A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Elindultunk, hogy másodszor is teljesítsük a Kinizsi Százast, de ez csak egyikünknek sikerült. Mogyorósbányáig mentünk együtt, onnan én már a Vértes Volánnal utaztam tovább. Szóval Mogyorósbányáig én írom a sztorit, az éjszakai szakaszon történteket pedig szabola. Mivel a fényképezőgép szaboláé, ő fényképezett, ezért kevesebb képen is van rajta.Később indultunk, mint tavaly. Eleve később is mentünk a rajtba, de csak kb. 10-15 perccel. Az indexes topicban is sokan írták, hogy többet kellett várni, mit előző években, hát ezt mi is így éreztük. Csak 8 órakor sikerült rajtolnunk. A Kevélyre minden gond mélkül felértünk, ott szabola csinált egy panorámaképet, aztán indultunk is tovább. A Hosszú-hegyen is minden a legnagyobb rendben volt, idén nem volt olyan hosszú a sor a pecsételőhelynél, mint tavaly. Ez kicsit meg is lepett. Szívesebben ácsorogtam volna itt, mint a rajtban. Aztán a Pilisen fölfelé elkezdődtek nálam a gondok.
Nem voltak komolyak, de ha belegondolok, hogy alig tettünk meg 20 km-t, és még 80 hátra van, akkor kicsit megrémültem, hogy mi lesz velem a Getén. Nagyon gyengének éreztem magamat, és nemcsak fölfelé menet, hanem a Pilis tetőn is. Pedig az egy nagyon kellemes út: enyhe lejtő, több, mint 5 km-en keresztül. Még az a szerencse, hogy erdőben vitt az út, a tűző napon hamar kidöglöttem volna. Szabolának semmi baja nem volt, még fényképezgetett is egy csomó virágot. Ekkor kezdtem el neki mondogatni, hogy szoktassa hozzá magát a gondolathoz, hogy legkésőbb a Tokodi pincéktől, vagy Mogyorósbányától egyedül fog menni, mert én feladom. Mondogatta, hogy hagyjam abba ezt a baromságot, ne arra koncentráljak állandóan, hogy mennyi is van még hátra.
Ezzel szemben szabola teljesen profin nyomta a dolgot. Nem beszélgettünk annyit, mint tavaly, csak egyszer-egyszer hangzott el valami „Pilóta utca”- szerű poén. Látszott rajta, hogy komolyabban veszi, mint én. Egyszer elnézést is kért, hogy nem beszél annyit. Erre én mit is tehettem volna: természetesen én kértem elnézést.
Pilis-nyeregbe érve leültünk pár percre, és kajáltunk is. Valószínűleg ez volt a bajom, mert utána minden simán ment (legalábbis egy jó darabig). A Kétágú-hegy után következett a meleg szakasz. Kevés az erdő és sok a műút. Az az egy-két kósza gomoly, ami az égen volt csak rövid ideig takarta a napot.A hét eleji hidegfront után szerencsére nem tudott még felmelegedni a levegő (10 fokos 850 volt csak),így igazi nagy kánikula sem volt. A csapadéknak esélye gyakorlatilag nulla. Annyira bíztam magamban, hogy esőkabátot sem vittem, és szabolát is rábeszéltem erre. Kesztölcön idén sem álltunk meg, hanem inkább egy dorogi kocsmában pihiztünk. A pia egész jól jött, sokkal jobban voltam már, mint pár órája. Ismét visszatért a remény belém, hogy sikerül végigmenni. Fölfelé a Getén meg kellett állnom. Szabola csak pisálni állt meg, tényleg sokkal jobban bírta a gyűrődést, mint tavaly. Továbbra is szorgalmasan fotózta a növényeket, amint az látszik alább. A Gete és Mogyorósbánya közötti szakasz nálam a vízválasztó. Ha normálisan túljutok rajta, akkor már félig megvan a túra. Éjszaka az erdőben csak akkor adnám fel, ha valami baleset történne, vagy akkora vérhólyag lenne a talpamon, mint a fejem.
Hát mit is mondjak; gyorsabban leértünk a Getéről, mint ahogy felmentünk. Alulról le is lett fényképezve. Élőben sokkal meredekebbnek látszik. Most jobban odafigyeltem a lépésekre, és nem görcsölt be a lábam a hegy lábánál.Itt kezdett úrrá lenni rajtam az a gondolat, hogy milyen jó lenne otthon feküdni és hideg sört inni, meg jégkrémet zabálni. Erre rátett egy lapáttal, hogy hallottam, hogy a közeli tónál gyerekek fürödnek. Legszívesebben beleugrottam volna a vízbe. Sajnos menni kellett tovább (tényleg sajnáltam – azt hiszem itt már minden eldőlt). Ebből is látszik, mekkora pöcs vagyok. A Hegyes-kőnél egy árnyékos helyen (elég kevés ilyen hely van arrafelé) láttunk egy gyereket feküdni. Látszott rajta, hogy nagyon szarul van: hányingere is volt, valószínűleg napszúrást kapott. Adtunk neki vizet, valaki pedig benyomott a szájába egy szőlőcukrot. Állítólag valaki ott is maradt vele, amíg nem jött segítség (a Kősziklára felfelé menet láttunk egy mentőt arrafelé menni). Furcsa, de kicsit irigyeltem a srácot. Ott feküdt a hűvösben, és nem kellett azon izgulnia, hogy eléri-e Szárligeten a 6:53-as vonatot. Pár perccel gyorsabbak voltunk a tavalyi időnkhöz képest. Nem kellett 10 óra sem, hogy elérjünk a Tokodi pincékig. Pont akkor ért a megállóba az a busz, amire két évvel ezelőtt itt szálltam fel. Most nem tettem ezt meg. Az agyam fel akarta adni, de éreztem, hogy fizikailag nem vagyok kimerült, ha szarul is, de meg tudnám csinálni a túrát.Egyetlen bajom az volt, hogy a hosszú napos szakaszon nagyon kiizzadtam, és az izzadság kidörzsölte a combom belső felét. De még ez sem volt olyan vészes, mint máskor.
Az egyik pincénél leültünk, a tulajtól kértünk vizet (nagyon finom volt a víz, teljesen más, mint a sima csapvíz). Elkezdem ismét a vernyákolást, hogy nem fog menni, meg ilyenek. Szabola ultimátumot adott nekem: Mogyorósbányáig döntsem el, hogy mi a kukit akarok csinálni. A Kősziklára felfelé menet aztán minden eldőlt véglegesen. Szédültem, és rohadtul kivoltam. Le is kellett ülnöm egy kőre. Azt hiszem ott csesztem el a dolgokat, hogy rosszul osztottam be a kaját, és a popsikenőcsöt. És agyban nem voltam ott 100 %-ban.Nem akarom magamat sajnáltatni, csak magamat hibáztathatom. Ez volt az ötödik feladott túrám (2 Mátrabérc, 1 Kinizsi, és 1 Balaton 200 után), de most először éreztem azt, hogy fel kellett adnom, bűntudatom sem volt. Másnap kicsit szar érzés volt, hogy nem fáj a lábam. Este egy csomót gondoltam szabolára. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam. Reggel is felébredtem többször, és megnéztem az órát. Megpróbáltam kitalálni, hogy hol lehet éppen. Nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan beér. Szóval a feherb nélkül indultam tovább. Nem sokat tököltem Mogyorósbányánál. Tavaly itt majd egy fél órát üldögéltünk, iszogattunk és vigasztaltuk magunkat hogy már a felén túlvagyunk. De most semmi fáradtságot nem éreztem. Lábam remek formában volt, éhes sem voltam és az a pár korty víz, amit lehajtottam, bőven elég volt a továbbinduláshoz. Mikor beértünk, a buszállomásnál lévő csapnál felfedeztem két régi középiskolás osztálytársamat, de ők már túl voltak a becsekkelésen az ellenőrző pontnál, és már indultak tovább. Nem szóltam nekik, hogy várjanak meg, nagyon optimista voltam, úgy éreztem simán utolérem majd őket.
Feherb elment a busszal, én pedig továbbmentem Péliföldszentkereszt felé. Laza voltam, mint a higany, lábaim, mint két turbina vittek előre, semmi fáradtság, semmi éhség, szomjúság. Szóval minden paraméter, ami az út folytatásához kellett a lehető legoptimálisabb volt. Azért a biztonság kedvéért benyomtam az utolsó sportszeletet, nehogy véletlenül valami bajom legyen. Óra nem volt nálam, így nem tudom mikor kanyarodtam rá Péliföldszentkeresztnél az országútra. Egy biztos: a nap már lemenőben volt, sugarai szinte vízszintesen borították be a búzamezőket. Nem tudom miért, de a műúton jobban ment a gyaloglás.Amikor azt gondoltam, simán utolérem a két srácot, kissé eltájoltam magam. Egyiküknek kiment a térde, kénytelen volt feladni. Mikor lekanyarodtam a műútról, ott találtam a turistaút mellett ülve, amint éppen telefonos segítséget kért. Váltottunk pár szót, elmondta hogy a Gyuri kb. 15 perccel van előttem, ha egy kicsit kilépek, be tudom hozni. Az jó lenne, gondoltam, ezért elköszöntem tőle, és siettem tovább. Végül a hídnál értem utol. A lába ott már egy kissé zilált állapotban volt, megállapodtunk, hogy együtt megyünk, de ha valamelyikünk úgy érzi, hogy a tempó neki nem oké, akkor különválunk. Ittam egy kicsit, majd miután Gyuri megműtötte a lábát, továbbindultunk.És most jött a csoda! Érettségi óta nem találkoztam vele, úgyhogy beindult a szöveg, és be sem állt a szánk egészen Pusztamarótig. Eszméletlen gyorsan és aránylag nagy tempóban tettük meg a híd és a tisztás közötti x km-t. Meglepetésemre nem volt itt ellenőrzőpont. Igen, meglepetésemre. Tavaly ugyanis szinte minden kilométer után bele-belenézegettünk a füzetkébe, amit a rajtnál adtak, de most egyszer sem volt a kezemben, csak a rajtnál, ezért nem tudtam, hol lesznek a pecsételőhelyek. Miután nem volt pont meg semmi leszbishow, folytattuk utunkat. Még nem volt teljesen sötét, a lámpákat hanyagoltuk. Aztán elindultunk felfelé a Gerecsére. Szépen rakosgattam egymás után a lábaimat, még mindig semmi fájdalom, semmi negatív jelzés nem érkezett az agyamba, hogy valami gond lenne deréktól lefelé. Köves, sziklás úton haladtunk, a lámpámat itt már bekapcsoltam. A beszélgetés itt már egy kicsit elapadt, talán kifáradtunk egy kicsit, vagy nem volt miről beszélni, nem tudom, de hosszabb szüneteket tartottunk. Sötét volt már, a népek összeverődtek rendesen. Éppen egy 6 fős banda mögött kullogtunk amikor a hátunk mögül valaki figyelmeztetett minket, hogy itt valahol el kell majd kanyarodni felfelé. Ha ő nincs, akkor nem tudom meddig megyünk, de szerencsére szólt, és rákanyarodtunk a Bányahegyre vezető enyhén emelkedő kék jelzésre. Remekül meneteltünk, és kb. fél tizenegy előtt nem sokkal értünk ki a sátrakkal megpakolt tisztásra.
Itt pihi volt. Gyurinak le kellett ülnie, a lába eléggé kellemetlenül viselkedett. Mi tagadás, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem esett jól, de ha egyedül vagyok, szerintem nem ülök le, csak benyomok két vagy három pohár teát (azt hiszem, Earl Grey volt). 22.45-kor indultunk neki a maradék 30 km-nek. Mi az? Piha, semmiség. Mi 30 km, ha már 70 van a lábadban? Mindegy… Kékzöld, kékzöld jelzésen kutyagoltunk. Érdekes módon, megfigyeltem, hogy kb. Mogyorósbányáig általában a pont előtt sűrűsödtek be a népek, de utána már inkább a pontok előtt. Mikor elindultunk Bányahegyről, voltunk vagy tizen. Aztán lassan elmaradoztak mögöttünk, és újra kettesben nyomtuk a kilométereket. Azért jó, hogy nem egyedül voltam. Világosban még úgy gondoltam, simán megcsinálom magányosan is, de azért fél egykor nagyon kellemes volt, hogy battyogott mellettem valaki. A tempó nem változott, tapostuk az enyhén saras utat. Valahol a kerítéssor mellett egy farakásnál megálltunk enni. Vagyis a Gyuri evett, nekem egy falat sem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy ha csak megérzem a kolbászos zsemle illatát, elhányom magam. Úgyhogy maradtam a víznél. Nem ültünk sokat: kb. 6-8 percet. Itt éreztem azt először, hogy igaz a mondás: Az első lépést a legnehezebb megtenni. Az elindulás nehéz volt: újra ráállni a vízhólyagos lábamra (ami utólag kiderült, nem volt vészes) érezni a fáradtságot a lábamban. Az első lépések amolyan terminátor-féle, koordinációs zavarban szenvedő ember járására emlékeztethettek. De aztán egyre jobban felpörögtek a fogaskerekek, és visszaálltunk a régi tempóra. Koldusszállásnál először pecsételtünk, aztán leültünk teát inni. Ez a tea engem fantasztikusan feldobott! Itt is és Bányahegyen is. Én legurítottam vagy hatot, Gyuri viszont nem ivott meg összesen két pohárnál többet. Ő inkább evett. Most utólag visszagondolva lehet, hogy kicsit sürgettem a társamat. Alapelvem az volt, hogy keveset üljek, mert akkor megint nehéz lesz elindulni. A teát ugyan ülve ittam meg, de mikor Gyuri a fűben feküdt, én inkább leguggoltam, vagy a térdemre támaszkodva előredőltem. Ezen okok miatt úgy nézhetett ki, mintha már menni szeretnék, és ez lehet, hogy sürgetőleg hatott. Tehát itt sem töltöttünk el sok időt. Irány a Somlyó. Tavalyi túrából visszaemlékezve tudtam, hogy lesz egy rész, ahol kiérünk az autópálya mellé, majd át egy vetésen, két műút, aztán fel a hegyre. Ez így volt most is, azonban csak a távok kavarodtak az emlékezetemben össze. Azt hittem, hogy az autópálya messze van, de nem. Hamar ott voltunk, aztán az első műutat is simán elértük. Keresni a sorompót, majd tovább a másik műútra, azon gyalogolni vagy másfél kilométert és rákanyarodni a Somlyó felé vezető útra. Itt nagyon ledöbbentem. Számomra ez a szakasz rövidnek maradt meg az emlékezetemben, de most ez nagyon hosszúnak tűnt. Vagy 2,5 km-t gyalogoltunk a betonúton, mire megtaláltuk azt a fránya jelzést fölfelé a csúcsra. Nem álltunk meg sehol, csak fenn a házikónál. Szerencsére arra jól emlékeztem, hogy Somlyóvárra felvezető turistaút nagyon rövidke kis emelkedő. Pillanatokon belül ott álltunk az utolsó pecsételőhely előtt. Újabb pihenő. Itt már én is ültem. Nem volt jó jel, hogy a Gyuri azt mondta, 5 perc múlva indulunk. Majd hozzátette, hogy ha elaludna, keltsem fel. De szerencsére nem aludt el. Dühítő, hogy még 12 km volt hátra és ilyenkor jön elő az emberben a matematika: basszus, mennyi most az idő, mikorra kell beérnem? Ez volt most is. Triviális volt, hogy megcsináljuk, de mégis egy icipicit féltünk a kudarctól. Én már nem annyira, de a Gyuri fél órával előttem indult, úgyhogy őhozzá kellett igazodni. Na meg persze ott volt a 6:53-as vonat…
Indulás: jelszó: nemsokára már csak egyjegyű kilométerek vannak hátra. Nagyon nehéz volt elkezdeni a járást, de újra belejöttünk. Szépen leértünk a murvaútra, ahol ugye figyelni kellett a sréhen lekanyarodó kék jelzést. Frankón meg is találtuk, de aztán nem a megfelelő helyen kanyarodtunk le, hanem visszatértünk az útra. Ott nekem valami már nem stimmelt. Tavaly nem jöttünk vissza. Vagy mégis? Utánunk jött egy csapat nagy elánnal, erre jó, biztos. Akkor minden rendben, gondoltuk. Megálltunk pihizni egy kicsit. Itt feküdtem le először; bele az út porába. Néztem a csillagokat, szívtam a friss hajnali levegőt… és hallgattam a hülye szúnyogok döngicsélést a fülemben. Nem is maradtunk sokáig. Keresgélni kezdtük az utat… erre sincs… arra sincs… Hangosan káromkodtam (ezt nem idézem) és erre, mint valami égi jel, tőlünk kb. 20 méterre megszólalt egy hang: Erre.És akkor már láttuk a zseblámpák fényét is. E kis malőr kb. 20 percünkbe került. Innen lefelé kanyarogtunk, lassan kivilágosodott, köd borított szinte mindent. Elhaladtunk a tavak mellett, majd beértünk Nagyegyházára. Itt megint elszámoltuk magunkat: kb. 3-4 km-t sejtettünk hátra, de volt kb. 5,5. Ez itt már nagyon nem volt mindegy! De baktattunk tovább. Előttünk és mögöttünk is emberkék, ki vánszorgott, ki fitten trappolt. És még hátravolt az a kis szemét emelkedő az autópálya előtt. De sikerült legyűrni és 5.25 körül áthaladtunk az autópálya hídja alatt. Gyurinak itt már végképp kivolt a lába, de hősiesen nyomta, bár innen berugdostam volna, az biztos. A kanyar után be az erdőbe, és még több, mint egy kilométert kanyarogtunk egy ösvényen, mire feltűntek volna Szárliget első házai.
És mily szerencse, hogy nincs messze a cél az első utcától, csak egyenesen, aztán el a vasút mellett, végül átkelni a síneken és vége. És milyen szerencse, hogy a Gyurinak eszébe jutott, hogy vegyük meg a jegyeket addig, amíg itt vagyunk az állomás oldalán. Odaátról igen kellemetlen lett volna visszajönni a jegyért. 5.50-re értünk be, 21.50 alatt csináltam meg a távot, ami szerintem nem is olyan rossz. Persze a célban kajával vártak, de szinte minden egyes falatnál majdnem elaludtam. Fáradt voltam és még haza kellett menni. De végül minden jó, ha a vége jó, sikeresen lecuccoltam otthon kb. fél kilenckor.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
Térkép
Zöld zóna
Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk
Nagyezerjófű
Dictamnus albus L.