A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Végre valami keményebb túrára is el akartam menni, ami azért nem 70 meg 100 km, de rendesen meg kell izzadni ahhoz, hogy teljesítse az ember. A Szurdok 40 kapóra jött, igaz, annyi könnyítés volt, hogy nem volt szintidő. Illetve csak annyi, hogy 19.30-ig be kell érni, függetlenül attól, hogy ki mikor indult. Magammal rántottam a túrára még pár embert és egy szerencsétlen kutyát is.
Az 5.30-as indulás elég korai volt, maradtunk a 6 órában, de így is 5 előtt fel kellett már kelnünk. Krichard már harmadszor volt ezen a túrán, de még a hőskorban, amikor fentről lefelé tartott az útvonal. Azóta az útvonal megfordult, Pomázról kell felmenni Dobogókőre, de mindenféle furmányos, nyakatekert kanyarokkal és természetesen szakadékokkal meg szurdokokkal tűzdelt útvonalon. Csak az útvonal megfordítása tett 500 méter szintet a túrába.
Sok ellenőrző pont volt a túrán, a térképen 37 van feltűntetve. Az elsőnél – még Pomázon – rögtön nem volt senki, vissza is gyalogoltunk egy kicsit, hogy jobban körülnézzünk. Aztán olvastuk el a kiírást, hogy nem feltétlenül lesz mindenhol ember. Valahol matrica, máshol viszont semmi, ez a meglepi. Az első emberes pont a Janda Vilmos kulcsosháznál volt, ahol a pontőr elénk jött, és leterelt az útról, mert a ház azon felén lódarazsak voltak, állítólag már csíptek is meg embereket. Megkaptuk a pecsétet, aztán tipli onnan. A kutyára külön vigyázni kellett, mert szereti kergetni a bogarakat. De mivel otthon legfeljebb a pókot nyalja fel a padlóról, meg a végkimerülés határán álló legyet kapja el, nem igazán látott még lódarazsat, ergo simán levadászta volna őket – legalábbis megpróbálta volna. Ahogy néztem az útvonalat, a szervezők célja nemcsak az volt, hogy bemutassák a Pilis szurdokait, hanem, hogy jól megszivassák a túrázókat mindenféle furfangos emelkedőkkel. Innen sem a Csikóvárak alatti jelzésen mentünk fel Dobogókőre, hanem a két hegyen át. De mi akartuk, vessünk magunkra. Jó gyorsan, de piszkosul kiizzadva értünk fel a Nagy-Csikóvárhoz, ahol téptünk egy matricát, és irány tovább. Nem akartunk sehol sem tökölni a megállásokkal, mindig csak annyira álltunk meg, amennyire feltétlenül kellett. Lajosforrásnál pl. csak annyira, hogy tegyünk az arcunkba a nápolyiból, amit a ponton adtak meg a kutya fürödjön egyet a tóban. Ráhangolódtunk a Bölcső-hegyre vezető emelkedőre, és nekivágtunk. Vagány ment mindig legelöl, ilyen helyen pedig különösen előrement, mivel nekünk nincs négy lábunk, hogy olyan gyorsan felszaladjunk a hegyre. Megállt, visszanézett, ha nem látott, akkor visszajött, majd megint előre. Így lett neki 60 km a 43.
Bölcső-hegyen megint matrica, és rögtön indulás tovább. Egy időre elfelejtődnek az emelkedők, és belemegyünk túránk első szurdokába, a Holdvilág-árokba. A kutyával érthetően nem a létrás részt választottuk, hanem fent mentünk a turistajelzésen, és a lépcsőkön jöttünk le a patakmederbe. A mederben alig csordogált a víz, de a Domini-forrás sokkal bővízűbb volt, mint szokott lenni. Nem sokkal később jött az újabb szurdok, a Salabasina-árok. Azaz, csak jött volna, mert az csak alternatív útvonalként szerepelt az itinerben. Nehezen járható a bedőlt fák miatt, és a leírás szerint sziklák is eltorlaszolják az utat. Alig 1,5 km-rel hosszabb az az útvonal, de ez 1 óra plusz időt jelentett volna. Kihagytuk, egyenesen felmentünk a piros sáv jelzésen a Tölgyikrekig, ahol a pontőr kutyája nem igazán engedte, hogy Vagány is odamenjen, az a hely csak az övé. Ha jobban belegondolunk, innen már csak két emelkedő lesz, fel Dobogókőre dél felől, majd észak felől. És ennyi a túra. Igaz ez több, mint a fele szint, és még jó 5 km-t kell menni a félútig is. Laza rész jött, siettünk, de én lemaradtam. Kezdtem kidőlni, de igazából nem tudom miért. Talán el voltam szokva a túrázástól. A talpam is kezdett fájni, ami ritkán jön elő. inkább csak 50 km felett. De persze tudtam, hogy ha nem lesz vízhólyagom, akkor másnapra legfeljebb izomlázam lesz a sok emelkedőtől, semmi komoly.
Lecsorogtunk a Szentkúthoz, magunkhoz vettünk vizet, egy palackban feloldottam egy pezsgőtablettát, amit a rendezők adtak, és indultunk tovább. A következő pont nincs messze, az a félút, és kajás pont is egyben. Ott maradtunk kicsit tovább, kb. 10 percet, és felkészültünk a hosszantartó emelkedőre, ami Dobogókőig tartott. A vízmániás kiskutya csalódott, hogy a Dera-szurdokban nem volt semmi víz, csak a felső végén a tóban. Ott fürdőzött keveset. Nem a kék jelzésen mentünk be Pilisszentkeresztre, hanem egy szalagozott, elég dzsindzsás úton és patakmederben. Szerencsére kevés volt a csalán és a szúrós szeder. A rendezők kínosan ügyeltek arra is, hogy minél kevesebbet menjünk aszfaltúton, ezért volt ez a levágás. Keresztezve a falu főutcáját gyorsan el is hagytuk azt, és a nem messze lévő Klastromkútnál pihentünk meg ismét csak pár percre, ahol bodzaszörpöt készítettem, és vittem magammal. Jó sűrűre csináltam, azt hittem édes lesz, de nagyon jól esett a melegben.
A Vaskapu kimaradt az útból, nem adott rá engedélyt a zöldhatóság. Maradt a jól bejáratott turistaút az exHAKos ellenőrzőpontok, a Mária-pad majd a Joci-forrás érintésével keresztül a műúton. Felcipeltük magunkat a Zsivány-sziklákig, ahol a kilátóponton ücsörgött a pecsételő ember. Soha nem jártam még errefelé. Mint ahogy a régi kék jelzésen sem, ami dél felől vezet fel Dobogókőre, és amin mi is felmentünk most. Út nem volt igazán, vagy nehezen lehetett felfedezni, inkább egy kis patak medrében bandukoltunk. Végre valahára felértünk a hegytetőre, ahol a 30 km-es táv célja volt. 31 km-nél voltunk, 7.5 óra alatt értünk ide.
Nem vezetett be az útvonal a büfékhez, a kávézás így ugrott. Rezső kilátó, majd a Fényes forrás következett. Végig lejtő ugyan, de sokszor elég meredeken vitt le az út, nem lehetett gyorsan menni, és elég kellemetlen volt, hogy a fékezés kötötte le az energiánkat. Két szurdok jött rögtön egymás után. Az első a Lukács-árok, ahol még soha nem jártam. A felső részénél átmentünk rajta keresztben egy durva lejtővel majd egy durva, de rövid emelkedővel. Valahogy itt az emelkedő nem viselt meg annyira, mint a lejtő az árok ellentétes oldalán. Régi és új turistautak nyomvonalát követve mentünk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem elértük a patak medrét. Nem tudtunk nem arra gondolni, hogy basszus, ezt a szintet, amit most elvesztettünk, nemsokára mind vissza kell akasztani magunkra. Kiérve a Lukács-árokból a Rám-szakadék felé mentünk, azon kezdtük el a felkapaszkodást. A két szurdok elég közel van egymáshoz, kvázi párhuzamosak is. A Rám-szakadék létrái jelentették a kihívást a kutyának és Katikának. Ő kapta ölbe, másikunk meg fentről elvette tőle. Három ilyen volt csak, de simán túltette magát rajta. A szakadék tetején jól esett leülni egy padra, ittam krichardtól meg elkunyiztam a tiramisus müzliszeletét.
Nagyon közel voltunk a célhoz, de az még ott magasodott a fejünk felett. Felfelé nem a standard jelzett úton vitt az itiner, hanem egy igazi kuriózumnak számító útvonalon. Az erdei aszfaltúttal párhuzamosan menő ösvényen mentünk a Rám-hegyig, ahol egy nagyon rövidke időre kimentünk a műútra, majd toronyiránt elkezdtünk felmenni a hegyre, ahol a villanyvezeték is megy. Először nem is nézett ki durván, de aztán rendesen bedurvult az emelkedő. Szerencsére nem a vezetéket szegélyező aljnövényzetben mentünk, hanem egy nagyon szép erdőben, rég elfelejtett jelzéseket követve. Még valamikor az őskorban haladt erre egy zöld négyzet, majd később sárga sáv jelzés, de már mindkettő eltűnt a térképről vagy át lett helyezve máshová. Nekem nagyon tetszett ez az útvonal, annak ellenére, hogy baromira izzasztó volt feljutni a hegyre ebből az irányból.
Itt volt még egy kanyar a túrában, kellett egy vargabetűt tenni a Thirring-sziklák felé, de előbb összevártuk egymást. Addig a kiskutya megágyazott magának a csalánosban, és lefeküdt arra a kis időre. Már ő is kivolt. A szikláknál kaptunk még egy utolsó müzliszelkót a rendezőktől, és már csak a szerpentinen kellett felmenni a hegytetőre. Pont jókor értünk be, kis sietéssel el is értük a 6-os buszt, így 11 óra 45 perc lett a menetidőnk. Az utolsó 13 km-re ebből 4 óra volt. Nem mondanám, hogy a csiga hozzánk képest kapkodó idegbolond lenne, de ez azért nem egy csúcsteljesítmény. Igaz, a szakadékban kvázidugó alakult ki, és az emelkedő is szadi volt a végén.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
