A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
További résztvevők: Kata, Marcsi, Beja, Végrekék Ági, CséÁgi Az egész május 17-én kezdődött, amikor is az Adventures csapatából mellékágként kisarjadzó Köménymag tagjainak (postaládájában) az alábbi e-mail landolt: Sziasztok! Terveim szerint ezen hónap 29. napján (vagy esetleg június 5. napján) szombaton Dobogókőn befejezem az OKT-t. Ha van rá lehetőségetek velem tarthatnátok az utolsó Visegrád – Dobogókő szakaszon, mely ezen irányban nem is olyan könnyű menet :-). Ha aznap programotok is van, akkor is jó lenne ha délutánra fel tudnátok nézni a befutómra, hogy koccintsunk egyet, ha már oly sokat mentünk együtt! 🙂 vV vV azaz Viktor meghívását szívesen fogadtuk, hiszen sokat kékeztünk együtt. El is kezdődőtt a lázas szervezkedés a háttérben, több szálon is, aminek végeredményeképpen június 6-án egy kellemesen meleg árvizes reggelen összecsapódtunk mind a napon felejtett tej Újpest-városkapu buszpályaudvaron.
A leghamarabb persze mint mindig, CséKati futott be sínbekötött kézzel, velem együtt (részemről valami csoda folytán), majd megérkezett Kata, Viktor Bejával és végül Marcsinak is sikerült befutnia, így végül a 8:35 busszal tudtunk startolni. Sajnos szellemi vezetőnket, Győzőt nem engedték el a mókus kerékből így nagy bánatunkra mellőzni kellett Viktor utolsó útján! Balázs ugyanígy nem tudott elszakadni az egyéb teendőitől. Viszont Végrekék Ági megígérte, hogy a Kinizsi 100 után most inkább kihagyja ezt a „piskóta” szakaszt, de Dobogókőn várni fog minket célszalaggal és pomponokkal. Persze Viktor nem búslakodott, mert így Kata szerint alfa hím lett, Marcsi szerint kakas a tyúkudvarban. Amikor közelebb kerültünk a Dunához, csak akkor tudatosult bennünk, hogy éppen tetőzésre gyúr a folyó, az ártéren szinte nyakig vízben gubbasztó nyaralók, házak nagyon szomorú látványt nyújtottak.
A bicikliút egyes mélyebben fekvő részein már halak közlekedtek és a vizet már csak a műút töltése tartotta. Sajnos mire oda értünk „a kompot már kikötötték” egyenesen a lehajtó útra és a pénztárat, ahol a pecsétet őrzik bezárták. Igaz nagyon kedvesen kiírtak egy telefonszámot probléma esetén, amit Viktor mivel nagy volt a probléma rögtön be is pötyögött, de bosszúságára éppen a bezárt pénztárban csörgött.
A pénztár melletti vendéglőben egy pincértől megkérdezte, hogy tud-e pecsétet adni, a válasz nemleges volt, mire kicsit később Marcsi bement és láss csodát egyből lett pecsét! Úgyhogy Viktor tudta, hogy e fajta túrákra célszerű a „gyengébbik nem” képviselői közül is néhánnyal felszerelkezni. Így céges pecsételés is megvolt, még sasszéztunk kicsit a Duna hullámait kerülgetve az úton, majd megtanakodtuk, hogy az átjáró átúszását most kihagyjuk, és inkább átkelünk az úton. Egy kis muníció feltöltés következett a sarki ABC-ben, majd frissen és fitten nekiugrottunk a Nagy Villámnak. Itt még éppen csak nedves volt az út, és még gyanútlanul hálálkodtunk az égieknek, hogy legalább nem porzik (bár csak ez lett volna a legnagyobb gondunk!). A Nagy Villámra felérve gyorsan megkerestük a következő pecsételő helyet, ahol Viktor előtt kitárták a kaput majd kíséretével felvonult pecsételni. Itt sem időztünk sokat, mert akkor még egy 16 órai célba érés volt előirányozva. Gyorsan megcsodáltuk a már szinte giccses panorámát a Felleg-várral, majd átmasíroztunk a Fekete-hegy lábánál elterülő mezőn, ami most pont úgy nézett ki, mint egy alpesi legelő, csak a kék tehenek hiányoztak a képből. A nap itt már keményen sütött így nekem kifejezetten jól esett, amikor beértünk az árnyékos erdőbe. Szerencsére undok kis szúró, szívó, röpködő rovarok még nem boldogítottak minket! Így bandukoltunk még mindig tele naív reménnyel az egyre ragadósabb és egyre hangosabban cuppogó erdei ösvényen végig a Sós-hegy lábánál meredeken fel Borjúfőig. Itt egyhangúlak megszavaztunk egy „nem itt fogunk enni, de azért mégiscsak eszünk” ebédszünetet, addig Viktor és Kata levettették magukat a sziklákról geoládát keresni. Egy kis falatozás után én is utánuk eredtem, addig a többiek a sziklákra kitapadva doromboltak a napon. A hegyoldal nagyon meredek volt és a felázott talaj miatt borzasztóan csúszott, ráadásul tele volt valami számomra ismeretlen kalapos gombával, ami irtózatos rohadt gombaszagot árasztott, Katával el is neveztük büdös gombának. Mindenesetre a ládarejtő csuklási rohamot kaphatott, mert sűrűn volt emlegetve, hogy igazán mehetett volna még „lejjebb” azzal a (…)ládával, hiszen így nem tudjuk rendesen kitörni a nyakunkat. Végül is meglett, mi vissza kapaszkodtunk tíz körömmel, majd a üzemhőmérsékletre felmelegedett napozókat felnyalábolva tovább kaptattunk a Barát-halomra. A Moli-pihenőnél megcsodáltuk a panorámát és a haragos Dunát. Itt már nem csak csúszott a sártól az út, hanem kezdett sziklássá is válni, a kövek között pedig számtalan kis erecske kereste az utat lefele, bájos kis miniatűr, de annál hangosabb, és a vese elválasztását stimuláló csobogókkal, vízesésekkel tűzdelve. Aztán végre elkezdtünk egy kicsit lefelé is menni így már egy irányba haladtunk a patakocskákkal egészen a Vízverés nyergéig, csak azért hogy aztán megint kapaszkodhassunk felfele.
Itt már sajnos megjelentek az útra dőlt fák is. Csúszkálva, cuppogva túljutottunk az Úrasztal – oldalán is, itt azért Kataból már kezdtek baljóslatú mondatok kiszivárogni, ahogyan egyre gondterheltebben nézegette a GPS-ét, pl. ilyenek: „hát, nem tudom, hogy miért gondoltuk, hogy 4-re felérünk, amikor már elmúlt 1 óra! A GPS szerint csak 3-as átlaggal jöttünk, na jó abban benne van a majdnem fél órás pihenő is!” Persze lefele jövet valahogy eső helyett megeredt a szó is, így alkalom nyílt rá, hogy gyorsan megbeszéljük az elmúlt találkozás óta meg- vagy megnemtörténteket. Éppen egyik túratársunkat emlegettük, amikor egyszer csak szembesétált velünk másodmagával. Megint bebizonyosodott, hogy kicsi a világ! Az ötszögű rétnél már próbáltuk bemesélni magunknak, hogy ez már a Pap-rét, de aztán Kata lehűtött minket, hogy az még odébb van és rá kellett döbbenjünk, hogy még át kell bukjunk egy kis vakondtúráson. Itt már egyre hangosabban lehetett hallani a patakok morajlását, zúgását, dübörgését. A füves talaj is egyre tocsogósabbá vált a lábunk alatt. Aztán végre valahára kicuppogtunk a pap-réti erdészházhoz, ahol a kékezők megejtették a nap harmadik pecsételését, majd második pihenőként Viktor módi szerint kidobtuk magunkat a bicikliútra (végre egy kis száraz hely), abban reménykedve, hogy úgy sem gázolnak el bennünket, mert az erdészet lezárta a bicikli utakat, a tilalom megszegőinek pedig 10 000 Forintos mikuláscsomagokat ígértek. Tévedtünk! Mármint nem a gázolás tekintetében, hanem abban, hogy nem fogunk találkozni bicajosokkal, hát találkoztunk! Rá kellett döbbenjünk, hogy nem vagyunk kevesen! Éljenek az SZMNtek!!!
A pecsételés után beálltunk a bővizű patakmederként funkcionáló bicikliútra, és régi kisgyermekkori esős emlékeket felidézve tapicskoltunk tovább, azzal a tudattal, hogy most már tutira nem érünk fel 4-re, na de 6-ra mindenképpen! Ezt Végrekék Ágival is tudattuk telefonon! Aztán a lefelé igyekvő patakokkal együtt behömpölyögtünk Pilisszentlászlóra, ott pecsételés közben sebtében kifosztottunk a helyi kis cukrászdát, pótoltuk a palackozott vízkészleteinket, kilakoltattuk a bakancsainkat, majd nekivágtunk a következő etapnak enyhe cukormérgezéstől szédelegve. Itt még nem sejtettük, hogy mi vár ránk, ott a zúgó morajló megtévesztésképpen Bükkös-pataknak becézgetett mélységben. A két Kati sejthetett valamit, mert azon a ponton ahol a kék alattomban letér a áldott jó bicikliútról és bevezet a pokolba, Ők nemes egyszerűséggel és nagy bölcsséggel a járt utat választották. Mi többiek bevetettük magunkat az Öreg-nyílás völgy sűrűjébe. Többször át kellett kelni a megáradt patakon, ami itt még inkább játéknak és jópofa dolognak tűnt egészen addig, amíg én meg nem csúsztam egy kövön és bele nem mertem térdig a jobb lábamat. Persze kívülről a frissen vakszolt baki csont száraz maradt viszont a zoknimból volt mit kicsavarni. Beja önfeláldozóan felajánlotta a pótzokniját, de mivel az egész cipőm tocsogott belülről, ezért nem sok értelme volt még azt a zoknit is eláztatni, így ettől fogva már nem fektettem nagy hangsúlyt arra, hogy éppen hova és mibe lépek, minden mindegy alapon. Itt már a két Kati is csatlakozott hozzánk, Ők is leszálltak az alvilágba, aminek hamarosan meg is lett sajnos a böjtje.
Ezen a szakaszon már nagyon bosszúéhes volt a patak, rengeteg fa volt kidőlve keresztbe-kasba a patakon, a köveken egyszerűen átbukott a víz, így rengeteg időnket és energiánkat elvette a számtalan sok patakátkelés. A legvadabb részeket „ügyesen és bátran” leküzdöttük, már egy nyugisabb részen bandukoltunk, amikor is hátulról egy nagy csobbanást halottunk. Hátranéztünk és CséKati mint kisbaba a teknőben, hanyatt fekve „pancsikolt” a patak egy mélyebb szakaszán. Aztán gyorsan megunta, (talán nem volt kellemesen meleg a víz) és kipattant, pontosabban kicuppant a vízből. Gyors kárelhárítás, fényképezőgép-törölgetés, sin helyrenyomogatás, kötés kicsorgatása, majd miután megállapítottuk, hogy „de szerencsére a frizura egyben maradt és még a vége sem ért a vízbe” kedélyesen továbbindultunk. Aztán pár száz méter után, amikor kezdett alább hagyni az adrenalin fűtő hatása, a két Kati és én lemaradtunk és folytattuk a renoválást. CséKati bugyira vetkőzött, Katával koleszes kétemberes módszerrel kicsavartuk a pólóját, nadrágját, addig CséKati az esőkabátjából gyorsan rittyentett egy csini kis vízhatlan túraszoknyát, derékban kapucnival megstuccolva, majd az egy szem túrabotjára (mert ugye a másik kezén az eltört ujja sínben volt, így fölöslegesnek tartotta, hogy két botot hozzon magával) bordó csapatzászlóként felhúzta a még mindig vizes nadrágját és elszántan tovább indultunk.
Sikároson szó szerint belebotlottunk két kidőlt és eszméletét vesztett kirándulóba, lábujjhegyen pecsételtünk, hogy ne zavarjuk fel a komát, addig CséKatit kiküldtük a napra, hogy szárogassa a „zászlót”, majd tovább indultunk. Sajnos az Ifjúsági tábort rondán elintézte az ítéletidő, mintha nem is ugyan az a varázslatos pihenő lett volna, mint két évvel ezelőtt, amikor utoljára erre jártam. A kis fahíd középen megroppanva, már csak a szentlélek tartja, a Kárpát-forrás is el volt apadva viszont a víz feljebb tört utat magának, ami mini gejzírként zsonglőrködött a mélyből kimosott kis kavicsokkal. Viktor és Marcsi le is foglalta és ünnepélyesen elnevezték Marcsi forrásnak. CséKatival még búslakodtunk egy sort, hogy jajj de kár, jajj milyen szép volt, hogy tönkre ment és ehhez hasonlók, majd útközben különböző gondolatok kóvályogtak a fejünkben, aminek egy-egy kósza szóval hangot is adtunk. Ezekből én a következő következtetéseket következtettem ki: Viktor: – már rég kellett volna találkozzunk! Értsd: Viktor izgult, hogy Ági esetleg elkerült minket a Bükkös-pataknál és már nem felénk közeledik szemből, hanem az ár felé; CséKati: – el ne mondjátok Neki! Értsd: ne szóljunk Balázsnak, hogy milyen bénán belevetette magát a patakba, végül is elegánsabban is bele eshetett volna; Valaki A Bükkről és Szalonnáról anekdotázott mire Marcsi: – Szalonna? Hmmm! Érsd: Marcsi kirándulás közben gyakran fantáziál kolbászokról, szalonnákról, és kövér pörcögős disznóságokról!; Kata: – most már hatra sem érünk be, majd Dobogókőnél várjatok meg ne lássa Apus, hogy lemaradtam! Értsd: Kata a Zemplénben kitanulta a húsvéti nyuszi által tojt GPS minden csínját-binját, így Ő volt a realista navigátorunk, ja és a párja Dobogokőn várta, ezért nem volt mindegy a bevonulás mikéntje és sorrendje!
„Sajnos” Beja végig Viktorral cseverészet így Tőle nem halottam olyan szót vagy mondatot, ami magyarázatot igényelne. Útközben majdnem eltapostam egy gyönyörű szép békát, akit sajnos nem tudtam lefényképezni, amin nem csodálkoztam azok után, hogy a Bakonyban már egy csiga is elfutott előlem, amikor éppen exponálni akartam, meg találkoztam egy fotogénebb és kevésbé fürge lábatlangyíkkal is. Mind a ketten túlélték a találkozást! Aztán ebből a merengős, cuppogós egyhangúságból végre Végrekék Ági feltűnése szakított ki minket, aki csak egy kis pezsgőzésre készült, így csinosan fel volt öltözve, lábán túraszandi, térdig felgyűrt nadrág és sehol egy sárfolt, de még egy sárpötty sem… még mielőtt megnyugodtunk volna a látványból levont következtetések miatt, Ági (rá olyannyira jellemező derűvel és optimizmussal), röviden felvázolta, hogy az előttünk álló meredek út tele van kidőlt fákkal és nyakig érő sárral. Így már heten mint a gonoszok folytattuk a meredek kaptatón utunkat. Útközben számtalan vadvizű patak, sőt még egy kis Szalajka-szerű vízesés is keresztezte utunkat. Mivel ekkor már elmúlt jócskán 6 óra, Kata sem izgatta tovább magát, hanem beletörődötten felhívta párját, hogy 7 körül lesz a finis. Sajnos így mire felértünk már a pompon lányok is haza húztak így Viktort csak egy szerény vakuvillogás fogadta a Zászló rúdnál. Itt az ünneplés közepette próbáltam megtalálni és felismerni az ú.n. szintezőcsapot, hogy válaszolni tudjak egy túramozgalom számomra érthetetlen kérdésére, ugyanis fogalmam sincs, hogy mi az amit keresni kell és hogy néz ki!? Aztán a zászlórúd alapzatán találtam egy fém orsószerű bigyót, és mivel nem ezzel akartam eltölteni az időt, bosszúsan kineveztem szintezőcsapnak és beírtam az igazolólapra az irányát. Közben gyorsan csatlakoztam Viktor ünnepléséhez, ami pezsgőzéssel kezdődött a csúcskő körül, majd mindenki gratulált ehhez a szép teljesítményhez! Átadtuk az ajándékunkat, egy közös képeket tartalmazó fotókönyvet, hogy ne tudjon tőlünk megszabadulni csak úgy egyik napról a másikra! Majd megejtette a legutolsó pecsétjét vakufényben, aztán irány a Matyi, ahol éppen zártak, de azért még kihoztak nekünk egy raklapnyi zsíros kenyeret meg még almás rétes is maradt! Jól belaktunk Marcsi jó szándékú intelmei ellenére miszerint: -Ilyenkor már nem egészséges zsíros kenyeret enni! És sajnos igaza is volt, mert lefele jövet a szerpentinen alattomos érzések uralkodtak el rajtam és CséKatin, Ági vesztére aki pont köztünk ült Katáék kocsijában. Hálából, amiért lehoztak minket, a kocsiban hagytunk több kiló sarat, így utólag is elnézést kérünk bőkezűségünk miatt!? Viktor, Beja valamint Marcsi sajnos már nem fértek be a kocsiba, így busszal indultak haza fele. Remélem szerencsésen haza értek!!!???
Összesítve, egy kifejezetten emlékezetes túra volt minden szempontból, és gondolom nem csak nekem!? Jó volt látni ilyen pormentes körülmények között is a Pilis-Visegrádi hegységet, hiába a természetnek rengeteg arca van, és mindegyik varázslatos a maga nemében! Most éppen az Alpesi hegyekre hajazó arcát mutatta meg nekünk végtelenül kegyesen és szelíden figyelmeztetve, hogy azért mi emberek bármennyire is elvagyunk magunktól olykor telve mégis csak vendégek vagyunk és ehhez illő alázattal kell viszonyúlnunk a természethez minden körülmények között! Azt is jó volt látni, hogy egyikünknek sikerült befejezni az OKT-t rövid időn belül és ennek hála gazdagabb lett egy csomó élménnyel, tudással, emlékekkel és barátokkal! Még egyszer gratula Viktor és köszönöm/köszönjük, hogy meghívtál minket és, hogy együtt túrázhattunk (és ígéretedhez híven túrázhatunk majd még) sok fele!
Persze mindazért, amit itt összehordtam, nagyon nagy felelőséget nem vállalok, sajnos egy kicsit futurisztikusan működik a memóriakártyám, ha valaki véletlenül az itt leírtak alapján nem ismer magára és ne adj’ Isten sértőnek érzi magára nézve, az csakis a véletlen műve lehet!!!! De tényleg! A leírást CséÁgi készítette,