A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
A Vasas Maratont 11. alkalommal rendezték meg, nekünk ez volt az első alkalom, hogy részt vettünk rajta. A pomázi rajtot kevéssel napfelkelte előtt már el is hagytuk. Már nem volt annyira sötét, lámpa nem kellett. Különben is jó sokáig a falun belül vitt az út a Kő-hegy felé. Eddig mindig csak olyan túrákon vettem részt, ahol Pomáz a cél volt, és roppant kellemetlen volt végigsétálni a hosszan kayargó utcákon. Most, közvetleül idulás után nem éreztem annyira borzasztónak. El is beszélgettük Beával az időt. Az erdőbe érve kezdett emelkedni jelentősebben a terep, de a Kő-hegyre érve is csak 250 m szintet tettünk meg a ránk váró 1450-ből. Viszont az 5 km-t egy óra alatt abszolváltuk. A Kő-hegyen teával vártak a rendezők, ami jól esett a reggeli hűvösben. Nem volt se hideg, se forró, pont jól lett eltalálva.
Kis lejtő következett, betértünk a Vasas-szakadékhoz, majd ismét emelkedő jött egészen a Lajosforrásig. De ez már nem volt annyira vészes. Továbbra is jó tempóban haladtunk, nagyjából tartottuk az 5 km/h-s átlagot, de én már kezdtem megéhezni. Lajosforrásnál megálltunk kb. 10 percre enni, inni, és mértünk is egyet. A száraz szeptember a forrásokon is nyomot hagyott. A Kő-hegy alatti Petőfi-forrás száraz volt, de a mindig bővízű Lajosforrást is meg lehetett mérni egy fél literes konyhai mérőedény segítségével. Máskor egy ilyen edény alá sem fér a vízsugár alá, vagy ha igen, a másodperc tötrésze alatt megtelik. Most másfél másodperc kellett hozzá. Majdnem eluntam magam ez alatt.
Dömörkapuig gyakorlatilag végig lefelé kell menni, vannak itt elég meredek részek is. Aztán a műúton, illetve a műúttal párhuzamosan vezető turistaúton haladtunk a Lenkó-emlékig. Útközben még egy sámánt, vagy táltost, vagy ki tudja kit is láttunk, aki a patakparton dobolt és kántált valamit. A lazább terep ellenére lassultunk kicsit, és természetesen többet pofáztunk, mint emelkedőn felfelé. A Lenkó-emléknél régi ismerősök voltak a pontőrök, akiket ilyen szerepben még nem láttam, és figyelmeztettek, hogy a Sikárosi-erdészháznál a jelzések megváltoztak. Ennek ellenére először rossz irányba, az új kék jelzésen mentünk, de még időben rájöttünk a tévedésünkre, és visszatértünk a régi OKT útvonalra. Úgy tűnt számomra, hogy miattam lassultunk le, mert amikor Bea ment elől mindig begyorsultunk, valamikor alig tudtam tartani vele a lépést. Megpróbáltam ilyenkor nem beszélni, mert a légzésre kellett koncentrálnom, beszédre már maradt energia.
Az itineren volt egy metszet, ami alapján a Király-kúthoz is meredek emelkedő visz majd fel. De csalóka volt az ábra, mert nem volt semmi különös. Kicsit emelkedett ugyan, de nem az a tüdőkiköptető, durva szint volt. A Király-kutat már a térkép is időszakos forrásnak jelöli, naná, hogy most sem folyt, pedig nagyon jól nézett ki az a mély árok, ami a víz elvezetésésre szolgál. Megkaptuk a sokadik csokinkat (egy csomó ponton kaptunk csokit), és már indultunk is tovább. Innen Dömösig megint laza, lejtős a pálya. A Szőke-forrás völgyében kanyarogtunk egyre lejjebb. A felső szakaszon egy csepp víz sem volt, de látszódott, hogy vannak, vagy voltak olyan időszakok, amikor nagy mennyiségű víz zúdul le a hegyről, mert alá volt mosva sok helyen, a fák gyökerei is szabadon voltak már néhol. Lejjebb már több mellékág is beletorkollik a völgyben futó mederbe, itt már a víz is folyt. Nem voltam még erre, a térképet meg nem akartam elővenni. Ezért kicsit meg is lepett, hogy a Rám-szakadék bejáratánál lyukadtunk ki.
Nem a műúton, hanem továbbra is a piros sávon mentünk Dömösre. Így kényelmesebb volt, bár a végén nem lehetett az aszfaltot elkerülni. Dömösön a Dunaparton volt a pont, zsíroskenyérrel, pezsgőtablettával. Itt is voltunk vagy negyed órát. Valahogy nem akaródzott továbbindulnom. Pilismarótig a Duna mellett, parti kutak mellett vitt az út. Dél elmúlt, kezdett meleg is lenni. Már Dömösig, a hosszú lejtőn sem jöttünk valami gyorsan, most viszont határozottan lelassultunk. Mintha lélekben készültünk volna a végső, nagy emelkedőre, Pilismaróttól fel Dobogókőre. A Duna-parton alig voltunk 100 méter felett, Dobogőkő meg 699 m, szóval kis híján 600 m szint volt még előttünk. Érdekes módon fölfelé gyorsabban mentünk, talán, mert minél előbb le akartuk tudni. És ha már felértünk, tulajdonképpen be is fejeztük a túrát. Az első pár méteren megtaláltuk a kényelmes tempót, amivel normálisan haladtunk, de ki sem fulladtunk. Azért volt olyan pont, konkrétan a Szakó-hegy oldalában, ahol meg kellett állnom fényképezés és ivás ürügyén.
A Szakó-nyereg előtt volt egy rövidebb lejtős rész, majd egy rövid, de igen meredek szakaszt követően 600 m fölé küzdöttük magunkat. Beának ez jobban tetszett, mert a bokája kezdett egyre többször kimenni, és az emelkedő jobban esett neki. Közeledve Dobogókőhőz egyre nagyobb lett a tömeg. Végül 2 óra alatt meglett az alig 10 km a Dunaparttól idáig. Ami nem is rossz ahhoz képest, hogy szinte végig fölfelé kellett jönni, és előtte ki voltam dögölve – igaz, részben az unalomtól. A hegytetőn megcsináltam a szokásos fényképeket a Dunakanyarról.