A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Ha kiterítünk magunk elé egy olyan Mátra térképet, amelyen a szintvonalakon kívül domborzati árnyékolás is van, akkor azt láthatjuk, hogy a Mátra fő gerince S alakot formáz kelet-nyugati irányban. Na, ezen az S betűn halad végig ez a túra. Kicsit durván néz ki, hogy reggel elindulunk a térkép jobb széléről, este pedig a bal szélére érünk. A gerinc nem olyan, mint mondjuk az Alacsony-Tátrában, ahol magán a gerincen kevés a szint. Itt ez kvázi a legmagasabb csúcsokat összekötő vonal, ahol fel-le kell menni a hegyeken. Épp ezért ilyen nagy a túra szintemelkedése. És pont ezért csak ennyi, hiszen ha le kellene erről menni, akkor sokkal többet kéne menni aztán fölfelé is. Már háromszor próbáltam ezt a túrát, de csak egyszer értem célba, akkor is késve. Utoljára tíz évvel ezelőtt próbálkoztam, azóta sem fordult meg a fejemben, hogy újra nekiinduljak. Most elérkezettnek láttam az időt, jobb formában éreztem magam, mint akkor, és az időjárás is remeknek ígérkezett. Csak krichard vállalta, hogy velem tart, de Atist sikerült rávenni, hogy depózzon nekünk.
6.17-kor indultunk papír szerint, és már az első métereken, az aszfaltúton elkezdte nyomni a cipő a jobb bokámat. Nem tudom, mi a francért, akárhogy igazgattam, nem lett jobb, csak reméltem, hogy megszokom majd. Szerencsére emelkedőkön nem éreztem ezt. Az első komoly emelkedő a Kalapos-tető volt. Többször át kellett mászni kerítéseken, és tüskés szederbokrok is nehezítették az utat. Egy-két helyen fel is szaggatták a lábamat, de csak ezek miatt nem fogok hosszúnadrágban megrohadni napközben. A kb. 5 km-re lévő Gazos-kői kilátópontot 1 óra alatt el is értük, ami nem olyan rossz eredmény tőlünk itt az elején. De ez még csak bemelegítés volt ahhoz képest, ami következett.
Meredek, ám rövid lejtő után ereszkedtünk le, majd a Remete-tetőt megkerülve elértük a Jóidő-nyakat, ami egy nyereg a Mátra gerincén. Az erről elnevezett forrásból szivárgott a víz, de nem a rendes helyén, hanem a foglalat alatt. A forrásnál egy éles jobb kanyarral rátértünk az első igazán durva emelkedőre, amely a Szederjes-tetőre vitt fel minket. Már itt, alig 7 km-rel a rajt után éreztem, hogy sokkal jobban megy a túra, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor is hasonló tempóban mentem ugyan, de ez az emelkedő mindig megfogott, és úgy vánszorogtam fel rá, többször is meg kellett állnom inni. Most megállás nélkül ment, és az tény, hogy úgy éreztem, hogy a tüdőm valahol lentmaradt a lejtő aljában, de ez az érzés azonnal elmúlt, ahogy felértem a tetőre. A Szederjes-tetőről lefelé az út szintén nem semmi, de itt a túrabot segítségével sikerült gyorsan leszáguldani. Pontosabban leporozni, mert szárazság volt, krichard meg nem bírt magával, és szinte lerohant.
A következő hegy a Jagus, innen látszik Recsk a kőbányával, illetve utunk elkövetkező hegyei is nyugati irányban: az Oroszlánvár, a Cserepes-tető és a Nagy-Szár-hegy egyre magasabbra ívelő ormai, majd a végén a Kékes tömbje zárja le a kilátást a TV-toronnyal. A Jagusról eléggé le kellett menni a Domoszlói-kapuhoz, ami szintén egy nyeregpont, vagy ha úgy tetszik egy szoros, ami a tőle délre lévő faluról kapta a nevét. Itt vezették át az elektromos vezetéket a hegységen, és erdészeti út is visz át rajta. Az Oroszlánvárhoz egy roppant meredek, ámde rövid emelkedő visz fel. A Kékesig talán ez a legdurvább. Itt már meg kellett állnom egy fél perc erejéig. Fent a tetőn megkerültük a vár romjait, megkaptuk első pecsétünket, és azonnal indultunk is tovább, hogy a Kékes előtt meghágjuk a két nagy hegyet. A Cserepes-tetőre sűrű fenyvesben visz fel az út. Egyes részei nagyon meredekek, viszont vannak benne pihentetőbb szakaszok. Egymást érték az emberek, sokszor nekem is előznöm kellett, ekkor kicsit megnyomtam a gombot, de aztán hamar kifulladtam, és meg kellett állnom. Krichard tanácsára ezt követően inkább lassabb, de egyenletesebb tempóban vettem az emelkedőket. Aminek meg is lett a hatása, a Nagy-Szár-hegyen már megállás nélkül felmentem, csak a tetőn álltunk meg egy rövid ivászat erejéig. És ha már megálltunk lefényképeztem az erőműt is. Úgy beszéltük meg, hogy a Markazi-kapunál megállunk kajálni, hogy ne dögöljünk ki a Kékesre vezető hosszú emelkedőn. Addig szinte csak lefelé kellett menni, amit gyorsan abszolváltunk. A Markazi-kapu, szintén hasonló domborzati képződmény, mint a domoszlói, csak kicsit magasabban van. A cipő még mindig nyomta a jobb bokámat, megpróbáltam hát leragasztani a lábamat. Nem törte fel a cipő, még csak piros sem volt. Természetesen a ragtapasz sem tartott sokáig, de úgy látszik hozzászoktam a cipőhöz, vagy az a lábamhoz, mert ez után már alig éreztem a fájdalmat.
Sajnos finom szendvicset csomagoltam magamnak, amit nehéz volt abbahagyni. De nem akartam nagyon bezabálni sem. Nekiindultunk hát a Kékesnek. A Disznó-kőig, szerpentines, enyhén emelkedő út van, szinte kellemes. Csak azon venni észre, hogy emelkedünk, hogy a Markazi-kapunál lévő erdei út már messze alattunk van. A Disznó-kőről is remek a kilátás, de most leszartuk. Sajnos ez a túra nem olyan, hogy nagyon sokat lehessen nézelődni. Nincs idő rá. Inkább nyomtuk tovább, a már meredekebbé váló emelkedőt. A legdurvább közvetlenül a Sas-kő alatti rész. Itt sem megyünk fel az emlékműig. Krichard nagyon sokat segített azzal, hogy ment előttem, és tudtam követni a tempóját. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer én kerültem előre, és valami nem stimmelt, nehezebb volt menni. Na, ezek után mindig előreküldtem, úgysem tudtam volna nála gyorsabban menni. Amikor mentünk felfelé a Kékesre, a legutolsó emelkedőn, megint éreztem, hogy sokkal jobban bírom, mint tíz éve. Akkor itt kétszer is le kellett ülnöm, most megállás nélkül értünk fel az ország tetejére. Kezdtem komolyan elhinni, hogy bírni fogom a végén is, de persze addig még rengeteg akadály van. És annak ellenére éreztem ezt, hogy nem voltunk olyan baromi gyorsak, 4 és fél óra volt idáig az út, de már 1500 szint megvan a 2700-ból és 20 km az 56-ból. Kékesen választottam egy langyosabb pohár levest, megittuk, telcsiztünk juhival, megbeszéltük, hogy a Mátra-nyeregben talizunk. Innen a lehető legszarabb lejtőn mentünk le, a Sombokor felé a sárgán. Tudtam, hogy krichard lejtőspecialista, de azok után, amit itt levágott, a szám is tátva maradt. Én a bottal balfaszkodtam lefelé, csak arra figyeltem, hogy jó helyre lépjek, és ne menjen ki a bokám, vagy ne hasaljak el a porban. Mikor egyszer felnéztem, ő sehol sem volt. Egyszerűen eltűnt, csak a lejtő alján láttam, hogy ücsörög egy farakáson, mintha a villamost várná. Azt mondta, unta a lejtős terepet, és minél gyorsabban túl akart lenni rajta. Én meg aztán azzal szarakodtam, hogy a botom becsúszott végét újra kihúzzam, amivel azt értem el, hogy a kezem is elfáradt közben. Több kilométerig tartott, mire sikerült megcsinálnom. Lassan oda is értünk a galyatetői elágazóhoz, ahol kicseréltem a vizes palackot egy bontatlanra, krichard meg feltankolt körtékkel. Atis rendes csávó volt, nem unatkozott az 5 óra alatt, amíg elvoltunk. Húzott fel vizet a parádi csevicénél a kútból, megmérte Kékesen a Disznó-kutat, Magyarország legmagasabban fakadó forrását, és akár még palacsintát is hozott volna nekünk Mátraházáról, ha megkérjük rá.
Galyatetőn két szendvicset is megettem, plusz még csokit. Kólát is ittam, ami nem nálunk volt, mert akkor rögtön elfogyott volna. Elővigyázatosságból juhinál hagytuk a kocsiban. Hideg volt még, nem lehetett gyorsan inni belőle. A sok por rászáradt az izzadt lábamra, szívesen lemostam volna a pofámmal együtt, de nem volt működő kút itt. Kezdett izomfájdalmam lenni a lábamban, és féltem, hogy begörcsöl. A krémet meg nem akartam volna a koszos lábamra kenni. A büféslobbi erősebb volt gondolom, nem nyitották meg a kutakat. A pecsételőhely a kilátónál volt, juhi eddig jött velünk. A következő talihely Mátrakeresztesen lesz cirka 3 óra múlva.
Sokáig nincs most keményebb emelkedő. Kvázi szintben visz az út a csillagvizsgálóig, de persze azért itt is vannak kisebb lejtők és emelkedők. Egy sípályáról szépen látszódott a Karancs, de még a távolabbi Alacsony-Tátra is kivehető volt. Mátraszentlászlón hideg és jó cukros teával vártak, ami nagyon jól esett. A mosdóban sikerült lábat és pofát is mosni. A hideg víz ellenére nem görcsölt be a lábam se most, se az utolsó kilométereken. Mondjuk nem vagyok oda nagyon az ilyen izomlazító krémekért, de biztos hasznosak. Kicsit meglepődtem, hogy relatíve hosszú lejtő következett, ahhoz képest, hogy egy kilátóhoz kellett felmenni. De aztán az emelkedő is jött, ami nem volt vészes. Vörös-kőtől a Mátra-bércen mentünk, ahol továbbra is az előzőekhez képest szinte unalmas volt az út. Sokan utolértek minket, összetömörült a banda. Aztán kisvártatva megint csak kettesben maradtunk. Aki gyorsabb volt, az elfutott, aki lassabb, azt mi hagytuk el. Az egyik kanyar után megláttuk Ágasvár fenyegető kúpját. Krichard kiakadt kicsit, ő még nem volt erre, bár a Mátrában nagyon sokat kirándult még a pre-dendeócsés időkben. Jól esett a tudat, hogy ez az utolsó előtti akadály. És viszonylag könnyen ment. Meg is lepődtem magamon, hogy megállás nélkül leküzdöttük, sőt krichard sem volt előttem, hogy húzzon. A lefeléúton sem fickándozott annyira, mint a Kékesen, ez már őt is lefékezte, de így is nagyságrendekkel gyorsabban ment lefelé, mint én. A lejtők kezdték kifárasztani a combjaimat, azokkal fékeztem ugyanis. Lehet, hogy valamit elrontok?
A lejtő aljában, a turistaháznál csak annyira állunk meg, hogy feltöltöm vízzel a palackot, és tovább gurulunk lefelé, a most már szelídebb lejtőn, aminek alig akar végeszakadni. Elértük a Csörgő-patakot, és már nyílegyenesen megyünk Mátrakeresztes irányába. Pár éve elárasztotta a falut egy zivatart követő áradás, de most alig volt víz a mederben. A tervezettnél jóval többet töltöttünk a faluban. Le is ültünk, a túra során talán másodszor. Normális kaját egyikünk sem akart enni, de szilárd és folyékony édességet egyaránt tettünk az arcunkba. Az itineren lévő időbeosztás szerint pont akkor indultunk el, amikor kellett, de maradék 13 km-re még több, mint 3 óránk volt.
Nekiestünk a Muzslának, de csak ésszel. Meredekkel indul, majd lankadnak a bércek, sőt egyes helyeken nagyon kellemes erdei út vezet fel a hegyoldalban. Most én mentem elől, krichard mögöttem jött, néha megvártam én is. Megfordult a felállás, ezen az emelkedőn most én húztam őt. Úgy éreztem, hogy nem tudok megállni, valami húzott felfelé. Talán az is benne volt, hogy már ez az utolsó hegy, aztán már csak 7 km lejtő a célig. 45 perc alatt elértük a Nyikom-nyerget, ami 3,7 km a faluból. Kicsit visszafogtuk a lovakat, és innen a három huplin már lassabban mentünk fel. A harmadik volt a legszadibb, de végül 1 óra 10 perc alatt felértünk a Muzslára. Életemben nem örültem ennyire egy csúcskő látványának, mint akkor. Erre vártam már azóta, hogy év elején elhatároztam, eljövök erre a túrára. A hegy egyébként az alatta futó 21-es útról is látszik, sőt az autópályáról is kivehető. Tisztán látszik még messziről is a több hupli, amiken átjöttünk, de a lefelé menő oldalon is van belőlük, szerencsére azok nem annyira nagyok. A csúcson leültünk, ettünk éretlen körtét. A hosszú lejtő a combjaimat kezdte ki, de szerencsére nem görcsöltek be. Túrákon nem szokott izomfájdalmam lenni, de a 2700 m megtette a hatását. Furi, de a Muzslától van még 30 m szint, ami ha belegondolunk egy tízemeletes magassága, senki sem esne le szívesen onnan. De itt már röhejesnek tűnt.
Végül 12.32 alatt lett meg a túra. Szabolának is hasonló ideje volt, de ő nem vitt botot és nem kísérte depó, csak a rajtba meg a célba mentünk el érte. És a leírása alapján kétszer is a padlón volt, de mégis továbbment és nem adta fel. Én nem éreztem semmi holtpontot a túra alatt, és – ami ritkaság – nem is rinyáltam, hogy nem lesz meg. A célban úgy éreztem magam, mint aki végigrohant egy hegységrendszeren.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
