A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Már rég voltunk túrázni, ezért elhatároztuk, hogy valamire most már mindenképpen elmegyünk. Hiányzott az erdő, a csend, de még a gyaloglás, illetve az utána érzett jól eső fáradtság. Mivel csak a kirchard ért rá, ezért ketten indultunk útnak. Pedig azért már jó lenne végre ha mind az öten részt vennénk egy túrán. De hát ez van, ketten vágtunk neki a közel ötven kilométeres távnak. Mindenképpen a lelkére kötöttem a krichardnak, hogy a fényképezőgépét hozza el, mert én balga fejjel otthon hagytam az enyémet. A választás a Pilis 50-re esett. Szeretem azt a környéket, ahol a túra haladt, főleg a Visegrádi hg. részt. Ráadásul itt van a közelben, ezért nem kellett sokat utazni és veszettül korán kelni, mert a túra Csillaghegyről indult. Igaz, hogy indulni csak fél nyolcig lehetett és mi negyed nyolckor vágtunk neki. Nem voltak sokan a rajtban, befizettük a nevezési díjat, majd elindultunk a Róka-hegy irányába.
A Róka-hegyre könnyedén kapaszkodtunk fel, bár túrák elején mindig azon filózok vajon miért indultam el. De ez az állapot csak pár kilométerig tart, aztán inkább élvezem a kirándulást. Az időjárás is kedvezett nekünk, nem esett az eső, nem fújt a szél, nem sütött nagyon a nap, meteorológiaiul azt mondhatnánk, nem volt szignifikáns jelenség. Miután felértünk a hegyre, többször is megálltam fényképezni, és ez segített, hogy jobban hozzászokjak a kicsit ismeretlen géphez. Miután kereszteztük a Budakalász-Üröm müutat, elindultunk fel a földúton a Kevély csoportra. Nem szeretem ezt a szakaszt, egyenes, nincs árnyék, az út egyenetlen; még szerencse, hogy nem sütött hétágra a nap, de azért így is megizzadtunk, mire betértünk az erdőbe.
Nem lassítottunk, a folyamatos emelkedő ellenére sem és lassan magunk mögött hagytuk az Ezüst- ,majd a Nagy-Kevélyt is és megállás nélkül indultunk tovább a Kevély-nyereg felé, ahol az első ellenőrző pont leledzett. Mikor odaértünk, pecsételtünk majd indultunk tovább Csobánka felé. Hamar leértünk,majd a falun végighaladva mentünk tovább Pilisszentkereszt irányába. Az út eleinte nyílt terepen haladt, majd beértünk az erdőbe. Nem találkoztunk jelentősebb emelkedővel. Itt mondtam először a krichardnak, hogy a bakancs újra feltörte a lábamat, de szerencsére már csak az egyiket.
A krichard jól bírta a tempót, azt hiszem ezen a túrán én voltam a gyengébb. Lassan, de biztosan haladva végül elértük a következő ellenőrző pontot, amely a pilisszentkereszti szurdok aljában, a dobogókői út mellett leledzett. Pecsételtünk, majd megálltunk egy picit enni. Meleg teát vittem, de nem bántam meg. Ültünk vagy öt percet, majd bevetettük magunkat a szurdokba, ami a túra talán egyik legszebb szakasza volt. Nemhiába közkedvelt kirándulóhely. A Dera patak a mészkősziklákba vájt szurdokban robogott a Duna irányába. A turistaút a szük völgyben haladt felfelé, a patakon számos hidacska ívelt át az egyik partról a másikra, amely alatt a patak csobogott. A szakasz sajnos elég rövid volt, és nemsokára már Pilisszentkereszt első házai között haladtunk. Nem voltunk fáradtak ezért nem álltunk meg, hanem haladtunk tovább. A következő ellenőrző pont a Mária-padnál volt, de odáig még volt hátra pár kilométer. Mikor négy éve jártunk erre, emlékeimben egy focipálya mellett mentünk a feherbbel, de most nem arra vitt az utunk. Mikor a startlapon található útvonalat követve elvesztettük a jelzést, egy tapasztalt Pilis50-es túrázó megnyugtatott minket, hogy jó úton haladunk. Csinos kis falucska volt, a falu utolsó háza úgy festett, mint egy kúria, kis vízeséssel a kertben.
Jó hogy megfogadtuk a túratárs szavát, mert nemsokára elértük a jelzést, és utána pár perccel már a Mária-padnál pecsételtünk.
Az emlékeim szerint innen egy eléggé fárasztó emelkedő vezetett fel a Két-bükkfa-nyereghez. Nem is csalódtam, elfáradtam, útközben és meg is álltunk. Magamhoz vettem egy kis csokit, majd ittam, előkaptam egy szendvicset és újra nekilódultunk. A szakasznak szerencsére hamar vége lett és felértünk a nyeregbe. Itt kaptunk egy pohár szódavizet, de nem álltunk meg, krichard nem volt fáradt én pedig az előbb kipihentem valamennyire magam, ráadásul innen elég hosszan lefelé kell majd menni.
Innen végig ereszkedtünk. Először kereszteztük az esztergomi müutat, majd tovább sétáltunk a következő pont, a Hoffmann kút irányába. Néhol saras volt az út, ez főleg krichardnak okozott gondot, hiszen cipője pillanatok alatt átázhatott. Elértük a zöld négyzet jelzést és egy fiatal erdőn keresztül haladtunk. Átkeltünk egy patakon, majd nemsokára elértük a Hoffmann fogadót. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert azt hittem itt lesz a pont, de senki nem várt minket. Miután megnéztük a leírást kiderült, hogy a Hoffmann-kútnál van a pont, ami innen még pár száz méterre volt. Felcaplattunk a ponthoz és pecsételtünk. Tudtuk, hogy az utolsó komolyabb emelkedő vár ránk, és nekivágtunk.
Szerencsére megúsztuk az elázást és nemsokára felértünk a dobogókői turistaházhoz, ahol gyorsan pecsételtünk. Aztán átöltöztem, direkt vittem magammal egy másik polót és pulóvert. Nagyon jó volt, hogy az izzadságtól átázott ruhadarabjaim helyett száraz ruhába bújtam. Továbbmentünk. Rossz irányba akartam vezetni krichardot, de szerencsére megnéztük a túraleírást, ami szerint nem jófelé indultunk el. Korrigáltuk a hibát és a Fagyos katona felé meneteltünk tovább. Eleredt azt eső, de a fák alatt biztonságban haladhattunk. Talán az eső is rájött, hogy nem sokat árthat nekünk, mert nemsokára abbahagyta.
Hamar elértük a katonát és tovább indultunk a Tölgyikrekhez. Jó pár dagonyás területtel találkoztunk útközben, de szerencsére nem tartottak sokáig az ingoványos szakaszok. A Tölgyikrekig elég sok kilométert meg kellett tennünk, többször úgy éreztem, mintha már évek óta mennénk. De végül feltünt az ismerős tábla és nemsokára már a pecsét is megszáradt a papírjainkon. Régebben nem tudtam miért tölgyikrek a hely neve, de legutolsó ittjártamkor megtudtam: egy hatalmas tölgyfa áll a tábla mögött pár méterre az erdőben, amelynek törzse szinte közvetlenül a föld felett ágazik ketté. Érdekes hogy a környékén szinte minden fa hasonlóan ágazik szét a talajtól pár centire.
Az utolsó előtti pont a Lajos-forrás volt, és ahhoz, hogy elérjük még meg kellett kerülnünk a Lom illetve Bölcső-hegyet. Botor módon megkérdeztem a pecsételőtől, hogy emelkedik-e az ut, persze nemleges választ kaptam, amiről pár méter után kiderült, hogy nemigen fedte a valóságot. Betérve az erdőbe hosszan emelkedtünk felfelé, majd elértük a földutat, ami a két hegy oldalában haladt. Kimásztunk az útra és inkább ott haladtunk a forrás felé. Innentől már tényleg nem emelkedett. A nap is ki-kisütött a felhők között néha. Végül elértük a pontot, ahol említették a paprikáskrumplit. A krichard mondta, hogy jól hangzik, ezért elmentünk megnézni, de kár volt.
Mikor mondtam, hogy én nem eszek, akkor már neki sem kellett. Hiába bizonygattam, hogy egyen nyugodtan, már nem akart. Igaz, a hideg, pár kanálnyi tengődő paprikáskrumpli nemigen mozgatta meg az éhségközpontját. Már régebben találkoztam gyászcincérrel a Pilisben, mikor errefelé bicikliztünk, de most szerencsém volt, mert lencsevégre kaphattuk őket, ráadásul nász idején. Itt a kép. Nem vagyok oda a rovarokért, de ezek a bogarak szerintem tényleg szépek.
Innen lefelé haladtunk, már csak hét kilométert kellett letudnunk. A Janda Vilmos kulcsosháznál meglátogattuk a feherbet és a natasát, akik a túravezetői tanfolyam keretében sátraztak ott. Beszélgettünk, elsősorban az esedékes hajtánytúráról és a bécsi kirándulásról, de nem időztünk sokáig, mert minél hamarabb be szerettünk volna érni a célba. Rég voltunk már ilyen hosszú túrán és el is fáradtunk eléggé, reméltük nem vették zokon, hogy olyan hamar faképnél hagytuk őket. Már csak pár kilométer volt hátra, igaz a nagyobb része Pomázon belül haladt. Nem szerettem ezt a részt se, mert szinte végtelen hosszan kell gyalogolni a házak között. Végül egész jó időben értünk a célba, én szerettem volna hat előtt beérni és ez bőven sikerült, hiszen fél hatra már a kitüzők is a zsebünkben voltak. Visszautaztunk a kocsiig, majd hazajöttünk. Nem bántuk meg, hogy résztvettünk ezen a kellemes túrán, a pocsék ellátottság ellenére is. Tavasz volt az erdőben, rengeteg virággal találkoztunk, a szagos müge néhol szőnyeggként borította a talajt az erdőkben, a hagymás fogasír is némely helyen tömegesen virágzott, ibolyákkal találkoztunk lépten-nyomon. Összeségében az időjárásra sem lehetett panaszunk, és nem is fáradtunk el annyira, mint azt gondoltam.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
