A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Szabola szólt, hogy őt érdekelné ez a túra. Közben lehetne forrást mérni, még kitérőket is lehetne tenni forrásokhoz. Mondtam neki, hogy engem is érdekel, a határidő előtt 1 héttel be is neveztünk. Gondoltam, hogy ha a hosszú távra akar menni, akkor azokból a kitérőkből úgysem lesz semmi. De azért pár forrás belefért.
A túra neve onnan jön, hogy a rajtban adnak ellátmányt (kaját, piát), és azt a túrázó viszi. És azért elég gazdag volt ez az ellátmány: alma, sió, müzli szelet, csoki, meg ilyenek. Ha egy ellenőrző ponton lettek volna ezek, biztos nem vettem volna ennyi mindent. Persze így a rendező spórolt meg magának kitelepülésre időt meg energiát. A bükki és a barangolás szó a túra nevében gondolom nem szorul magyarázatra.
Felsőtárkány közepén volt a rajt, de szerencsére nem a falun kellett végigmenni, hanem vele kb. párhuzamosan az erdőben. Egészen a Kőbánya-oromig, ami a Szikla-forrás felett van. Innen relatíve hosszabb szakasz jött, ahol nem volt emelkedő, gyorsan haladtunk, majd egy elég hosszú, kellemetlen emelkedő következett. Útközben, de már majdnem a tetőn megnéztük a Sáfár-kutat. A hosszú emelkedőt hosszú lejtő követte, de így is úgy éreztem, hogy soha nem érünk el a Völgyfő-házhoz, ahol ellenőrző pont is volt.
A pontok nem emberesek voltak, kérdésekre kellett válaszolni. Körülnéztünk, beírtuk a megoldást, közben kajáltunk is kicsit. Vágány talált almát a földön, azt rugdostatta velem, amíg a sok rúgástól szét nem esett az alma. Na, itt tényleg tettünk egy kitérőt, bár minimálisat. A Szent Erzsébet-forrást mérte meg szabola, én meg ládát kerestem nem messze tőle. A forrásnál megint ettem, méghozzá téli fagyit, amit szintén a rendezők adtak, és szerencsére szabola nem szereti. Pedig kurva jó. Leesett a tetejéről a csokibevonat egy része, és hát ami leesik, az a kutyáé…
Kis emelkedő, és meg is érkeztünk Ódorvárhoz, ahonnan szép kilátás nyílt a Bükk déli részére. Néztem is, hogy milyen faszán néz ki az a völgy alattunk, akkor még nem tudtam, hogy oda megyünk majd le elég kellemetlen lejtőn. És hát ha oda lementünk, akkor onnan értelemszerűen vissza is kell majd jönni. Még fent viszont megmértük a Zsilibes-forrást. A következő ellenőrzőpont újra a Völgyfő-ház, de nem azon a 1,5 km-es úton kell visszamenni oda, mint amin jöttünk, hanem egy jókora kerülővel. Azt nem egészen értem, hogy a kerülőben miért nem volt ellenőrző pont. Egy kérdést lehetett volna szerkeszteni még oda.
Kezdtünk fáradni, a felfele utat szépen, lassan gyűrtük le. A nép kezdett elmaradozni. Eléggé a végén indultunk, tulajdonképpen az utolsó pillanatban, de nem tudtuk, hogy vannak-e még mögöttünk. Az biztos, hogy a szintidőben bőven benne voltunk. A Völgyfő-háztól a Bujdosó-kő felé mentünk, útközben a Káló-kúthoz is lement szabola. vágány meg megfürdőtt a patakban, nem mintha annyira meleg lett volna. A Bujdosó-kőtől kezdődött az utolsó emelkedő, itt már igazából visszafelé számoltuk már a kilométereket. Az itinerből nem volt világos, hogy hol lesz az utolsó ellenőrző pont, csak annyit írtak, hogy zöld jelzés. Ezen jöttünk már egy jó ideje. Aggódtam, nehogy kihagyjuk, de aztán meglett, rögtön a faluba érkezés előtt.
A faluban megint nem kellett végiggyalogolni, a mellette futó bicikliúton mentünk, ami régen a kisvasút nyomvonala volt. Vágány kért vizet, de hiába mondtam neki, hogy már csak 900 m, és célba érünk, bírja már ki. Csak nem bírta. Adtam neki, akkor meg kiidta a csapot. Fent a hegytetőn durrogást hallottunk, attól megijedt, és olyankor nem eszik, nem iszik. Mostanra megnyugodott, aztán rájött, hogy kurvára szomjas. 1 órával szintidő előtt értünk be. A 2 almán kívül mindent megettem-megittam, amit adtak, a saját kajához hozzá se kellett nyúlnom. Szabola vett még a faluban a boltban egy nagy üveg kólát, amit hazáig be is tolt.