A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Az egyik olyan túránk amelyre nem autóval mentünk. Elnéztem a menetrendet és teljesen meg voltam győződve arról, hogy Dobogókő és Esztergom között délután nincs járat. És emiatt nem tudtunk volna visszamenni a kocsihoz, ha Egomban hagyjuk. Ezt nem panaszkodásként írom, csak amiatt, hogy nagyon korán kellett kelni ahhoz hogy normálisan elkészülve elérjük az Esztergomba induló buszt. Amúgy van járat Egom és Dobogókő között.
Utólag nem volt rossz, de akkor reggel eléggé kellemetlenül érintett a korán kelés. Még szerencse hogy az évszakhoz képest jóval melegebb volt:). Juhi eléggé unottan és álmosan érkezett. Hamar kiértünk a célállomásra, majd meg is találtuk a starthelyet és azonnal neki is vágtunk a távnak. A túra nem könnyű, a maga 1100 méter szintkülönbségével, ha tekintetbe vesszük hogy csak 28 kilométerről van szó. Ez már az első métereken érződött, mivel a kezdeti szakasz az esztergomi szőlők és vikendtelkek mellett vezetett fel a Vaskapu turistaházig. A kilátás remek errefelé, de ezért meg is kellett küzdenünk. A feherb előzetes előrejelzése szerint tisztuló égbolt és élénk szél várt ránk. A szél gyengén fújdogált és nyugat felől már látszott, hogy felszakadozik a felhőzet. A kaptató közben többször is megálltunk, hogy visszanézzünk. A távolban a Gerecse, a Nagy-Gete, a Duna, illetve Szlovákia látszódott. Végül felértünk a turistaházhoz, ahol pecsételtünk.
Ez a túra egy katonai hagyományörző túraként volt meghirdetve és a pontőrök korhű ruhákban vártak minket. A turistaháznál pecsételtünk, majd indultunk tovább. Elvileg Diósvölgy felé kellett volna mennünk, de az itiner és a tapasztalat is azt mutatta, hogy a jelzések kegyetlenül elhanyagoltak errefelé. Ezért a szervezők végigszalagozták az utat, és igy sokkal könnyebben haladtunk, mintha össze-vissza keresgéltük volna a nemlétező jelzéseket. A Vaskaputól lefelé az első szakasz néhol eléggé meredek, bozótós, kitaposatlan volt, de aztán laza terepen haladtunk tovább, mezőkön vágtunk át és már itt láttuk a Sasfészek turistaház fehér foltját a Fekete-hegy oldalában. De addig még sok kilométert kellett leküzdenünk. Elértük a második ellenörzőpontot a Barát-kúti vadászháznál. Itt is németek vártak minket; kiegészítésként többféle gépfegyver és gépkarabély is hevert a fűben. Nemrég döntöttük el, hogy belevágunk a Pilisi Parkerdő forrásai túramozgalomba, amelynek keretében a Pilisben 50 különböző forrást kell megkeresni. Mivel a Barát-kút is köztük volt, ezért ha már itt állunk mellette, akkor meg is kerestük. Pár fénykép, majd folytattuk a túránkat.
A nap kisütött a szél alig fújt, igazi tavaszi idő kísérte utunkat. Lefelé haladtunk, a Fekete-hegy minden lépéssel egyre nyomasztóbban magasodott felénk. Útközben megtaláltuk a Ráró-kutat is, amely szintén szerepel a felkeresendő források listájában. Aztán emelkedni kezdtünk. Először felkapaszkodtunk az Esztergom-KétBükkfaNyereg műutig,
majd tovább indultunk a Háromszáz garádics irányába, amely felvezet minket a hegy tetejére. Azért elfáradtam, meg is kellett állnom enni ezt-azt, hogy visszenyerjem az energiát. A kaptató mit sem változott, ugyanolyan meredeken haladt felfelé a hegy oldalában. És nemcsak a meredekséggel, hanem az oldalirányú lejtéssel is meg kellett küzdenünk. A kiálló kövek a rájuktapadt földtől csúszósak voltak, én pedig az ilyen „eltanyálós” szakaszokat szinte ösztönösen mindig megtalálom. De szerencsére nem estem el egyszer sem:) Nemsokára kereszteztünk egy erdészeti utat, majd tovább haladtunk a turistaház irányába. Innen még pár száz métert mentünk felfelé, majd el is értünk a hegygerinc szinte
legszélén álló házhoz, ahol zsíroskenyér, forralt bor és tea várt minket. Ettem egy kenyeret; még élénken élt bennem a vulkántúrán elkövetett balgaság. Juhi is zabált, majd pár perces pihenő után indultunk tovább a Pilis nyereg felé. A nap sütött a szél élénken fújt, de nagyon kellemes volt minden, ráadásul már az út sem emelkedett, mert nem volt hova. Könnyű séta után értünk el a nyeregbe és szerencsére lefelé, Pilisszentlélek irányába haladtunk tovább. Juhival beszélgettünk, de nem érdekelte a túra így inkább arról beszéltünk. Meg minden másról is kivéve a túrát:)
Mielőtt beértünk a faluba, ismét találtunk egy keresendő kutat, a Szent László forrást. Fénykép készítés és mentünk is tovább. A faluban egy kocsmába helyezték a pecsételőhelyet, ahol az eddigi legtöbb „katonát” láttuk. Sőt, egy hernyótalpas harci jármű is a kiállításhoz tartozott. Itt szintén akadt zsíroskenyér. Juhi ivott volna egy sört, de én nem akartam. Igy ő is lemondott róla, és indultunk tovább. Nem volt értelme hosszasan megállni. A faluból kierve egy műúton trappoltunk tovább. Elhaladtunk a Pálos rend egyik kolostorromja mellett, majd elértük a gerincet, ahol tovább gyalogoltunk a Hoffmann fogadó irányába. Rövid séta után oda is értünk. A pecsételőhely- ahogy a Pilis50-en – most sem a fogadónál
hanem pár száz méterrel feljebb, a Hoffmann kútnál volt. Ez a kút szintén szükséges a számunkra, így lefotóztuk. Önkiszolgáló ellenörzőpontra akadtunk: a faasztalon magányosan hevert a tintapad és a pecsét is. Innen a Szakó-nyeregbe vezetett az út. Számomra ismerős volt a szakasz és eléggé rosszul bírtam anno. De most minden flottul ment, kifáradtam természetesen, viszont nem merültem ki teljesen, még a Tost-sziklák mellett felvezető rövid, meredek szakaszt is legyűrtem. Na nem könnyedén, csak komótosan:). Innen már könnyű a menet; csak a Téry úton kell végigmenni a gerincen és máris fent vagyunk a csúcson. Ez a „végigmenni” azért három vagy még több kilométert jelent, de szerencsére nem emelkedik irdatlan módon. A szél felélénkült, a nap már jó ideje nem sütött ránk, csak a távolban, a Naszályt világította meg. Itt jutott eszembe, hogy idén tervezzük a Kinizsit és most még csak 28 km-t tettem meg máris eléggé kivagyok. Mi lesz májusban?
Lassan elértük a Rám-szakadék felől érkező sárga jelzést; innen már tényleg nem maradt sok hátra. Ezen a szakaszon elég sok turistával találkoztunk köszönhetően a jó időnek, majd nemsokára be is léptünk az Eötvös Lóránd turistamúzeum ajtaján, ahol gyorsan lepecsételték az oroszok a papírjainkat. Kitűzőt nem kaptunk csak emléklapot, de a túrán nem kellett nevezési díjat fizetni, így a kitűzőhiányt egyáltalán nem lehet felróni. Fél háromra értünk fel, 6 és fél óra alatt teljesítettük a távot. Nem rossz. De a Kinizsihez több kell! Mármint nem időre gondolva, hanem a kitartásra. Hogy a juhi mennyire fáradt el, nem tudom, nem árulta el. A buszunk 4 órakor indult vissza, addig akadt még másfél óránk. Juhi babgulyást akart enni, egyik régi emléke alapján van itt valahol egy hely ahol adnak levest. De pechére zárva volt a büfé, így betérünk a menedékházba és ittünk egy üveg sört. Sört túrán! Juhi sokat témázott a büfés lányon, de kénytelen-kelletlen el kellett jönnünk, mielőtt megkérdezhette volna hogy fent van-e az iwiwen. Hiába, a juhi ilyen. Kemény, de jó túrán vettünk részt. Tény, hogy az időjárási viszontagságokat megúsztuk, mert ugyanez a kirándulás 10-20-centis hóban még nehezebb lett volna. A szervezésre nem lehetett panasz, az útvonal jól követhető volt.