A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Még sötétben indultunk el a rajtból. Felváltva vittük a zsákot, mint a Kinizsin, de most szabola kezdett. Elvállalta, hogy felviszi az Írott-kőre. Tömegrajt volt, úgyhogy az elején még együtt haladt a tömeg. Lámpázni nem nagyon kellett, mert emlékeztem az útra, és inkább a tömeget követtük. Volt egy kis sár a tegnapi hidegfrontot követően, de nem volt vészes. Jó 4-es átlaggal mentünk, egyáltalán nem rohantunk. Másfél óra alatt értünk Velemre, ami 9 km. Eddig több kisebb emelkedő volt, ezután két nagyobb következik majd: a Kalapos-kő, és az Írott-kő. 10 km-en belül 700 m szint. Bozsokig szép út volt, nem mentünk gyorsan, sőt sokan elhúztak mellőlünk. A Kalapos-kő is megfékezett bennünket. A hegytetőről visszanézve felhők úsztak alattunk. Nem zárt felhőzet, hanem amolyan ködszerű, esetleg St lyukakkal. Szabolának nagyon tetszett. Az Írott-kő még jobban megfékezett, főleg szabola állt meg többször a táskával. A kilátóba fel sem jött. Pedig nagyon szép volt a kilátás. Magyarország felé felhő volt alattunk amíg a szem ellát, osztrák oldalon csak egy-két foszlány úszott, de már havasak voltak a közeli hegycsúcsok: a Schneeberg és a Rax. Fél tizenegykor indultunk el a csúcsról. Innentől én vittem a táskát. Tényleg nagyon nehéz volt, ráadásul szabola megpakolta kövekkel, mert azt mondta, hogy a palás közet, ami itt van, nagyon jól néz ki az akváriumban. Visszafelé Velemig végig lejtő volt, 5 km-en keresztül. Nem kellett egy óra, hogy odaérjünk. Közben estem is egyet, és kiszakadt a nadrágom a térdemnél. Lefelé előttünk volt alul a felhőtenger, de mire Velemre értünk már nem látszott. Túl alacsonyan voltunk, és el is tűnt szépen lassan. Velemben kipakoltuk a köveket, hogy majd a harmadik karika előtt felvesszük. Rövid kajálás után fél 12-kor indultunk, azaz 5 és fél óra alatt tettük meg az első 23 km-t. A Szent-Vid kápolnához mindig nehezemre esett felmenni, most sem volt ez másképp. Útközben összefutottunk két gyerekkel, akik másfél órát vertek ránk, de már nagyon kivoltak. A túl gyors kezdés miatt már ekkor teljesen szétesett a mozgásuk. A Stájerházak előtt aztán végleg le is előztük őket. Már jócskán túl voltunk a szint felénél, most engem kellett várni. Úgy látszik a táska megteszi a hatását. A fenyőerdőben nagyon szép légyölő galócákat láttunk. A Stájerházaknál már éreztem a lábamat, de még nem volt vészes. Továbbra is közepes tempóban haladtunk, fél órával értünk oda az ellenőrző pont zárása előtt. A Tábor-hegyre sokkal nehezebb volt felmenni, mint régebben. Jobban el voltam fáradva, és kicsit aggódtam az utolsó szakasz miatt. A Tábor-hegy tetején pillantotta meg szabola a havas hegycsúcsokat, nekem már nem volt új ez a látvány. Sokat voltunk erdőben, most hogy kijöttünk be volt borulva, és kicsit csöpögött is az eső. Innen 3 km a Paradicsomos, ahova egy nagyon meredek lejtőn kell lemenni. Csak lassan tudtam menni, és ott a vakerászás miatt is elment sok idő. Sokan le is hagytak minket. Félúton voltunk csak, de a túra főreje már megvolt. Átadtam a táskát szabolának, és nekivágtunk. A Hétforrásig műúton haladtunk, viszonylag gyorsan. Itt ötlött fel előttem a kép, hogy sietni kell, ha be akarunk érni. Úgy számoltam, hogy csak kicsivel zárás előtt érünk csak be a célba. A 6 km-t egy óra tíz perc alatt megcsináltuk, ami nem olyan rossz eredmény. Gyakorlatilag szinte végig szótlanul battyogtunk, nem volt kedvem beszélni. Az Óház-tetőre felfelé volt az utolsó nagy emelkedő, de utána már végig laza a terep. A seggem kezdett fájni, ahol kidörzsölődött, de továbbra is tudtuk tartani az 5 km/h körüli sebességet, ami most életet, azaz túrát mentett. A vártnál hamarabb, de még így is elég későn, értünk vissza Velemre. Megpróbáltam bekrémezni a combom közötti részt, de nem használt már semmit. Ettünk, ittunk, felpakoltuk a nehezéket, és sajnos továbbmentünk. Legszívesebben feladtam volna, bár viszonylag sok időnk volt, az eltévedés-veszélyes helyre már sötétedés előtt nem érhetünk el. Ráadásul csak úgy tudtam menni, mint aki beszart. Megint rámjött az idiotizmus, ahogy beértünk az erdőbe, és előszedtük a zseblámpát. Szabola vitt csak előre. Mindig mondta, hogy ha akadály van az úton, vagy hogy látja a turistajelzést. Szerencsére nem tévedtünk el, de már csak vonszoltam magamat. Csak nem akart elfogyni az erdő, pedig már úgy leültem volna. Aztán véget ért, ahogy ez lenni szokott, és kint már nem kellett lámpázni, mert telihold volt, és jó volt az út is. A leülés után viszonylag jó volt a hangulatom egy darabig, aztán Lukácsházára beérve megint elkedvetlenedtem. Úgy éreztem soha nem érünk be a célba. Pedig már nem voltunk messze: 10 km-en belül voltunk, és majdnem 3 óránk volt még. A következő ellenőrző pont előtti utolsó km – a sínek utáni szakasz volt a legrosszabb az egész túrában. Ismét elő kellett venni a lámpát, mert sok volt a tócsa, és csúszott is az út. Itt nagyon szarul voltam, mások is próbáltak vígasztalni, nemcsak a szabola. Egy lány forralt borral kínált az állomáson, de nem fogadtam el, mert utálom a forralt bort. Nem tett volna jót. Különben sem fáztam. Ahogy kiértünk a műútra, egyből megtáltosodtam. Nem tudom mi történt. Innen csak 5,5 km a célig, és végig műúton kell menni. Kőszegfalván leültünk egy padra a buszmegállóba pihenni, ahol majdnem el is aludtam. De utána is gyorsan mentünk, és este 10-re beértünk a célba. Az utolsó szakaszon 8 embert is megelőztünk, köztük azt a lányt, aki forralt borral kínált, pedig ő nagyon gyorsan elment mellettünk. Szerencse, hogy a végén sikerült összeszednem magamat, így ez az időeredmény nem is olyan rossz. A lábam megint szarszagot árasztott, de fürdés után már más embernek éreztem magam. És még meleg víz is volt. Lassabbak voltunk egy fél órával, mint a legutóbb, amikor egyedül mentem, az utolsó szakaszon jobban el is voltam fáradva, de a célban lefekvéskor jobb volt most a hangulatom.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
