A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Mindjárt az elején emelkedővel kezdtünk, elég jó kis bemelegítés volt. 5 km múlva értük el a Nagy-Kevély tetejét, ez kb 1 órát vett el az életünkből. Itt még elég gyorsan mentünk, de a lejtőn lefelé sokan megelőztek, mert futottak. Mi szépen gyalogoltunk a saját tempónkban, de azért kicsit gyorsabban, mintha az utcán sétálnánk. Felváltva vittük a hátizsákot, az elején én kezdtem. Elhaladtunk Csobánka mellett, majd a Hosszú-hegyet céloztuk meg. Itt jött a második emelkedő, igaz nem volt olyan hosszú, mint az előző. Az ellenőrző pontra érve várni kellett a sorban, addig ittunk meg pihentünk egy kicsit. Továbbra is jó tempóban haladtunk, bár a Pilis emelkedője kicsit visszavett belőle. Szerencsére a szerpentinen könnyű volt felfelé menni. A Pilis tetején megy végig az út, szinte végig laza lejtőn. Itt aztán lehet száguldani. Erdős a terep, így a napsütés sem veszi ki az erőt az emberből. 11-re, 4 órás gyaloglás után megérkeztünk a Pilis-nyeregbe, ahol pihiztünk egy kicsit 22 km-es távnál. Csak pár percet álltunk, mert úgy döntöttünk, hogy Dorogon állunk meg egy kocsmában hosszabb időre. Eleinte folytatódott az árnyas erdei út, kevés emelkedővel, majd pár km után kiértünk az erdőből a Kétágú-hegy két "ága" között, és egy meredek lejtő következett. Előttünk láttuk a meghágandó hegyeket: a Nagy-Getét, a Hegyes-kőt, és távolabb a Gerecsét a TV-toronnyal. Alattunk Kesztölc, illetve Dorog látszódott. Tavaly itt nagyon éreztem a meleget, szerencsére idén felhősebb volt az ég, és a cipőm is jobb volt (tavaly a lejtőn kifordult a betét és összegyűrődött - nem is sikerült utána normálisan visszatennem). Szerencsére minden gond nélkül elértünk Dorogra, bár már kicsit éreztem a lábamat - hiába, 36 km-t már megtettünk, kevesebb, mint 7 óra alatt. Dorogon a kocsmában regenerálódtunk pár leóval (nem volt valami finom), majd szép lassan elindultunk felfelé a Getére. Mielőtt elhagytuk volna a várost vettünk piát, mert aszályos és fárasztó útszakasznak néztünk elébe, és tavaly ezen a szakaszon adtam fel én is. Amúgy másnak is vízválasztó ez a Dorog-Tokod rész. Könnyebben ment az út, mint gondoltam. Felfelé csak egy helyen álltunk meg inni meg pisálni, és a Gete tetején sem vágódtam le a földre, mint tavaly, hanem egyből mentünk tovább. Még elég messze látszódott a Gerecse, oda majd este-éjszaka érünkd - ha megérjük. Lefelé a Getéről egy igen meredek szakasz következett, amit irtóra utálok. Gyorsan le akartam tudni, úgyhogy siettem. Meg is lett a baj, mert ahogy leértünk az aljára, egy kisebb fellépésnél begörcsölt a lábam. Aztán az elkövetkező pár km-en belül ez még kétszer bekövetkezett, de azok már súlyosabbak voltak. Elestem, de szerencsére homokos volt a talaj, nem történt nagyobb baj. A harmadik görcsnél már hosszabb időre le kellett pihennem. Ha nincs ott a szabola, lehet, hogy fel is adtam volna. Akkor nagyon ki voltam tikkadva, és a faszom is kettéállt az egésztől. Éreztem, hogy a Tokodi pincékig kell eljutni viszonylag jó bőrben, ha túl akarok jutni a féltávon. Fenn, a Hegyes-kő gerincén nagyon melegem volt ugyan, de jobban ment a gyaloglás, mint tavaly. A pincékhez este 5 után, alig 10 órával indulás után értünk, tehát a sebességünk hasonló, mint az enyém volt tavaly. Ez 49 km-es utat jelent idáig, tehát még nem vagyunk a felénél sem. Rövid pihenő és lábmosás után indultunk Mogyorósbánya irányába. Ehhez egy kisebb hegyen kellett csak átkelni, de azért ott is voltak meredek szakaszok. Mogyorósbánya 52 km-nél van, tehát féltávnál. Ennek örömére kicsit hosszabb pihenőt tartottunk: fél órát ücsörögtünk az árokparton. Itt már nehezemre esett az egy helyben állás, alig tudtam kivárni míg sorra kerülök a kocsmában a pultnál. Bőven időben voltunk, hiszen 12 és fél óránk volt az utolsó 51 km-re. Éjszaka várhatóan lelassulunk majd, de kicsi az eltévedés esélye, mert elég sokan vagyunk. Általában 1000 körüli induló van, ebből 600 be is ér. Péliföldszentkereszt előtt elcsöppent pár csepp eső, de nem volt vészes. Itt már nehezemre esett minden emelkedő, de szerencsére egyik sem volt túl kemény. Egyre hidegebb lett, ahogy ment le a nap, de hála az emelkedőknek, folyamatosan izzadtam, és mivel már nem volt olyan meleg, nem is száradt meg a pólóm. Nem hoztam másikat, csak egy vékony pulóvert, így azt vettem fel. Pusztamaróton tartottuk a következő pihenőt, itt megtöltöttük az üveget, és elővettük a zseblámpákat. Innen én vittem a hátizsákot a célig. Közvetlenül a Gerecse alatt voltunk, amit már fél napja látunk, csak akkor még a ködbe veszett. Lámpázva mentünk föl rá, gyakorlatilag ez volt az utolsó előtti emelkedő. Ahogy felértünk, rohamosan elkezdtem fáradni. Inkább idegi kimerültség volt ez. Nem bírtam beszélni, ha szabola kérdezett, csak leszóltam, és folyamatosan hülyeségekre tudtam csak gondolni. Beálltunk egy csoport mögé, és hallgattuk a sztorijaikat, így gyorsabban ment az idő, de még így is nagyon sokának tűnt, mire megláttuk Bányahegyen a reflektorok fényét. 70 km-nél jártunk ekkor, este fél 11 volt. Ledöglöttünk a fűre, ittunk teát meg ettünk egy kis csokit, és néztük, ahogy egy kutya mellettünk játszik az emberekkel. Muszáj volt levenni a cipőmet, és megmaszírozni a talpamat. A zoknim kiszakadt egy kicsit, és mivel szó szerint szar szaga volt, kidobtam inkább, mint hogy cipeljem és összebűzöljön mindent. Később kiderült, jól jött volna Egy taxis gyerekkel indultunk neki az éjszakának. Innen elindulva gyakorlatilag megdöntöttem a távolsági rekordomat, ami eddig 70 km volt. Koldusszállás 10 km, és egy nagyon unalmas útszakasz jött, végig enyhe lejtővel. Jó hangulatban indultam el, de sajnos nagyon hamar megint rámjött a fáradtság. Csak hallgattam, ahogy szabola beszélget a taxissal, nem volt erőm bekapcsolódni a beszélgetésbe. Viszonylag gyorsan haladtunk, majdnem 5-ös átlaggal. A vértestolnai műútnál leültem 5 percre, majd tovább nyomtuk az ipart a taxissal. Hasonló stílusban haladtunk, csak már nagyon vártam, hogy Koldusszállásra érjünk. A taxis gyerek mondta, hogy ha úgy érzi, hogy ő lényegesen gyorsabban tud haladni, akkor elmegy mellőlünk, mert már szívta meg úgy, hogy várakoznia kellett másokra. Ezt meg is értettük, úgyhogy megpróbáltam minden erőmmel tartani a lépést, legalább Koldusszállásig. Onnan a maradék 20 km talán menni fog. A vadászháznál pihentünk, ekkor már látni lehetett villámokat a távolban. Azzal nyugtattam magunkat, hogy éjjel nagyon messziről is látszanak a villámok. A taxis gyerek elment mellőlünk, és az M1-es autópálya utáni emelkedőn szabola is kidőlt. Innen már minden lépés nehéz volt, és a sok műút a talpamat is nagyon kikezdte. Egyre többször ültünk le, szabola ki is feküdt a tornyói országúton más túrázóval együtt. Ettől a ponttól kb. 3 km volt a Somlyón lévő pecsételőhelyig, ami már 90 km-nél van. Addig le kell gyűrnünk még egy emelkedőt. Most szabola volt szarabbul, nekem kellett húznom. Ekkor már látni lehetett a közelgő veszedelmet. Egyre sűrűbben villámlott, és pont abból az irányból, amerre mentünk. Ahogy leléptünk a műútról elkezdett zuhogni, majd ömleni. Életemben nem áztam meg ennyire, és ez is pont a legkeményebb túrán történik. De nem volt mese, menni kellett, debilség lett volna visszafordulni. A legidegesítőbb az volt, hogy egy hegytetőn voltunk, az erdőben, egy zivatar közepén. Párszor elég közel csapott be a villám. Az erdészházba érve már szarrá voltunk ázva, a házban tömegnyomor. Senki sem indult el a zuhéban. Csak szabola akart volna, mert kevés időnk volt már. A maradék 12 km-re 3 óra, ami elvileg elég. Csakhogy nagyon szar volt az idő és 90 km volt mögöttünk. Lebeszéltem erről a gondolatáról. A döntő érv az volt, hogy egyedül lennénk az erdőben, mert mindenki a házban marad. Egyesek, akik kint rekedtek a házból, jeget véltek felfedezni az záporban. Negyed óra múlva alábbhagyott a csapadék intenzitása, és mi nem késlekedtünk. Persze csurom sár meg víz lett minden, a cipőm pillanatok alatt beázott. De ez volt a legkisebb problémám akkor. Fokozatosan kivilágosodott, az eső is elállt, és köd képződött. A sármentes részeken murvás vagy füves úton téptünk, mint az állat, ahol meg sár volt ott miattam mentünk lassabban. Nem akartam elesni, mert nem akartam nyakig sáros lenni. Elég volt az, hogy derékig voltam csak sáros. Egyszer csúsztam meg egy pocsolyánál, akkor be is görcsölt a lábam. Egyszer, amikor nem találtuk a jelet, már azt gondoltuk, hogy nem fogunk időben beérni. Azt pedig nem éltem volna túl ezek után. Az időjárás még egyszer belénk rúgott: ismét zivatar jött, bár ez nem volt annyira heves, mint az előző. Már hallottuk az autópálya hangját, és egy kis útkeresést követően rövidesen át is mentünk alatta. Ekkor már 99 km volt a lábunkban, és már tudtuk, hogy sikerült a túra. Másfél óránk volt még, szóval nagyon téptünk a végén a szar idő ellenére. Ha nem lett volna eső, biztos jobban koncentrálok a fájdalomra, és többször le is ülök, ha nem vizes a fű. A célban csak pár percet voltam, mert el akartam érni a vonatot. Szabola Pilismarótra ment. 23 óra 15 perc alatt teljesítettük a távot, de nem volt bennem megkönnyebbülés a végén. Utáltam az egészet, főleg az idő miatt. Nem volt rajtam olyan dolog, ami száraz maradt volna. Csak az igazolványok, mert azokat nylonba tettem. A zsebkendők, a cipő, a zokni, a szendvicsek, a zseblámpa mind vizesek, és sárosak voltak, a ruhámról nem is beszélve. A vonaton egyből elaludtam, és csak Kelenföld előtt ébredtem fel. 12 óra múlva dolgozni kellett mennem éjszakára. Eléggé terminátorosan mozogtam.