Kanizsa 50

Túraparaméterek

A túra hossza

50 km

Szintkülönbség

500 m

Szintidő

13 óra

Legmagasabb pont

Zápolca – ~240 méter

Indulás

7.05 – Nagykanizsa

Útvonal

Nagykanizsa -> Csónakázó-tó -> Bagola -> Szigecskei rét -> Liszó -> Nemespátró -> Surd -> Mórichelyi halastavak -> Miklósfai parkerdő -> Romlottvár -> Nagykanizsa

Érkezés

19.35 – Nagykanizsa

Résztvevők

szabola, feherb, natasa

Időjárás

Többször erősen megnövekvő gomolyfelhőzet, szórványosan előforduló kisebb záporokkal, zivatarokkal.

Ez volt az elsői teljesítménytúra, amin résztvettem (illetve ennek egy rövidebb, 30 km-es változata). Ez 1992-ben történt, elsős gimis koromban. A Mező Gimnázium szervezte a túrát akkor is, úgy ahogy most is. Az 50 km-es távra csak negyedikben mertem nekivágni, akkor az volt életem első 50 km-es túrája. Nagyon megszenvedtem. A talpam nem is fájt annyira, inkább ott követtem el hibát, hogy 33 km-nél leültem. Aztán utána egy hétig nem is bírtam felállni. Most hatodszor indultam el a Kanizsa 50-en, de most seprűként vettem részt a túrán. Teljesen megváltozott az útvonal, kicsit féltem, hogy mi lesz, ha a seprű eltéved. De a festőbrigád olyan jól dolgozott, hogy nem lehetett eltévedni útközben. Legfeljebb, aki nem gyakorlott túrázó, és nem figyel oda a jelzésekre, az eltévedhetett, és pár embernek ez sikerült is. Ötöt közülük „összesöpörtünk”, és – ha időn túl is – berugdostuk őket a célba.

A mezőny után indultunk a rajtból. Már felkelt a nap, és az éjszakai eső miatt a völgyekben ködfoltok alakultak ki. A felhők nem voltak valami bíztatóak már reggel cb-ket lehett látni, és dörgést is hallottunk. Szerencsére a magassági áramlás pont az ellenkező irányba vitte a gomolyokat, így megúsztuk a zuhét. A Csónakázó-tóig az eredeti útvonalon haladt a túra, utána azonban dél felé fordult, és a bagolai szőlőhegyre kapaszkodtunk fel. Itt ért be minket egy késői induló, de tudtam róla, hogy úgyis bőven be fog érni időben. Nem mentünk valami gyorsan, Szabola és Natasa mindenféle komoly dolgokról beszélgettek, engem már az is fárasztott, hogy hallgattam őket. Lassan letértünk a köves útról, majd Bagolát elhagyva befordultunk az erdőbe. Legnagyobb meglepetésemre nem volt sár, pedig a héten többször is esett, sőt egyes helyeken szinte száraz volt az út. A füvön és a virágokon azért itt-ott megcsillant egy-egy harmatcsepp. A csapadékos időjárás a gombáknak is kedvezett, Szabola egy csomót le is fotózott közülük.

A túra során többször fényképezett.Fingom sincs, hogy melyik gomba milyen, egyedül azt a helyes kis pirosat ismerem, amelyiknek fehér pöttyök vannak a kalapján. Nagyon finom volt egyébként. Az erdőből kiérve egy rétre jutottunk, amelynek közepén egy patakocska kanyargott. A fű még nedves volt a reggeli harmattól, de a köd már felszállt. A réten nem lehetett a jelzések felfesteni rendesen, így elvétettük az utat. A térkép alapján néztem, hogy a patak rossz oldalán mentünk. Egy alkalmas helyen átvágtunk a patakon, ami inkább csak egy árok volt benőve növényekkel, és máris rátértünk a jó útra. Közben visszanézve látszott az egyre távolodó zivatarfelhő, amely mögött szépen sorban gyártódtak az egyre harciasabb gomolyok. Még szerencse, hogy mind tőlünk távolodott. Felettünk a nap is sütött, kifejezetten meleg volt. Kiss Laci volt a második ellenőrzőponton. Egy fóliát is készített maga fölé megázás ellen, de nem kellett használnia. Liszó irányába kanyarodtunk, a faluig egy kisebb dombon kellett átvágni. Közben egy újabb zivatarcella került el minket, pedig már elég közelről hallottuk a dörgéseket. A faluban pihentünk egy kicsit, éhes is voltam. 13 km-t tettünk meg eddig, gyakorlatilag semmi jelentős esemény nem történt. Kiss Lacinál volt három elmaradt ember, de itt már megvoltak a jelenléti ív tanúsága szerint. Ezek szerint kihagytak egy pontot, mert mi nem láttuk őket.

Pátró a következő ellenőrző pont, 10 km-re van innen. Liszótól Pátró irányába van egy rövidítő út. Aki figyelmesen nézte a térképet, észrevehette, és ha olyan akkor meg is játszhatta. Elég nagy a rövidítés, ráadásul nem is kell annyi szintet mászni közben. Nem értem, miért hagyták bent a túrában ezt a „bug”-ot. Nem tudom hányan játszhatták meg, én úgy érzem nem sokan. Aki kihagyta ráfázott, mert a túra egyik legszebb szakasza következett. Eleinte aszfaltozott, majd köves úton haladtunk egy gerincen. Közben elkapott többször is minket egy-egy gyenge zápor. Gyakorlatilag a felhő szélét kaptuk el mindig. Elkezdtünk gesztenyézni. Minden fánál felszedtünk pár darabot, és a nap végére összejött vagy 4 kilónyi.

Kicsit ki voltunk dögölve, a zivatarok nem hutötték le a levegőt, és emellett még a magas páratartalommal is meg kellett küzdeni. Pátrón is leültünk egy kicsit a kocsmában. Már csak azért is, mert itt már heten hiányoztak. Közülük hárman jöttek is szinte azonnal. A hiányzók ellenére elindultunk, de lassan mentünk, hátha esetleg utolérnek. De mi értünk utol három srácot, akik azt állították, hogy ismerik a környéket, nem fognak eltévedni. Ott pihentek egy domboldalon, mi pedig továbbmentünk. Pátrón ránkrontott öt kutya. Egy udvarból futottak ki. Kis termetűek voltak, sikerült elkergetnünk őket. Lehet, hogy attól ijedtek meg, hogy Szabola meg Natasa megijedt tőlük. A leharciasabb sokáig követett, de amikor felvettem egy követ, inkább ő is visszafordult. Surdig többször megálltunk: gesztenyéztünk, szőlőt is ettünk, Szabola fényképezett fákat, dombokat meg állkapcsokat, de több eltévedt túrázóval nem találkoztunk a három gyereken kívül. Annál jobban megdöbbentünk, amikor Surdon azt közölték, hogy mindenki megvan. Kezdett gyanús lenni egy-két ember számomra. Surdon egy védett platánsoron mentünk végig, de fent a szőlőhegyen is láttunk egy védett gesztenyefát. Volt vagy 200 éves, ha nem több. A faluban több helyen banánfák sorakoztak. Én ugyan nem tudtam, hogy az banán, de Szabola felhomályosított, hogy az biz banán. Télire letakarják, így nem fagy el, de termést nem hoz.

Felmentünk Surd nyugati oldalán magasodó dombtetőre, ahonnan láthattuk, hogy mekkora szerencse ért minket. Többfelé láttunk csapadéksávokat, és ahol nem takarta az eget egy vékony felhőréteg, mint felettünk, ott tornyos gomolyok képződtek. A dombtetőn északra fordultunk, és a gerincen most már toronyiránt mentünk Kanizsa felé. Továbbra is eléggé lassú tempóban, hátha utolér minket az a három jómadár. Aztán elkezdtem fáradni, és mondogattam a többieknek, hogy ne álljunk már meg annyiszor fényképezkedni, meg vakerászni. A jankapusztai gyümölcsös is olyannak tünt, mint aminek soha nem akar vége lenni. Úgy éreztem, hogy csak megyünk, és megyünk, de soha nem jutunk előbbre.

A három lemaradt egyén közben elénk került a Miklósfai parkerdőnél, a végén viszont nem fogadták el a teljsítésüket a pontkihagyás és egyéb furcsa dolgok – mint pl. ez is – miatt. A 12,5 órás szintidőt szinte maradéktalanul kihasználtuk, akiket besöpörtünk viszont késtek egy órát. A jelvényeket azért megkapták. Eddig még nem fordult elő olyan, hogy sötétben értem volna be ezen a túrán, igaz jóval később is indultunk, mint ahogy általában szoktam.

Pár növény, amelyekkel a túrán találkoztunk