvége, és a csapadékmentes idő kicsábította az embereket a szabadba, és szerencsére az erdészati utak le vannak zárva, nem lehet mindenhova kocsival behajtani. Általában délután egy órára szoktam a Stájerházakhoz érni, most ez 12.15-re már sikerült. Itt sem álltam meg, úgy terveztem, hogy kicsivel kettő után már a Paradicsomoshoz szeretnék érni. Ez elég laza idő, de úgy gondoltam, hogy a Tábor-hegyre vezető úton úgysem tudok már olyan jól haladni, mint az Írott-kőre felfelé. De tudtam, csak egyszer álltam meg felfelé menet, akkor is csak egy szusszanásnyira. A hegyencsúcson számot kellett írni. Régen még szép volt innen a kilátás, látszódott a Rax és a Schneeberg is, mostanra már megnőttek annyira a fenyők, hogy ebbe az irányba abszolút nincs kilátás. De észak felé, a Soproni-hegység sem látszik. Egyedül az Óház-tető a kilátóval a szomszédos hegyen. A Paradicsomoshoz vezető lejtőn figyelmetlen voltam. Nem használtam jól a botot, a bal térdem megfájdult kissé. Egyelőre nem volt vészes, de a túra fele még hátra volt. 13.50-re értem oda. Most egy rendkívül unalmas rész következett, egy helyen volt egy nagy kanyar, ahonnan szép volt a kilátás. A Hétforrásig tartó 6 km egy órámba került, de addig majdnem elaludtam menet közben. Ott ismét ettem, és 15.05-kor indultam el a legmocsokabb emelkedőn, fel az Óház-tetőre. Itt aztán már nem érdekelt, hogy milyen gyorsan érek fel. Nem volt az a pénz, ami miatt rohantam volna. Fennt aztán ismét zsíros kenyér, de mivel ettem a Hétforrásnál, itt csak egy kenyeret ettem. 15.30-kor hagytam ott a tetőt, és a zöld jelzésen haladtam lefelé. Úgy látszik erre a hegyre normális úton nem lehet felutni, mert ezen az úton a lejtő is brutális volt. És a bal térdemnek nagyon nem tetszett. UTána is visszafogtam magam, és csak a lejtőkön jött elő a probléma. Találtam itt egy forrást is, a Mohos-kutat, de száraz volt. 16.05-re értem a Kenyér-hegyre, innen szembe mentem a 35 km-es távon indulókkal. Kezdtem fáradni, már a szembejövő embereknek is nehezemre esett a köszönés. Egy kávé jól esett volna. Úgy vártam a Velemre érkezést, mint a Messiást. Szinte boldog voltam, hogy végre odaértem. Természetesen most már leültem. Ez 17.05-kor történt. 17.15-kor pedig az indulás történt. Az eddigi teljesítésekre visszaemlékezve ezen a túrán voltam a legjobb állapotban. Bőven időben voltam, nem kellett sietni, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem sikerül a teljesítés. Az volt csak kérdéses, hogy mennyire bírom majd a végét. Mennyire fáj majd a térdem, és mennyire leszek fáradt az éjszakai szakaszon. Még gyorsítani is tudtam, utolértem egy háromfős csapatot. Velük együtt mentem be az erdőbe az Irtás-hegyen, ott kellett felkapcsolni újra a lámpákat. Nagyon gyorsan eltelt az erdőben az idő, gyorsan odaértünk Csömötére, ahol a földesutak kereszteződésében megtaláltuk a villanyoszlopra festett számot. Innen már erdő sem volt, a Lukácsháza és Kőszegfalva közti földúttól tartottam kicsit, volt olyan év, amikor itt nagyon elfáradtam. Pedig alig több, mint egy km ez a táv végig a szántóföldön. 19.35-kor érttem el a tüzet, itt volt az utolsó ellenőrző pont. Az itiner szerint 5 km még a cél. Ki kellett menni az országútra, de nem volt nagyon forgalmas. Azt hittem, hogy itt nagyon gyors leszek, de pont az ellenkezője történt. Lelassultam, és elkövettem azt a hibát is, hogy Kőszegfalván leültem egy padra. Addig nem volt baj, amig csk ültem és ettem. De aztán, amikor felálltam, egyből elkezdtem fázni, rázott a hideg, és a térdem is újra megfájdult. Fél kilométer múlva lettem csak jobban, de a térdem még másnap reggel sem jött rendbe. A hátralévő kilométereket már sántikálva tettem meg, le is hagytak sokan. Végül 20.55-re értem a célba, és a lábfájás ellenére elég jól éreztem magam. Gyorsan lezuhanyoztam, és nem volt gond az elalvással. Ötödszöri teljesítésre is azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jól kitalált túra. Ha osztályozni kellene a rendezést, akkor két darab ötöst adnék. De csak azért, mert hatos nincs. Aki képes legyalogolni 70 km-t, feltétlenül jöjjön el. Igaz, az utolsó 20 km-en már nincs nagyon látványosság, de van 50-es táv is, ami szintén érinti a legnevezetesebb dolgokat a Kőszegi-hegységben. Ami túrán eddig részt vettem, azok közül nekem ez jön be a legjobban: szép a táj, jó a rendezés, hosszú és nehéz is. De nem brutálisan nehéz.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
