A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Másodszor indulok neki a Rocki 70-nek. Egyszer bejáráson mentünk végig a Strausz Feriékkel a túra előtt két héttel, most arra vállalkoztam, hogy utolsóként haladva leszedem a bólyákat, hogy nem kelljen a Ferinek másnap kijönnie a bólyákhoz. Sajnos nem találtam magam mellé senkit, így egyedül kellett nekivágnom este kilenckor Rádiházáról. Ekkor zárt a 130-asok pontja. Utálok éjszaka egyedül menni, csak reméltem, hogy találkozok valakivel, hiszen még nem ment át mindenki a 130-asok közül ezen az ellenőrzőponton. Napközben kegyetlen idő volt: eleinte tűző napsütés, párás levegő, majd elkapta a társaságot egy zivatar, ami miatt fel is ázott az út, és még sár is volt. Most, napnyugta után is lehetett látni még egy-két Cb kontúrját, de azok már nem voltak ránk veszélyesek. Rövidesen jött szembe két srác, akiket visszafordítottam, hogy Rádiháza már bezért, jöjjenek inkább velem. Így nekem is lesz társaságom. Középiskolások voltak, az egyikük Mezős. Nem sok túrán voltak, de a 130-ason elindultak. Az egyikük jól bírta, a másikuk láthatóan szarabbul volt és a lába is jobban fájt. Szentpéterföldén leültünk, ahol találkoztunk még egy túrázóval, aki egy ír szetterrel rótta a kilómétereket. Innen együtt mentünk tovább, de a vadászház utáni emelkedőn annyira beszélgettünk, hogy elvétettünk egy kanyart. Pár száz métert kellett visszamenni a jelzett útig. Nem iagazán szeretem ezt az erdőt. Nagyon sokáig tart, amíg az ember keresztül megy rajta, és amikor legelőször jártam erre, nagyon kivoltam, Szerencsére azóta át lett festve a jelzés, és kikerüli azt a szörnyű kerítés menti szúrós szedres szakaszt. Nagy nehezen megérkeztünk Lasztonyára, ahol a két srác feladta a túrát. Az egyikük mondta, hogy nem bír tovább menni, és másik - aki szerintem talán bírta volna - megállt vele együtt. Telefonáltam a Ferinek, hogy jöjjön el értük, mi pedig kettesben mentünk tovább a kutyás emberrel. Én nem vagyok egy beszédes ember, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, de sajnos ő is ilyen volt. Szóval nem volt élénk a társalgás. Kimerült abban, hogy előre mondtam, merre kelle menni, így nem kellett neki fölöslegesen az utat keresnie. Lasztonya és Bázakerettye között elég "sűrű" a túra. Sok emelkedő, nehezen követhető utak, dzsindzsás mind-mind nehezíti az előrejutást. Ezen a szakaszon találkoztunk még egy túrázóval, aki a 70-esen indult, de valahol eltévedt, és olyan sok időt vesztett, hogy utolértük. Már hárman mentünk tovább, plusz a kutya. Idővel elég szarul álltunk, Bázakerettyéről már rámtelefonáltak, hogy hol a francban vagyunk. Az éjszaka közepén értünk Kerettyére, ahol Natasa is csatlakozott hozzánk. Eddig ott volt a kocsmában és beszélt a pontőrnek. Most pedig nekünk folytatta a beszédet. Lepasszoltam az útközben felszedett bólyákat. A kutya is fáradt volt. A műúton előrement, majd leült pihenni. Megvárta míg elmegyünk mellette, majd ismét kielőzött minket. Így ment ez egészen Budafáig, ahol letértünk a műútról, ls ismét bementünk az erdőbe. Egyre nehezebben mentem, Natasával le is maradtam. Nem bírtam őket követni az emelkedőkön. Arra gondoltam legyen már végre világos, el akartam tenni azt a rohadt lámpát. Amikor ismét kiértünk az erdőből, Kistolmácstól északra, már világos volt, és köd ülte meg a völgyet, és a nedves rétet. Elraktam a lámpát, és kicsit felfrissítettem magam a Kozár-forrás vizéből. Kistolmácson leadtam az egy bólyát, ami még nálam volt és most szedtem össze, de pihizni is kellett egy keveset. Többen voltak ott, akik feladták, és az autóra vártak. Mi továbbmentünk Natasával, de nagyon ki voltam, és sajnos még elég sok volt hátra. Kedzte törni a lábamat a cipő, éreztem, hogy vízhólyagom is lesz. De a legjobban a fáradtság zavart, előző nap nem igazán tudtam rápihenni az éjszakai gyaloglásra. Borsfán pont akkor értünk oda a faluba, amikor a reggeli busz ment be Kanizsára. De mi nem mentünk el vele persze. Lehet, hogy fáradt voltam, de annyira azért nem, hogy feladjam a túrát. Valkonyán kajáltunk, itt láttuk utoljára a kutyás túrázót meg a társát. Legközelebb a célban találkoztunk. Viszonylag sokat ettünk, mi voltunk az utolsók, és még maradt sok kaja. De el kellett indulni, nekivágni a 7 dombnak, ami hátravolt még Kanizsáig. Ezekből a legelső a legmagasabb (Gurgó-hegy), a harmadik a legmeredekebb (Csuszigáló), de a legutolsók a legszarabbak, pedig nem olyan kemények. Az ember akkor már várja, hogy végre megérkezzen Homokkomáromba, ahonnan már sík a terep, de sajnos még 14 km a cél. Itt már majdnem elaludtam a templom melletti padon pihenés alatt, és rohadtul nem volt kellemes elindulni. Késő délelőtt volt már, a nap is erősen sütött. Poroszkálás következett a homokban, óránkénti pihenőkkel. Natasa meglepően jól bírta. Én már csak agonizáltam. Nagyon baszta a lábamat a vízhólyag. Megfogadtam, hogy soha többé nem veszem fel ezt a cipőt. Különösen a városban volt szar az a nagyjából 8 km amíg beértünk a célba. Strausz Feri is megjegyezte a célban, hogy olyan vagyok, mint a mosott szar, míg a Natasa milyen friss és vidám. Rohadtul haragudtam magamra, hogy ezt a szar cipőt vettem fel, ráadásul a nyári túrákat nem igazán bírom a meleg miatt. Azért a célban jól esett a kutyás fazontól, hogy búcsúzóul megköszönte a segítségemet. Ha nem együtt megyünk, biztosan több energiáját elvette volna az éjszakai útkeresés, bár ő azért jóval rutinosabb túrázó volt, mint én.
Kitűzők, oklevelek, egyebek
