A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A MATT túrákról eddig csak hallottam, de amikor láttam, hogy most Zalában lesz, megörültem, és elhatároztam, hogy ha a többiek is benne vannak, akkor elmegyünk rá. Bázakerettyén volt a bázis, azon a környéken szokott lenni az éjszakai bólyaszedő túra, aminek keretében leszedjük a Rockenbauer túrák után az erdőben kihelyezett elenőrzőpontokat. Mivel ismerem a terepet, nem jelentett gondot az útkeresés éjszaka sem, és nem kellett a térképen keresgélni a nagy emelkedőket.
Fél tizenegykor kaptuk meg a menetlapot a feladatokkal, egy óra múlva már be is voltak rajzolva a pontok a térképre, és egy elsődleges útvonal is ki lett alakítva. Az biztos volt, hogy 5 kötelező pontot érinteni kell, ez adta az útvonaltervezés alapját. Ezt kricharddal csináltuk (mondanom sem kell, nagyon gyorsan ment), közben juhi és szabola a transzferfeladaton dolgoztak. Hurkot kötöttek, madarakat ismertek fel fénymásolt fekete-fehér kép alapján, régi és új madárneveket párosítottak. Amikor megláttam, hogy a madaras feladatok túlnyomó része meg van csinálva, kicsit ledöbbentem. Szabola überprofi nemcsak növény-, hanem madárvonalon is. Jó, a gólya nekem is ment volna, de a vörös vércsét és a sárgarigót hogy a francba lehet bezonosítani egy fekete-fehér kép alapján?
Fél tizenkettőkor indultunk el, és mindjárt nem találtuk meg az első pontot. Valami zászlótartót kellett keresni, volt is ott valami, de mivel 23 másodpercnél több időbe telt megtalálni, otthagytuk, mondván, közel van, majd a végén visszajövünk. Na persze! Ki tudta, hogy akkor már 75 km felett leszünk? Kicsit ideges voltam az első elcseszés után, féltem, hogy nem érünk be időre, de az indulás után negyed órával már nem foglalkoztam ezzel. A második és harmadik pont is meglett, a negyedikhez kitérőt kellett tenni Budafára. Az egy kicsit rafkósabb feladat volt, de nem hagytuk magunkat, behúztuk azt is. Innen nem dél felé, a kistolmácsi és a zajki pontok felé mentünk, hanem észak felé, Szentpéterfölde felé. Úgy számoltunk a nyitvatartási időkkel, hogy erre éri meg menni, és ezen a részen megyek a bólyaszedő túra alkalmával is. Éjszaka nem törekedtünk arra, hogy turistaúton menjünk, inkább a jobban követhető aszfaltot választottuk, itt az elején még nem zavart, hogy keményebb, mint a földesút.
A pontok falvak körül csoportosultak, Lispeszentadorjánban 3 is volt, egyhez ki kellett menni a falu ellenkező végére is a temetőhöz. Majd Lasztonya következett. Nem a jelzetlen úton vágtunk át, a sötétben nem akartunk útkereséssel foglalkozni, inkább a műutat és a DDK útvonalát követtük, megmászva eddigi legvadabb emelkedőnket is. Lasztonyán a két pontot megint behúztuk, majd egy jó két órás erdei rész után megérkeztünk első emberes ellenőrző pontunkra, a szenpéterföldei vadászház mellé, a tavon lévő szigetre. Állatokkal kapcsolatos teszt volt, 10-ből 7-et el is találtunk. A vadászháznál lévő feladatot nem tudtuk megcsinálni, mert egy vadász elküldte az éppen ott kóborló túrázókat a francba, mert zavarjuk az ott lakó német vadászokat, keresztbe fordítjuk terepjáróik előtt a faágakat és a leveleket. Különben is, az magánterület, húzzunk onnan. De a 18x-os optikai zoom segítségével le tudtuk olvasni az agancs elágazásainak számát, ami egy rég elhalálozott szarvashoz tartozott, és ki volt rakva a ház homlokzatára.
A falu másik végén volt egy pont, oda-vissza 4 km. Sok pontot ért, ezért elmentünk oda. Akkor kelt fel a nap, a fejlámpákat nyugdíjba küldtük. Reggeliztünk, leültünk, és kicsit számoltunk, mivel elértük túránk legészakibb pontját, innen vissza kell fordulni. 24 km-nél járunk, el kell ugye menni Obornakra, a másik emberes ponthoz, onnan vissza Kerettyére, a többi pont már útközben lesz, kitérő nélkül. Hát ez bizony több lesz, mint 50. Sokkal-sokkal több. Juhi könyörgött, hogy ne mondjam azt, hogy sokkal-sokkal. Ő érezte magát a legszarabbul, tényleg el volt szokva a hosszú gyaloglástól. A többiek csak fáradtak, álmosak voltak. Az éjszakai kezdés sokat kivett mindenkiből. És most szembesültünk, azzal, hogy az előzőleg tervezett 35-50 km helyett 70-et kell menni (a rendezők honlapján 30-50 volt írva, a rajnál már 50-70-ről beszéltek). És akkor nem is megyünk el sok olyan pontra, amik a tervezett útvonalunkon jóval távolabb esnek ki.
20 perc pihi után indultunk el Várfölde felé, eleinte a K sáv jelzésen, majd jelzetlen úton, immáron teljesen világosban. Útközben majdnem elaludtam, a lelkemet is eladtam volna egy kávéért. Juhi és szabola jöttek hátul, mi kricharddal elől. Várföldén voltunk féluton, reggel 8 körül. Innen ismét sok aszfalt, 3-5 km-enként falvakkal, feladatokkal, köztük Bánokszentgyörgyön emberes feladattal. Itt már elértem azt a pontot, hogy nem megyek feleslegesen egy tapodtat sem. Ettől kicsit aggódtam, mert még nagyon sok volt hátra. A feladat az volt, hogy egy krumplit kellett végiggurítani egy pályán egy másik, derékra közötött krumplival. Először szabola próbálkozott, aztán átvette juhi. Megcsinálta, megkaptuk a 90 pontot, húztunk is tovább. De minden faluban megálltunk, meg kellett állni. Juhinak nagyon fájt a talpa, és valahogy úgy jött ki, hogy mindenki máskor kezdett éhes lenni. Oltárcon juhi sültkrumplit evett csirkeszárnnyal, desszertnek meg pudingos-csokis péksütit. Bakker, ezt cipelte egész éjszaka 40 km-en át, hogy ott megehesse, mi meg csorgathassuk a nyálunkat a száraz szendvics után. Mindig poénkodik, hogy pacalt hoz túrára, de ha egyszer megteszi, bele fogok hányni a kajájába.
Egyre melegebb lett, de délelőtt volt még, szerencsére nem volt olyan magasan a nap. Ez azért volt fontos, mert erdőtlen részen, műúton haladtunk. Egy csomó másik csapat jött itt szembe, akik a fordított irányt választották, mint mi. Virágzott a repce, jól lehetett sárga windows-hátteret fényképezni. Elővettük a zsákot, elkezdtünk szemetet szedni, ezért plusz pont járt. Mint ahogy a csapatzászlóért, és a csapatpólóért. Utóbbi nem volt. Oltárcról szabola előrement, mert ő lassú volt már, én meg számoltam vissza a másodperceket az indulás előtt. 5-nél kezdte el juhi felhúzni a cipőjét, nagyon nehezen akaródzott neki továbbjönni. Itt már eldőlt, hogy a nagy kitérőt Börzönce-Bocska-Homokkomárom felé elfelejtjük. Nemcsak a fáradtság, hanem az idő miatt is. Az legalább 15 km pluszban, és ha hozzáadjuk a számolt 70-hez, elég durva szám jön ki. Kis-Kinizsi b@ssza meg. Sajnos sok pontot veszítettünk ezzel, mert nyílván ezek a helyek többet értek.
Egyből Obornakra mentünk, közben a vadászháznál fotóztunk (ez is a feladat része volt), és a S majd S+ jelzésen mentünk fel a dombtetőre, ahonnan az erdei aszfaltút vitt be Obornakra. Természetesen nem fent mentünk a dimbes-dombos gerincen, ahol a S jelzés, hanem a lassan lejtő műúton. Dél volt, mindenkinél kialakul valami holtpont-szerűség, juhi és szabola esetében már a feladásról is volt szó, de végül is továbbjöttek. Pedig a szintidőhöz is sietni kell, nem is beszélve arról, hogy szabola még aznap este vissza akar menni Pestre. Az utolsó vonat fél hétkor indul Kanizsáról, oda be is kell majd vinni. Lélektanilag tehát pont rosszkor jött, hogy az obornaki emberes ponton sokat kellett várni, mert összetorlódtak a csapatok. Itt a térképet kellett memorizálni, és 10 pont nevét beírni a fénymásolatra. Telitalátatot értünk el.
És itt kezdődött a halál. A következő 20 km, egy Kis-Mátrabérc, fel és le a dombokon, de nem olyan latymatag, fos dombocskákon, hanem kőkemény, meredek domboldalakon felvezető nyílegyenes utakról van szó. Aki csinálta a Rockenbauer 120-at az tudja miről van szó. Őnekik 100 km után jön ez, nekünk most 50 után jött, csak pont ellenkező irányban. Innen már nyílegyenesen a cél felé mentünk, útközben egy csomó feladattal, amikhez nem kell kitérőt csinálni. Kezdésnek egy fiatal erdőben mentünk felfelé a napsütésben. Juhi elég jól jött ahhoz képest, hogy fel akarta adni, a tetőn meg se állt, ment is tovább, mert a lejtőn jobban fájt a vízhólyagos talpa, és ott lassan ment. Szabolában krichard tartotta a lelket. A következő domb még meredekebb, de rövidebb volt. Itt szabolára nagyon sokat kellett várni, és az összes csoki is elfogyott. Sajnos szabola sem volt túrázni mostanában, és télen fel is szedett pár kilót, az emelkedők nagyon visszahúzták. Itt döntöte el, hogy feladja, menjünk tovább, Valkonyán megáll, és eljövünk érte kocsival. Itt láttuk őt utoljára.
Juhi közben előrement, mondván úgyis lassú. Aztán alig értük utol, a térképen überbrutálisan kinéző Csuszigáló előtt találkoztunk, miközben egy bozótossal küzdött és a jelzésfestőt szidta. Átbuktunk a Csuszigálón, újabb pontot letudva, itt juhi is kiugrott, nem tudott gyorsan jönni. Megvárja szabolát Valkonyán. Őt még láttuk aznap. Ritka fosul éreztem magamat, hogy elhoztam őket ide, a franc se gondolta, hogy ilyen sokat kell majd menni.
Még egy domot meg kellett hágni a Szuloki-forrásig, ahol emberes pont volt, Szabola a madárszakértő nem volt ott, nélküle kellett madárhangokat kitalálni. 5-ből 3-at sikerült is. Ha legközelebb növényeket kell meghatározni ki fogok akadni. Bennünk volt nagyon, hogy sietni kell az utolsó vonat miatt, emellett még kurvára fáradtak is voltunk. Igazából a lábaimat már csak a görcs rángatta, időnként az álmosság is előjött, de urrá nem vált rajtam. A nagy sietségben kihagytunk egy pontot a forrás mellett, pedig még végig is jöttünk azokon a rohadt lépcsőkön, amelynél a fokok számát kellett volna megszámolni. Fel a Gurgó-hegyre, majd le a másik oldalon, nagyon-nagyon soknak tűnt időben, valószínűleg az idegesség miatt. A Gurgó-hegy legtetejére fel sem mentünk, az oda-vissza 2 km kitérő.
Valkonyán teljesen kész voltam, szerencsére krichard jobb bőrben volt, ő ment le a templomig, ott volt a feladat. Én addig megettem utolsó szendvicsemet. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy kajával is egy jóval rövidebb túrára készültünk. A kútból friss víz utánpótás is történt, az emelkedőn pedig a felesleges, emészthetetlen tápanyagok kiürítése. A következ falu, Borsfa előtt eldőlt szabola sorsa. Eltévedt. Juhi már rég Valkonyán volt a szuloki pontőrrel, ő felajánlotta neki, hogy beviszi Bázakerettyére, mert neki is lejárt az ideje. Sikerült olyan pontokat találni mindenkinek, ahol volt térerő, bár juhi valószínűleg ‘Horvátországból’ telefonált. Szabola a szuloki műútról nem kanyarodott le, ment tovább a 7-es út felé, nem volt ereje visszamenni, valószínűleg teljesen ki volt készülve. Talán már mindegy is volt neki hova megy, csak jusson el valahova, az sem kizárt, hogy a Bukarest táblának is örült volna. Végül jóra fordult minden, a pontőr bevitte szabolát Kanizsára, ahol az eggyel korábbi vonatot is elérte, majd elvitte juhit Kerettyére. Juhi cserébe vett neki fagyit meg sört, és beszélgetett vele mindenféléről. Mi is megkönnyebbültünk, mert már tuti nem tudtuk volna szabolát bevinni az állomásra, így ez a teher lehullott rólunk, már csak időben be kell érnünk a célba. Mert ha mi is kidöglünk, akkor az írott dendeócsés történelem legnagyobb ráb*szása történt volna meg.
Borsfáról már csak egy domháton kellett átvágni, majd végigmenni egy aszfaltúton Kistolmácstól a célig. Mertünk nagyok lenni, jóval túl a 60 km-en is tettünk egy kitérőt, hogy behúzzunk egy sokpontos feladatot. Hiszen belefért az időnkbe. De rácsesztünk, mert nem figyeltünk eléggé, nem találtuk meg a keresztet. Micsoda szopás, fölösleges 45 perc és emelkedők. Csak az nyugtatott meg, hogy nyitva találtuk a Kozár-forrásnál lévő utolsó emberes pontot, így ott is kaptunk sok pontot a bal kézzel rajzolt rajzokra. Kistolmács vasútállomáson megcsináltuk az utolsó ember nélküli pontot, és vígan felvánszorogtunk Bázkerettyére, ahol várt már a vadpörkölt. Tudatosan 7, véletlenségből 2, szarakodás miatt 1 pont marad ki a 39-ből, de megcsináltuk az összes kötelező pontot.Kanizsán aludtunk a szüleimnél, másnap nem volt erőnk felkelni 6-kor, hogy odaérjünk a reggeli eredményhirdetésre, fogalmam sincs, hogy ez az eredmény mire volt elég. *** Azóta megvan, hogy a 3. helyre volt elég. Először azt gondoltuk, jó lenne az első tízbe benne lenni. Hát ez sikerült, sőt, még a dobogóra is felfértünk.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
