A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Személy szerint én utoljára a Kungsledenen túráztam, így már nagyon hiányzott egy kis menetelés. A többiek többször is voltak az összel itt-ott, de nekem állandóan közbejött valami. Ezt a túrát már régebben kinéztük, rövid, abszolút nem megeröltet a 200 méteres szintemelkedésével. Kapóra jött a kirándulás, de végül csak ketten a kricharddal neveztünk be. Hétkor indultunk Bp-ről és fél kilenckor már kezünkben volt a pecsételő kártya. Elég sokan voltak a rajtban, ez valószínűleg a könnyű túrának ígérkező kirándulás miatt volt. Kb ugyanakkora tömeg tolongott a rajtban és környékén, mint az év elején végiggyalogolt HÓ-Fejérke túrán. És úgy ahogy ott, itt is szép számmal akadtak az indulók között 60-70 évesek és fiatal, szülőkkel együtt túrázó gyerekek is.
Miután megkaptuk a papírt azonnal nekivágtunk a távnak. Az időjárás nem volt a legkegyesebb hozzának, de becsületére legyen mondva, hogy nem esett és nem is fújt a szél, abszolút nem volt hideg a levegő, annak ellenére hogy hivatalosan már tél van, viszont a nap se sütött, ami miatt az egész táj szürkeségbe és párásságba burkolódzott. A Vörösberény-Szentkirályszabadja főút mellett indultunk el, majd egy kirakodóvásár mellett tértünk el és haladtunk tovább a város külső területén. Nem volt jó az idő a fotózáshoz, de azért cipeltük a gépet és mindenképpen szerettem volna fotózni, még akkor is ha az idő abszolút nem volt alkalmas erre. Az első kép egy aranyos templomról készült.
Gyorsan lépdeltünk a kertes házak között, egy patak mellett vitt az utunk enyhén felfelé. Tök jó kis telkek foglalták el a völgyet, a mázlistáknak a telkükön keresztül folyt át a kis patak, így saját csermellyel büszkélkedhettek. Lassan beértünk az erdőbe és egy töltés illetve a házak kerítései közötti – néhol egész keskenyre szűkülő részen haladtunk. Lassan elértük a Remetevölgy felső részét. Kiértünk egy műútra, amely mellett már csak pár ház álldogált. Kissé nyugisabbbá vált a környék. Egy aprócska kőhídnál döbbentünk rá arra, hogy valószínűleg a töltés, ami mellett caplattunk régen egy vasúti sínpárnak adhatott otthont. Persze nekünk nincs olyan érzékünk és szemünk az ilyenekhez, mint a feherbnek, szóval ez nem biztos. De nagyon úgy nézett ki; itt a kép a hídról.
Elhaladtunk egy temető mellett, úgy látszik itt még él a hódolat a régi felszabadítóknak. Elértük a Veszprém – Balatonalmádi bicikliutat és ezzel a Vödör-völgyet is. A bicikliút itt szintén egy töltésen haladt, valószínűleg a korábbinak volt a folytatása. Tovabbra is minden szürkébe burkolódzott, sehol semmi szélmozgás. Itt találkoztunk az első ellenörzőponttal, majd miutan pecsételtünk egy rövid emelkedő után ismét üdülőtelkek illetve szőlősorok, pincék mellett haladtunk. Nemsokára elértük a leágazót Szentkirályszabadja irányába, és a túra legkeményebb emelkedőjén indultunk el a következő pecsételőhely, az iskola irányába. A lejtő kb. 200 méter hosszú lehetett, majd kiértünk ez erdőből és pár száz méterrel arrébb már látszottak a falu szélső házai.
Az útvonalon végig rengeteg túrázó mászkált. Hamar elértük a pontot, de itt sem töltöttünk sok időt, hanem indultunk tovább. Visszacaplattunk az emelekedőre, majd megálltunk egy kicsit zabálni. Tíz perc után mentünk tovább. Összevissza kanyarogtunk az erdőben, majd egy völgyben indult az út lefelé, balról erdős hegyoldal, jobbról pedig egy sziklás kiszögellés határolta a völgyet. És itt olyat csináltunk, amit ritkán szoktunk teljesítménytúrákon. Legalábbis a Ricsi meg én: felmentünk a sziklákra, hogy megnézzük a kilátást. Szerencsére nem volt meredek kaptató, hamar felértünk. Északra látszott a völgy, kb 1 km tavolságban Szentkirályszabadja házai, az iskola falai tűntek fel. A szürkeseg miatt nem volt valami fenséges a kilátás, de nem bántuk meg hogy feljöttünk. Egy picit üldögéltünk majd továbbindultunk.
Erdőben haladtunk egy patak mellett majd beértünk a Malom völgybe. Egy rövidke erdős terep következett, majd ismét üdülőházak között vezetett tovább az utunk. Beértünk Vörösberénybe és nemsokára elértük a műutat. A leírás szerint innen már csak le kell gyalogolni az út mellett Almádiba. Előtte még pecsételtünk a román-kori vörösberényi templommal szemben, majd nekivágtunk az utolsó szakasznak. Végig a műút mellett; nem volt valami izgalmas. Végül 3 óra alatt teljesítettük a távot és miután átvettük a kitűzőt és fogadtuk a gratulációt, 3/4 12-kor már indultunk is haza. Nem volt rossz túra, jól esett egy kis mozgás, bár zavart a tömeg, a sok lakott terület és a béna idő.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
